Fővárosi Hírlap, 1918 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1918-01-23 / 4. szám
Hetedik évfolyam Budapest, 1918. január 23-án 4. szám ffaiiiaiHniiiaiiiaiirmiiniiiamáTi»aiiiaiiin»iipn»QNiDB»pmiaiiiauigiiigiHaiiiaiiiaiiiai»a»iaiiiai»iHiiiDiTIc EEÖEJEETÉSM AnTIHi Egész, évwe .......... 2S K. E* :l évr’C ............... 14 If« Eg yes számok kaphatók a kiadóhivatalban. Várospolitikai és közgazdasági hetilap Felelős szerkesztő t OOLCSÓ Emil Megjelenik minden szt dán. Szerkesztőség és kiadóhivatali VJ. kér. Szív-utca ...... IS. szám Telefon .............. 137-15 Pénz kell a fővárosnak és nem lehet benne kétség, a szerdai közgyűlés föl fogja hatalmazni a tanácsot, hogy gondoskodjék arról a háromszáz vagy háromszáznegyvenöt millióról, amit elkerülhetetlenül szükségesnek mond. Nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy a főváros ilyen terjedelmű hitelműveletet még soha sem csinált és azt sem, hogy ezzej már a főváros adósságai túllépik a nyolcszáz milliót. Az igazságos kritikusnak azonban szinte még a káprázatosán nagy számoknál is előbb kell arra gondolnia, hogy négy esztendős háború pusztításainak törmelékeit kell a fővárosnak eltüntetnie és négy év pusztítása helyett egy egész uj korszak békés építő munkájának alapjait kell leraknia. Az adósságban veszedelmesen közeledünk a milliárd felé, eladósodott Budapestről beszélni azonban komolyan ma sem lehet. Hiszen a főváros vagyona 1912-ben, tehát a háború előtt 645,000.000 korona volt, ma pedig legföllebb a főváros terhére tévedhetünk, ha annak a vagyonnak az értékemelkedését csak 100 százalékosnak számítjuk. A vagyon és a teher szem- beállítása a háború előtt azt mutatta, hogy a teher a vagyonnak csak mintegy 55 százalékát tette ki, mig ma az újabb kölcsön felvétele után is azt kell mondanunk, hogy ez az arányszám azóta is jelentékenyen javult. Így tehát csak torzkép az, hogy a Budapesten születő gyermeknek már a bölcsőben nyolcszáz korona adóssága van, mert ezzel szemben viszont vagy ezernégyszáz korona vagyont Írhatnánk minden budapesti csecsemő javára. A tanács különben programmot adott,' hogy mire kell a háromszáz millió, illetve mi az a töméntelen beruházás, amelynek sorából tiz koronás összeget sem tudnánk redukálni és amelyhez az uj kölcsön csak a legelső fundamentumot adja meg. Nem szabad optimizmusba ringatóznunk akkor sem, amikor a beruházási Programm mindössze ötszáz milliós végösszeget mutat. Bizony aranyhegyeket kell kiaknázni addig, amig Budapest odajut, hogy valamiképen hasonlítson ahhoz az ideális képhez, amelyet jövőjéről valamennyiünk szivünkben boldogan és reményteljesen őrzünk. A beruházási Programm békeárakról beszél és ki tudja, mikor jutunk el és eljutunk-e egyáltalán odáig, hogy megint szóbajöhetnek azok az árak, amiket nem is olyan régen még drágállottunk? Amellett nem szabad elfeledni, hogy ma csak a legsürgősebb munkákról van szó és hol vannak még a sürgős, a kevésbbé sürgős és még a kevésbbé sürgősön túl is kívánatos munkák, amiket Budapest, a világváros nem nélkülözhet? Hiába, Budapest -— mi tiirés-tagadás benne — most éli kamaszkorát. És a kamaszkor a legdrágább. Egyszer a kabát ujja lesz rövid, egyszer meg a nadrág-szára. Ráadásul ez a mi drága kamaszunk még a világháború istentelenül nagy betegségén is keresztülment. Az pedig megint a kamaszkor tulajdonsága, hogy a nagy betegségek után még inkább nekilendül, á növésnek, még több ruha, még több mindenféle kell és az ember annál szívesebben adja, minél inkább a halál torkából szabadult ki a siheder. Ezeket kell szem előtt tartani a szerdai közgyűlésnek és nem tagadjuk, azt szeretnénk, ha a városatyáknak az uj Budapest mesgyéjén, e nagy és felemelő pillanatban a szive is megdobbanna melegen, szeretetteljesen. A kitüntetések nagyvártatva megérkeztek és elárasztottak majdnem minden hivatalos szobát. A kitüntetések mennyiségében nem is csalódott senki, a sorozat hossza és sok hátságot ki is elégít. De nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a fővárosnak nagyon sok a tisztviselője és egyéb alkalmazottja. Ezekben pedig mind egy szálig meg van a büszkeség, hogy ők is dolgoztak a háború alatt, ők is teljesítették háboríts kötelességeiket. Nem csoda tehát, ha itt is, amott is felütötte fejét az elégedetlenség, amellett azután kisebb és nagyobb aránytalanságok is előfordultak. Vi gasztalásul csak az szolgálhat, hogy részben mindenkit kitüntetni nem lehetett, másrészt meg, akik a kitüntetéseket összeállították, nem rendelkeztek a csalhatatlanság tulajdonságával. A sebeket azonban mindenesetre be fogja gyógyítani a státusrendezés, ha az mielőbb jön. Az legalább mindenkinek örömet hoz és igy mindenesetre demokratikusabb és reálisabb kitüntetés lesz, mini a polgári érdemkereszt. í A cukor máris kevés, most azonban azzal biztatnak bennünket a cukorgyárosok, hogy lesz az még kevesebb is. Nincs szén és a répáit sem tudják feldolgozni. Ott hevernek és rothadnak a gyárak udvarán a rothadó répa-kupacok, mialatt a budapesti közönség mind keserűbben és keserűbben issza a hadikávéját, a pesti gyerek felnő cukor és igy valamirevaló csontok nélkül. A cukorjegyek valutája mind jobban csúszik és a jegyre írott szá mokból minden nagyobb fejtörés nélkül meg lehet majd állapitájai, milyen keserű a pesti polgár élete. * A Gellért-fürdőből egészen jól kifejlett tengeri kígyó leit. A beruházási pró grammok tengeri kígyója. Mi tudjuk nagyon jól, hogy egy ilyen világfürdőre szükség van, hogy jövedelmező lesz, szép lesz és a mi szép, az sokba kerül. Azt is tudjuk, hogy nem szabad kímélni az ilyesmire a pénzt, de mégis unalmassá kezd r válni, hogy ahányszor pénzosztásról van szó, a százszorszép Gellértfürdö hűségesen tartja a markát. A kis százszorszép úgy nyeli a milliókat, mint a tálián a paradicsomos makarónit. Az 1911-es kölcsönből öt és fél milliót, az 1914-esből négy és lelet, az utolsóból 1.2 milliót emésztett föl és még mindig 2.8 millióra van szüksége. Egyszóval bennejárunk a tizenötödik millióban és már attól kell félni, hogy amig a főváros kölcsönöket fog fölvenni, addig nem fejezi be a Gellért-fürdő építkezését. Ma pedig ez a feltevés igaz, akkor ez a világfürdő soha sem épül fel, mert Budapestet adósság nélkül és egy felépült Gellért-fürdővel mái el sem lehet képzelni. A tönkrement közmüvek Fock Ede tanácsnok nyilatkozata A főváros építene, de nem tud, ha lehetne, már az uj bérházak egész sora állana és várnák a frontról hazatérőket. Azonban nemcsak arról van szó ma már, hogy újat nem lehet alkotni, hanem arról is, hogy ami megvan, az is tönkremegy. Ennek a veszedelemnek most már mindjobban és mind gyakrabban ad hangot a főváros. Legerélyesebben küzd a tönkrement közmüvek helyreállításáért Fock Ede tanácsnok, az ut- és csatornaépítési ügyosztály vezetője. Legelsősorban a katonai hatósághoz fordult, amelylyel hosszú és eredménytelen tárgyalásai voltak. A katonai hatóság nem adhat sem nyersanyagot, sem pedig arról nem tud gondoskodni, hogy a hadiautomobilok hadi-kerekei tönkre ne tegyék a kövezetét, amely olyan állapotban van, hogyl legközelebb már nem lesz, amin járjunk. Később Fock tanácsnok a tanács elé vitte a tarthatatlan állapotot. A tanács azután a közlekedési (V.) ügyosztályt utasította, szerkesszen feliratot a kormányhoz, amelyben azt kéri a főváros, gondoskodjanak nyersanyagról, nehogy) a közlekedési vonalak teljesen felmondják a szolgálatot és velük a vízvezeték és csatornahálózat is csődöt mondjanak. Értesülésünk szerint a közlekedési ügyosztály már el is készült a munkával és az legközelebb a közgyűlés elé fog kerülni. A főváros után azonban még más akciók is indultak ebben a kérdésben, igy a Fővárosi Közmunkák Tanácsa is mozgolódik a fővárosi közmüvek teljes tönkremenésének megakadályozása iránt, mig a Mérnök- és Építés z-E g y 1 e t felolvasás-sorozatot tart ebben az irányban. A sorozatnak egyik első előadója Fock tanácsnok ügyosztályának kiváló gárdájából kerül ki. Fock Edß' tanácsnok kérésünkre szives volt a Fővárosi Hírlap munkatársa előtt nagyon érdekesen fejtegetni a közmüvek romlásának kérdését. Közmüveinket, különösen útjainkat és csatornáinkat a legkomolyabb veszedelem fenyegeti. Nincs anyagunk, amivel úttesteinken a legkisebb javitásokat eszközölhetnénk. A katonai hatóság sem tud segíteni a; bajon, pedig rendkívül pregnáns formában hívtam fel a figyelmet arra, hogy a rongálás legnagyobb részben a nehéz katonai automobiloktól szármu- zik és ami még ennél is fontosabb, legelső sorban továbbra is a hadseregnek van legnagyobb szüksége a jó utakra és igy a rongálások kijavítása legelső sorban az ő érdekük. Oda jutottunk azonban, hogy építeni nem tudunk, mert nincs nyersanyag és nincs munkáskéz, közben pedig minden romlik tovább. Az átmeneti gazdasági hivatalos szervekre1 ilyenformán igen fontos szerep vár. A háború után elengedhetetlen, hogy a szénnel való gazdálkodást más alapokra fektessék és emellett a vizierőket minél intenzivebben kihasználják. Eddig a szénnel nem igen takarékoskodtunk, a jövőben azonban a világnak ezzel az éltető elemével sokkal gazdaságosabban kell bánni. A közlekedés terén át kell térni a villamos-üzemekre, amelyek sokkal kevesebb szenet emésztenek. Az országban mindenütt centrálékat kell felállítani, aminek ellenzői a háború előtt különösen a hadseregben voltak. Pedig a háború megmutatta, hogy ebben a tekintetben sem volt ok az aggodalomra, hiszen ha az ellenség betört volna is és el is foglalt volna is egy centrálét, a többi tovább is akadálytalanul működhetett volna. Emellett igeni fontos a hajózás fejlesztése, ami megint a: szénnel való takarékoskodásnak
