Fővárosi Hírlap, 1918 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1918-06-19 / 25. szám

Budapest, 1918. június 19.

2

dőt. amely esetben 1921. január elsején kell a felmondást a társaságnál megtenni.

Hogy a kérdést mi vetette fel a háború alatt és a közelgő nyári szünet előtt, az. talán köztudomású. A fővárosban ma már szinte tűrhetetlen közlekedési viszonyok mellett úgy a Közúti, mint a Városi a fővároshoz és a kormányhoz is fordult, hogy tarifáit felemelhesse. Tagadhatatlan az, hogy az óriási anyagdrágaság mellett, valamint a nagy munkabérek mellett és minden szolgáltatás megdrágulásánál a jelenlegi viteldijak közlekedési eszközeinken tul alacsonyak. A főváros súlyos helyzete mellett tehát, ha valahonnan jogosan jövedelmet szerezhetne, amellyel mindinkább növekvő és évről-évre beálló deficitjét, ha nem is megszüntetni, de tetemesen apasztani képes lenne, a közlekedési eszközökből előteremthető jövedelem lehet. A tarifa- emelés lehat csakis a főváros és nem a vállalatok javára szolgálhat. Ezek a-vállalatok, elsősorban pedig a Közúti, a jó években a közönség pénzéből oly óriási tartalékokat gyűjtöttek, hogy méltánytalan kívánság a nehezebb időkben, ahol a jövedelem a múlt évek tiszta jövedelmét nem éii el, tarifareviziót követelni. Ezért vetődött fel elsősorban az az idea, hogy ne tarifarevizió, de közlekedési adó hozassák be és miután a jegyeknek egy fillérrel való felemelése körülbelül három millió jövedelmet jelent, ezen adóból tetemes jövedelem várható a főváros pénzügyeinek megjavítására. Azonban a közlekedési adó emelésének gondolata aggodalmai keltett a főváros intéző köreiben, elsősorban azért, mert minden emelésnek, sőt minden adónak kell, hogy a hátterében bizonyos ellenszolgáltatás legyen a közönség részére. Addig azonban, amig ezek a közlekedési eszközök nincsenek a főváros tulajdonában, egy behozandó közlekedési adó csuk megterheltetést jelentene minden ellenszolgáltatás nélkül. Így vetődött fel a közlekedési eszközök megváltásának eszméje.

Mindenki tudatában van annak, minő óriási nehézséggel jár a mostani háborús időben a közlekedésnek javítása, akár uj vonalak építése ,akár újabb kocsibeszerzések vagy más anyaggal és munkaerővel járó javítások létesítése. Emellett azonban kétségtelen az, hogy a két közlekedési vállalat egyesítése által óriási anyagA Normafa utolsó meséje

El kell siratni hát a Normafát is.

öreg barátja valamennyiünknek, amelyet tiszteltünk valamennyien, nincs többé. Á kíméletlen fejsze nekimérkőzött és elpusztította a faóriást, amelyet áhítattal tekintettünk meg első látásra és tovább is valami különös megmagyarázhatatlan áhítattal öveztünk. Hogy miért? Senki sem tudta és senki sem tudja. Igazi története, de legendái sem igen voltak a fának. Nyilván a terjedelmét, hatalmas testalkatát becsültük meg és tiszteltük meg. Kedves emlékeket hagyott bennünk a dús árnyékával és azzal, hogy a városi tanács körülötte kényelmes ülőhelyeket plántált. Egyébként —• bár állom a közmondást, hogy de mortuis, nil nisi bene — mégsem tudok valami különös jókat mondani a megboldogultról.

Egyébként ennek oka lehet az is, hogy személyes ellenfelek voltunk. Zsenge ifjúkoromban, amikor még csak a vakációkat élveztem Budapesten, (milyen szép idők voltak is azok és mennyivel szebb volt akkor ez á város) fehér matrózruhámban arra vállalkoztam, hogy erőteljes ragaszkodással leszaladok a Normafától a meredek lejtön oda, ahol a Fácán tarka villái virítanak. A vállalkozás balul ütött ki, mert a tizedik lépésnél hasravágódtam és ettől kezdve az utat akaratomon kívül, de a nehézkedési erő szabályai szerint igen tökéletesen hajtottam végre. Olyan szabályszerűen, hogy amikor újra íölkutyagol- tam a Normafához, fehér matrózruhámból nemzeti szinii matióziuha lett. Lévén rajta bőven piros or- romvéréből, maradt némi a fehér alapszínből is és akadt zöld is a fűnek miatta. Miután hazafias érzéseim a nehézkedési erő révén is igy kidomborodtak, meg kell állapítani, hogy a szomorú emlékű incidensben a Normafának más érdeme nem volt csak az, hogy a nyaktörő ut innen indult ki. Egyebet mindent a nehézkedési erő és a lejtő meredeksége okozott. Ma már ezt tudományosan is megtudom érteni, akkoron azonban igen aprehendáltani a Normafára és

megtakarítás érhető el a villamos energia produkálása körül, a kocsipark egyesítése, a műhelyek centralizálása, egyes célszerűbb paralell vonalak felhagyása, egyes vonalak egybekapcsolása, ezáltal az átszállás sok helyen való kiküszöbölése által. Szakemberek véleménye szerint a. földalatti vezetéknek a földfeljetti vezetékkel való kicserélése által sok anyag szerezhető és a közlekedés — különösen télen — könnyebbé és biztosabbá tehető, úgy, hogy ha a két vasút már most a főváros tulajdonába jutna, ezekkel a változásokkal is lényegesebb, ha nem is gyökeresebb javításokat lehetne eszközölni a közlekedésen, Ha tehát igaz az, amit a társaságok panaszos beadványukban1 mondanak, hogy a jelenlegi tarifa mellett jövedelmük óriási módon megcsökkent, úgy kapóra kell jönni annak a tervnek, hogy a főváros váltsa meg már most a közlekedési eszközöket. Természetes azonban, hogy ennek a megváltásnak alapja csak az lehet, hogy a főváros kedvező feltételek mellett jut a megváltandó vasutakhoz. A Közútinál 11 százaléka a 200 koronás névértéknek, az a legnagyobb összeg, amelyet a beálló megváltási időpontban a fővárostól követelhet. Kétségtelen tehát, hogy ha ők a fővárossal megegyezésre akarnak jutni, és a most folyó háború, alatt, amelynek végét még be sem láthatjuk, egyeznek meg a fővárossal a megváltás tekintetében, akkor a maguk részéről is áldozatokat kell hozni, amint a főváros is szinte kiszámíthatatlan rizikót vállal magára azzal, hogy olyan időben, amikor teljes bizonytalanság uralkodik a még beállható drágulás tekintetében, vállalkozik ezen üzemek átvételére. Az első sarkpontja tehát egy esetleges megállapodásnak, hogy a társaságok a maguk részéről a legtávolabbi határig mennek el a megváltási összeg tekintetében.

A második sarkpontja a már most eszköz- lendő megváltásnak, hogy a főváros területén a közlekedési eszközök egész komplexuma, a Köznb, a Városi és a Földalatti együttesen és egyszerre jusson a főváros tulajdonába, mert csakis az egész közlekedésnek célirányos vezetésével és kihasználásával lesz a főváros abban a helyzetben, hogy nehéz időkben is javításokat eszközöljön. Valamennyiünket aggodalom tölt el, hogyha a megváltásba már most belemegyünk,

nein igen tudtam megérteni, hogy miér rajonganak az ostoba pestiek ehhez a kegyetlen fához.

Ma viszont azt nem tudom megérteni, hogy miért mondják azt, hogy a Normafának különös érdemei vannak, vagy szoktak lenni a szerelem körül. Találkozója sok boldog szerelmesnek — Írják a megboldogultról lelkesedve. Mint szerelmi szakértő tisztelettel megállapítom, hogy a szerelmesek nem a Normafánál szoktak találkozni, hanem együtt szoktak odamenni. Ha ugyan odamentek. Mert aki odament, nem igen volt okos szerelmes. Átjáróház ablakában nem divat csókolózni, mert mindenki meglátja. A Normafánál pedig úgy nyargalásztak a vad turisták, mintha fegyelmi büntetés érte volna őket, ha ide el nem néznek. És itt van a Normafa igazi értéke Az a csodálatos kilátás, amely innen nyílt, igazán páratlan volt. A Jánoshegyi kilátóról nagyobb területet ölelnek át az ember szemsugarai, de a Normafától való kilátásnak a keretei olyan csodálatos, tündér i e s látványt foglaltak magukban, melyet még a budai hégyekben sem lehet találni. Szerencsére ha elhullott is a Normafa, hatalmas, monumentális jelzője ennek a csodás kilátásnak, maga a kilátás megmaradt és a kegyelet bizonyára ide fogja majd telepíteni ifjabb Normafát is, ha ugyan addig is nem viszi majd tovább az üzletet özvegy Normafáim, aki ott áll szerényen meghúzódva a háttérben.

A Normafából — hogy úgy mondjuk — Jókai Mór csinált valakit. Valahogy úgy nevezetessé tette, mint Arany János a Margitszigeti tölgyeket, vagy ismét Jókai a Svábhegyet, vagy ahogy a nehány piszkos török, elhagyott szigetéből, Ada-Kalehból nevezetesség lett az Aranyember révén. Csodálatos, hogy a pesti közönség nem tud egy-egy helyet önmaga népszerűsíteni. Valaki, nagy szellem, tollforgató kell ahhoz, hogy annyit beszéljen valamiről a pestieknek, amig elhiszik, hogy szép. Sajnos a pesti irók nem tudnak kellőképen rajongani Budapestért. A magyar irók ma inkább kritizálnak és gáncsolnak, gúnyolódnak és szidnak, mint buzdítanak. Az if.ók nem barátai Budapestnek. Jókai más volt és Budapest abban a tencm túlságos megterheltetést rakunk-e a főváros vadaira, de mindezen aggodalom mellett sem leltet és szabad a főváros életszükségletéről lemondani. És hogy a közlekedés a lakáskérdés mellett a főváros egyik legnagyobb és legsürgetőbb életszükséglete, nemcsak a jövőben, de a jelenben is, az mindenki előtt kétségtelen és mint megnyugtatás szolgálhat az esetleges megváltásnál az a nagy rezerva, amely a tarifa-emelésben rendelkezésünkre áll. Ha ennek a rezervállak egy része a fokozódó szükségletekre fog is folemésztetni, minden emberi számítás szerint kell, hogy egy tekintélyes összeg maradjon a főváros háztartása számára.

— Célszerű volt végül ennek a megváltási kérdésnek a felvetése azért is, mert ezzel, ameny- nyiben a társaságok, — különösen a Közúti — tulmagas követelésekkel lépnek fel, a kormány és a törvényhatóság előtt rámutathatunk, hogy a társaságok részére való tarifaemelésre semmi jogcím nincsen és igy miután a jóakaratét törekvés hajótörést szenvedett, meg van teremtve az erkölcsi alapja egy kiadós közlekedési adó behozatalának. Az adó ellen a közönség sem pa- naszkodhatik joggal, mert a főváros szükségleteit fedezni kell. .4 pótadó emelése sokszor vitatott és kimutatott okoknál fogva, de még a lakáskérdésre való tekintettel is erkölcsi lehetetlenség, viszont jogos oly jövedelem szerzése, ahol az ellenszolgáltatás az egyéb tetemes dráguláshoz viszonyítva a más városokban fennálló közlekedési tarifa mellett, még méltányos emelést feltétlenül elbír. A törvényhatósági bizottságban azonban nem fog többség találkozni, amely a viteldijak felemelését megszavazná egy társaságnak, amely óriási rezervákat gyűjtve, segélyre nem szorul és igy céltalanul terheltet- nék meg á főváros közönsége milliókra menő adóval.

Nem akarom még említés nélkül hagyni, hogy amikor a főváros a Közútitól méltányos megegyezést kér, sőt áldozatot kíván, ennek ellenében nemcsak az a súlyos és nehéz helyzet ál! fenn, amely a közlekedés vitelét a legválságosabb időben hárítja a fővárosra, hanem annak a negyedmilliós összegnek elvesztése is. amelyet a főváros a társaságtól a területhasználati szerződés értelmében kap.

kintetben, hogy a saját lakosságával valahogy úgy megszerettette a városát, többet köszönhet Jókainak, mim az egész mai magyar irodalomnak. Fájdalom épen ez iránt a nagy ember iránt nem hálás a leg- kevésbbé sem ez a város.

Jókai tette tehát naggyá a Normafát, tőle származik úgyszólván minden nevezetessége. A történelemben legalább nem szerepel a neve és nem tudom, az; sem, hogy milyen idős lehet a megboldogult. Születésnapját nem jegyezték föl az annalesek. Talán évszázadok viharzottak el fölötte. Álljunk meg mindenesetre égy pillanatra azon a helyen, ahol mi már öregen, később vaspántokkal összeabroncsolva, betegen, aggkori végelgyengülésben tanultuk meg öt ismerni. A Normafa még csak csecsemő lehetett, vagy talán az sem, de ez a hely, ahol állott a Buda és Pest ellen indított hadműveletekben páratlan stratégiai fontosságú lehetett. Ha a fa nem is, de a hely ahol állott, mindenesetre történelmi nevezetességű. Elképzelem például, hogy Lotharingiai Károly főhadiszállása itt lehetett 1686-ban, amikor Bécsben a császári haditanács eltökélte Buda ostromát. A balpartra, ahol Miksa bajor választófejedelem németjei, angoljai, franciái, spanyoljai és olaszai, szóval az összes keresztény országok népeiből álló hadserege felvonult, erre a nagy nemzetközi forgalomra, amilyen azóta sem volt Pesten, nagyszerű kilátás nyílhatott a Normafa helyéről. Itt a Svábhegyen és környékén, tehát a Normafa vidékén is Lotharingiai Károly táborozott brandenburgijaival, magyarjaival és liorvát katonáival. A Naphegyen a bajor ágyukat a flandriai Gonzales Antal és a leleményes 1 iizes Gábor ferencrendi irányították. Látni lehetett a Normafától. amint Pestet elhagyták a törökök, amint helyükön Doria őrgróf ütött tanyát a Rákoson és amint Batthyáni Ádám magyar lovasaival elfoglalta a Cse- pel-szigetet. Vájjon lehetett-e látni azt a borzalmat is, amikor Károly herceg felszólítására válaszul a gőgös és kegyetlen Abdi pasa száz keresztény fejét tűzette ki a Vizikapunál álló nagy fára? Ilyen kilátások voltak valaha a Normafánál.