Fővárosi Hírlap, 1918 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1918-08-14 / 33. szám

2

Budapest, 1918. augusztus 14.

11., a Városház-utcai 16., Deák Ferenc-utca 10. és 14., a Szervita-téri, Bécsi-utcai, Eskü-tér 6. szám alatti házakban és végül a Piaristák házában bérel.

Idekerülnek a következő hivatalok: a tanácsi XV. ügyosztály, a vásárigazgatóság, a tanácsi XIV. ügyosztály, a tanácsi XI. ügyosztály, a tanácsi X. ügyosztály egy kis része, a központi adóhivatal, a tanácsi IX. ügyosztály, a Fővárosi Közlöny kiadóhivatala, a tanácsi VIII. ügyosztály áruosztálya, a tanácsi Vili. ügyosztály takarmányosztálya, a tanácsi Vili. ügyosztály szállítási igazolvány-osztálya, a központi liszthivatal, a központi tej hivatal, a központi lakáshivatal és a népélelmezési kirendeltség.

Ezeken kívül a városház maii épületében levő hivatalok és ügyosztályok is terjeszkedni kivannak. Mindenkinek kicsi a helye. Sőt uj hivatalok is vannak alakulóban. Ezek közül ma már háromnak a megalakítása befejezett tény. Ezek:

1. a telekérték-nyilvántartó hivatal, amelynek igazgatója Pikier J. Gyula lesz;

2. a katonai ügyosztály egy uj alosztálya;

3. az újonnan alkotott választói jog értelmében szükségessé váló hivatal.

Valószínűnek kell tehát tartani, hogy nem pesszimisták azok, akik azt mondják, hogy mire a barakkok felépülnek, akkorra annyira megszaporodnak a hivatalok, hogy, ha a ma összezsugorodott helyzetben levő hivatalok bővítését is figyelembe veszik, akkor a\ ma bérházakban levő hivatalok a jövőben is bátran ott maradhatnak.

Felszabadul 154 szoba és 3 üzlethelyiség.

A most magánházakban levő hivatalok bérelt helyiségeinek területe 3700 nf. Az emelendő három pavillonban a hivatalos szobák használható területe 4750 rrr lévén, a létesítendő hivatalok számára, valamint a központi városház hivatalainak bővítésére még 1050 nr marad. Nagy kérdés azonban, hogy az erre elegendő lesz-e, vagy újra bérházakra fognak szorulni a főváros szinte naponta szaporodó hivatalai is.

A pavillonokba helyezendő meglevő hivatalok jelenlegi helyiségeiért, vagyis 3700 nr területért a székesfőváros évi 161,900 korona bért fizet, vagyis négyszögméterenkint 43 K 75 fillért. Ha a bővítést és az uj hivatalok részére tervezett területet hasonlóképpen ezzel a bérrel számítjuk, akkor a pavilonokban elhelyezendő 4750 nr hivatalos helyiség bére 207,813 korona fenne, amely összeg a befektetendő három millió korona összeg 6.93 százalékának felel meg. A kiköltöztetés által, ha ugyan mindent el lehet az

uj épületekben helyezni, 154 különféle nagyságú szoba és három üzlethelyiség adatnék vissza eredeti rendeltetésének.

Itt említjük meg'í hogy a július 31-én lejárt versenytárgyaláson az alábbi vállalkozók vettek részt:

Steiner József, Pollák Lipót, Kerner Zoltán, Budapesti építő r.-t., Épitő bank r.-t„ Töke György, Wippler és társa, Fehér Lajos, Mann Józsiéi és fia, Dömény és Ehrlich, Kemény és Tisza, Koch Károly, Berényi és Kolos, Hungária bank 'r.-t., Pollacsek és Epstein, Szerenchy Gáza, Melocco Péter cementárugyár és építési vállalat r.-t., Magyar forgalmi r.-t., Holstein és Sterner testvérek, Fodor és Reisinger, Rella N. és unokaöccse és Margalit Andor.

Az átszámításnál Wippler és társa, valamint Tőkei György ajánlatait találták a legkedvezőbbeknek és őket bizták meg a munkálatok elvégzésével.

r

Árdrágítók a sajtó ellen

Védik az árdrágítókat — A rendőri sajtóiroda furcsa szerepe — Fegyelmi eljárás rendórtisztviselók ellen

Senki sem hinné el, hogy a háború ötödik esztendejében a hatóságok az árdrágítók mellé szegődjenek. Mindenki szenved a lelketlen uzsoráskodás miatt és a hatóságok eddig nem voltak valami tulszigoruak az árdrágítások megfékezésénél. A rendőrbiróságok néhány korona büntetést mérnek ki, legjobb esetben icgy-két napra elitélik az árdrágítókat, miközben azok milliókat milliókra halmoznak. Az árdrágítók egyetlen büntetői eddig az újságok voltak. Megírták, kipellengérezték a lelketlen emberek bűneit, közzétették az ítéleteket és ez a nyilvános meghurcoltatás, a becsületes emberek társadalmából való kiközösítés volt az árdrágítók igazi, egyetlen büntetése. Az árdrágítók azonban most összefogtak az újságok és az újságírók ellen és megindították hajszájukat azok ellen, akik bűneiket le tudják leplezni.

Az árdrágítók manővereinek minden részlete nem került még nyilvánosság elé. De ami led dig történt, az is elegendő arra, hogy a helyzet komolyságát a közönség méltányolni tudja. A múlt héten egy hírlapíró állítólagos zsarolási esetét tárgyalták a járásbíróságon. Ligeti Ig- nácné, az Ismert árdrágitónő megrágalmazott egy újságírót, hogy pénzért egy árdrágítást esetét el akarta hallgatni. A napilapokból ismeretes, hogy az újságírót rágalmazó, asszonyt a bíróság négy hónapi fogházbüntetésre ítélte.

Ez azonban csak elszigetelt eset, az árdrágítók egyetemlegesen is fellépnek a sajtó ellen. Ezt az akciót még Budapest főkapitánya sem akadályozhatja meg. A rendőrség eddig az elsőfokon elitéit árdrágítók neveit és eseteiket kiadta.

A főkapitány most kénytelen volt sajtó irodáját utasítani, hogy ezentúl az árdrágitáBi eseteket közölni szigorúan tilos.

Az árdrágítók tehát ezentúl büntetlenül garázdálkodhattak volna tovább, ha a sajtó nem őrködnék. Az árdrágító tárgyalások azonban nyilvánosak és azokról senkit sem lehet kitiltani, tehát az újságírókat sem. Az újságírók tehát a rendelkezés ellenére is közölni fogják az árdrágitási eseteket.

Beavatott körökben nyíltan beszélnek arról, hogy aiz említett intézkedés nem a főkapitány intenciójára történt. Sándor László főkapitány ugyanis hivatalbalépésekor fogadta az egyik legelterjedtebb lap munkatársát és kijelentette neki, hogy ő szakit az eddigi eljárással és minden elsőfokú árdrágitási ügyet nyilvánosságra hoz. Ez a nyilatkozat „Az árdrágítók alkonya“ címmel jelent meg a főkapitány hivatalbalépése hetében. Az a főkapitány, aki akkor ilyen élesen kikelt az árdrágítók ellen, íem térhet most át a másik végletbe. Sokan úgy akarták magyarázni a főkapitány akkori rendeletét, hogy ez a rendelkezés csak az elsőfokú ítéletekre vonatkozik. Ez a védekezés azonban nem állhat meg, mert hiszen ezt a sajtóirodának úgyis kötelessége közölni, minden főkapitányi ukáz nélkül. Az igazság az, hogy felső nyomásra volt kénytelen a főkapitány igy intézkedni. Az árdrágítók folyton deputáci óztak és magas köröket is megmozgattak.

Történtek azonban egyéb lépések is, amelyek a hatóságok igazi intencióit megmutatják. Az egyik napilapban cikk jelent meg arról, hogy az árdrágítókat ezentúl nyilván fogják tartani. Ez az intézkedés régi, mert a jelenleg uralkodó hangulatban nem csinálták volna meg. A nyilvántartást már régen tervezték, de csak most készült el. A cikk részletesen ismertette a nyilvántartó lényegét és egyúttal négy árdrágító nevét is le merte közölni. A négy árdrágító között szerepelt Zeidl Vencel, akiről a cikk nagy újságot fedezett fel: a már számtalanszor elitéit Vencelről ugyanis előbb senki sem tudta, hogy csökönyös árdrágító! Zeidlen kívül még három árdrágító neve szerepelt, három piaci árusé, akik hatszor-kilencszer voltak már elitélve. Szóval ezeknek az embereknek a tisztességét

Históriás könyv

Pesti, budai és budapesti legendák, anekdoták és szőlásmondások

II.

Amin Kazinczy vigasztalódott.

Kazinczy Ferenc P a n d e k t á i m-nak nevezte nagy, több kötetre menő jegyzeteit, amelyek ma az Akadémia könyvtárában vannak. Megemlék- szik ebben budai fogságáról (1795.) is, amelyet igen megkeserített Németh János causarum regium direktor, a Martinovics-pör gyűlöletes vádlója.

N émet h János egyszer azt fejtegette, hogy alig van Staatsgegefangener, akinek könyvei között ott ne lenne Tacitus. A Martinovics-pör vádlójának ez se,- hogy sem akart a fejébe menni. Űrre írja Kazinczy:- Nem mervén némely klasszikust venni, hogy meg ne értsenek, Winkelmanna k Geschichte der Kunst ciinii munkáját vétettem meg s azt a cenzor megengedő. Mint nevettem fel, midőn benne azon kérdés fejtegetésére akadtam, hogy a mesterség miért virágzott Görögországban, s miért nem az újabb nemzeteknél? s okául azt adja, hogy a genie csak ott leli magát kényén, csak ott fejti ki egyéb hatalmát, ahol a nép szabad; a k i r ál y-u r alkod á s o k alatt az összesugorva érzi m a g á t.

így játszotta ki Kazinczy a cenzort és igy vigasztalódott azon, hogy Tacitust nem olvashatta.

Arckép a Svábhegyen.

Tóth Béla jegyezte fel Szigeti Józsefről, a nagy magyar színészről, a svábhegyi portré históriáját 1884-ből.

Szigetinek házacskája volt a Svábhegyen. Itt

szokta átheverni a nyarat. Mellette történetesen egy piktor lakott. Az egész Svábhegy ostromolta az öreget, hogy festesse le magát az éppen kéznél levő piktorral. Nehezen ment, amig Szigeti bácsi rászánta magát. A készülő kép egyszeriben népszerűvé lett. Még alig volt belőle valami látható, a gratulánsok már özönével jelentkeztek. Az öreg nagy ellentmondó volt. Annyit dicsérték a képét, amig ki nem tört belőle az ellentmondás:

— A kép rossz és én nem ülök többet.

Pedig a kép nem is volt annyira rossz, mint inkább Szigeti bácsi unta meg az ülést. A festő azonban addig ostromolta, amig végre mégis kijelentette:

— Na jó, istenneki fakereszt, de jó legyen a kép.

A piktor nagy drukkjában most már sehogy sem

tudott boldogulni. Mindig mást festett és soha sem az öreg Szigetit, aki előtte ült. Mindig a nagy színész hires szerepei lebegtek a szeme előtt. így lett a képből egyik nap Mukányi, a másik nap Falstaff, a harmadik nap Harpagon. Az ötödik nap pedig most már a piktor vágta földhöz az ecsetjét:

— Nem lesz ebből soha arckép.

Nem is lett.

Koronatanács — kánikulában.

Az 1873-ik évi ellenzéki újságok jegyezték fel ezt a históriát, legyen az övéké a felelősség.

I. Ferenc Józsefnek sok miniszterén adatott módja nevetni, de olyan jóiziit keveset nevethetett, mint Wenckheim Béla bárón, aki bizony nem sokat törődött az államügyekkel, inkább főúri pasz- sziónak tartotta a miniszterséget.

1873. nyarán koronatanácsot tartott valami fontos kérdésben az uralkodó. Veszedelmesen meleg volt és hogyan-hogyan nem, Wenckheim báró elszu- nyokált a karosszékben. Egyszer valamire fölriadt.

Az uralkodó szegezte rá tekintetét és azt kérdezte tőle:

— Mi a dologról az ön véleménye?

Wenckheimnek sejtelme sem volt, miről van szó,

de ha a király kérdi, felelni kell. Már azt is hitte, hogy talpraesett választ ad:

— Én tisztelettel csatlakozom — mondta — az előttem szóló minisztertársam véleményéhez ...

A király ezekre a szavakra nagyon jóiziit nevetett, sőt az egész koronatanács mosolyogni kezdett. Csak akkor értette meg Wenckheim báró, hogy előtte senki se szólott még.

Bünffy és a német nyelv.

B á n f f y Dezső báró csak törte a német nyelvet. A királylyal azonban — talán udvariasságból — csak németül beszélt.

Egyszer már nagyon megsajnálta a király és igy szólt hozzá:

— Ugyan, kedves B á n f f y, mért akarja maga a. német szóval mindenáron kitörni a nyelvét, amikor jól tudja, hogy én megértem magyarul is.

Bánífy azonban önérzetesen válaszolt:

— Nain Majestät, i k will mik üben...

Mátyás Deák.

Budapestről és a magyar nagyságokról sok vadat összeírtak már a külföldi újságírók, de olyan vadat még kevesen írtak, mint egy Albert M i 11 a u d nevű francia újságíró 1872-ben.

M i 11 a u d Deák Ferencet akarta látni és vele akart beszélni. Deákot azonban sem nem látta, sem nem beszélt vele. Tanúbizonyság erre, hogy azt írja lapjába: a magyar haza bölcse nyúlánk, magas, alig ötvenéves férfi és v á 11 a t v e r ő selyem h a j a

v a n.