Fővárosi Hírlap, 1916 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1916-02-09 / 6. szám

Ötödik évfolyam Budapest, 1916. február ho 9-én. 6. 520171 MiíaHtninamaniaiiiaiiiaiHamd?f<öiHő?tinmBmüi8!aMsmamaniasiipma6imiuqHiatnatimaniiiitían\t Várospofíílfíal és foözgazdasáai hetilap **••/•#«■#* minden ***** tiain. SxenSteszlösétj és ^•tOÍSm n«v*«U'< Oat %*> JEunilm TAw'.sm.+T.Uammta fin. S Z.ÍÍÍ& tfyi H-XJifJ ó ftifxsi ö hivat űll t VjI. Sx.tv-iftca • • • IS. tzdui Tnámffsn • • ■ • o e a 137-IS mcőrtxETÉst Ajmki K-a«*sz évnm .......................16 X # él évne ............................. iS K í>a szá mok ha-ph a* a tgiazj hivatal fson. Városházi Poró Pál ur fürdőkádban áztatja a testét, csinosítja az áb­rázatát, fésülködiik, a tvu- szemét vágatja, az­tán a pihenőbe vonul s megkéri a fürdőszol­gát, hogy letelvén a fürdőzés órája, hagvia őt még aludni, mert ráér s a mi akta garmadába ■gyűlt az asztalán- nem szökik meg s ami sür­gős Közérdek urnáik, az nem sürgős neki. Az express se annak sürgős, akinek címére küld­ték, hanem aki küldte. Igv értékelvén a közügyeket városházai Pató Pál ur, akinek a dolmányán a pi'tykék jelentik a hivalkodó nagy méltóságot, aminek gyűjtő szóban Tanács a neve, önmamát szó­rakoztatja ásítással s a közgyűlést sem za­varja, hovv az övéhez illeszkedő mulatság­ban legyen része. Ha nyár válna, légy csapó­val indulna szórakozásra, vagy horgászva vízbe áztatná a lábait; ha ősz volna, tanul­mányúton himbálta,tná a testét városi kosz­ton, köz tarisznyából osztott pótlékkal, hóna alatt foszlós cipóval, hogy megmutassa a kül­földinek: ilyen kenyéren él a háborús Buda­pest. Haad pukkadózzanak az irigységtől. De tél van. Más ember leikéből, éppúgy mint a tanácsbeliéből, kikivánkozik a zsörtö- lődés, a harag; frontnyelven: egiy-egy ká­romkodás. És nem jogos-e a mutatónak ide- szegzett ilyenfajta szózat: A fene ezt a telet egye meg! Ha már tél: mért nem tudott úgy befagyni a Duna. hogy a Bombatér cimü fekete propeller to­vább folytathassa téli alvását. Sejtem, hogy a Tanács a Duna ellen keres büntetőparagra­fust s ezért tolja, taszitja odébb a közgyűlés egvbehiivásának napját, amelyet sebtiben meg kellett volna tartania, mert a propeller katasztrófa csak borzalmas záradéka annak a bűnsorozatnak, amelyet a városházán erről a közutálati vállalatról évről-évre lajstro­moztak. A tanács jóvoltából mozdulatlan a közélelmezés tizes tanácsai is. Ráér. A műit péntekről ráháritották a közélelmezés gond­ját a jövő péntekre. Mivel hogy pénteki nap lesz több is. Ha háborúban nem: lesz a bérié­ben is. Mélységes csönd a városháza valamennyi emeletén. Szinte áhitatos, a várakozásnak ingerlő csöndje. A gyermekszobák csöndje karácsony estéjén, a mikor lélekzetét vissza­fojtva lesi a gyereksereg nyíl fát a szomszédos szoba ajtajának, hogy berohanva beleesim- pajkodjék a karácsonyfa drágaságokkal meg­rakott ágaiba. Csitt gyerekek. Lábujjhegyen. Zörög ábank- stráfkocsi. Hozzák az uj huszonötmilliós köl­csönt. . ■--­Kölcsönt vesz föl a főváros és ez újabb alkalom arra, hogy szemére hányják a rendszernek az adós­ságok halmozását. Nem a huszonkéi milliós köl­csönt értjük az uj kölcsön alatt, mert hiszen ez a pénz egy tavaly felvett s most lejáró köl­csönnek a kiegyenlítésére kell, ez tehát olybá vehető, mintha a tavalyi adósságot porlongálnák. Ellenben komolyan történik említés egy 50 millió koronás, vagy 30 millió márkás kötvénykölcsönrőt< amelyből nemcsak adósságokat fizetne a fővá­ros, hanem a beruházási politikáját is folytatná a tanács. És ez az, amiről szólni akarunk. Túl vagyunk azon a naiv állásponton, hogy a kölcsön feltétlenül és mindenképpen rossz dolog, a köl­csönért mindig hibáztatni kell a tanácsot, ál­talában a fővárost. A pénz rendkívüli drágasága, a nagy pénztelenség és az ennek tulajdonítható teljes pangóra az építőiparnak arról győzhetett meg minden objektiv és gondolkodni tudó em­bert, hogy nem az a haj, ha sok az adósság, el­lenben abból származnak súlyos következmények, ha nincs pénz. Tehát: sohasem az a hiba, ha a fővaros — megfelelő feltételek mellett — köl­csönt vesz fel, hanem mindig az a lényeges, hogy milyen célokra használja fel a pénzt. Ha hasz­nos, jövedelmező beruházásokra, akkor kitűnő üzlet, de ha fényüzési, vagy nem feltétlenül szük­séges, vagy inproduktiv célokra, akkor nem le­het hozzájárulni senkinek sem, aki szivén viseli a főváros sorsát. Szegény nagyvágók elspekuiaíták magukat és most a kormánytól, meg a fővárostól várják a segítséget. Milliókra rug a Budapesten felhalmozott szalonnának az értéke és abból a memorandumból, amit a múlt héten ismertettünk, megállapítható az a tény, hogy a tisztelt nagyvágók nem a főváros fogyasz­tói számára gyűjtötték a szalonnát, hanem ki­felé gravitáltuk vele, Bécsbe akarták szállítani, mert óit nem maximálták az árakat, ott bátran kérhetnek akármennyit érte. Nem tudunk lelke­sedni tehát a nagyvágókért és nem igen hisszük, hogy a kormány vagy a főváros beleavatkozzék abba a harcba, amely a nagyvágók és a bécsi pinkaufstelle között folyik s melynek egyik oldalról cem az a célja, hogy Budapest szükség­letén enyhítsenek, hanem hogy önmaguknak biz­tosítsák a hasznot. Solymáron ahol a rózsalányok születnek és férjhez men­nek, luxustemetőt akar csinálni a főváros. A halottakról tehát gondoskodik a főváros, az élőkről azonban legföljebb annyiban, hogy nem igyekszik megakadályozni, hogy mennél koráb­ban és időnek előtt halottakká válván, ő rájuk is kiterjedjen a város atyai gonaoskodása. A luxustemető gondolata kétségkívül nemcsak poé- tikuz és művészi, de anyagi szempontból is he­lyes. Ámde a szóban és fogalomban benne van, hogy nincsen erre feltétlenül szükség és hogy várhatnak vele addig, ami^ egyéb kötelességeit elvégezte a közönséggel szemben a város. Luxus- dolgoknak nincs most sürgősségük és jobb, ha a főváros ideálisan gondolkodó tanácsa inkább a szegény élőkkel törődik, ' mint a gazdag ha­lottakkal. Pánik a Mozgókép-Otthonban. Sikátorokon és falépcsőkön keresztül Szombat este történt. A restaurációból nagy­mozivá gyarapodott Mozgókép-Otthonba a Te- réz-körut minden tájékáról özönlött a nép, hogy gyönyörködjék A rezervista kadétban, kinek költői szépségeiről, irodalmi színvonaláról és több mint kétezer méter hosszúságáról hasábos tudósításokat olvastak a napilapok Szinház és Művészet rovatában, ahol szerény 5—10 sor­ban húzódik meg egy-egy Shakespeare-repriz. A Mozgókép-Otthon ki volt világítva s a fény, mint az éj bogarait, úgy vonzotta, csalta magához az embereket, telt volt a ház, illetve a házak, mert hiszen naponta négyszer produkálja ma­gát uköltöi szépségeiben, irodalmi színvonalá­ban és több mint kétezer méter hosszúságában A rezervista kadét. „Minden jegy elkelt“ hirdette gőggel a pénztár előtt kifüggesztett tábla s amennyiben van a fö és székvárosnak nemtője, az bizonyára boldogan dörzsölgette kezeit, mert a havi ezer korona, amelylyel a főváros A re­zervista kadét bevételéből részesedik, biztosí­tottnak látszik. Akinek jegye volt, boldogan szo­rongatta, akinek nem jutott, az melankolikusan ballagott haza. Pedig ezúttal nekik kedvezett a szerencse. Végefelé iáit az utolsó előadás. Tíz óra elmúlt. A rezervista kadét háborús élményei már tuipe- regték a kétezer métert, amikor a nézőtéren a földszinten egy eleven katonatiszt rosszul lett. Elvágódott szegény, már amennyire a hering- zsuíoltságu helyen lehetett és azt mondta: „Jaj, de rosszul vagyok!“ — Rosszul van! Egy katonatiszt rosszul van! — mondták megiiletődve a szomszédos szék­sorokban, de már a negyedik széksorban komo- rabb variáció tört kti az izgatott kedélyekből: — Meghalt egy ember! Orvost! Telefonáljanak a mentőknek! —- Gyújtsák fel a villanyt! Szakítsák félbe az előadást! — kiátották többen, bizonyára a hig- gattabb emberek. S tényleg , ha a mozitnlajdonos hallgatott volna erre az értelmes tanácsra, talán elejét lehetett volna venni a további zajnak s a pánik elkerülhető lett volna. Pillanatok alatt vad izga­lom és aggodalom vett erőt a földszint néző- közönségén, aminek első sorban az volt az oka, hogy az emberek csak izgató és ijesztő felkiál­tásokat, rejtelmes lármát hallottak, de az éjsza­kába borult nézőtéren nem láttak semmit. A mo­zitulajdonos nem gyujtatta fel idején a lámpákat, nem függesztette fel az előadást, mert neki drága minden perc, od'künn az ajtók előtt már uj publikum vár türelmetlenül az uj előadásra, ezt a vége felé közeledő előadást tehát, ha törik, ha szakad, minél hamarább be kell fejezni. Hogy a publikum ijedelmét a sötétség pánikká fokoz­hatja, amiből katasztrófa is származhatik, ezzel nem törődik a filmes ember. Folyt tehát az elő­adás, a nézőtér sötét maradt, a lárma egyre na­gyobb lett, az emberek, többnyire asszonyok, felugráltak a helyükről, kifelé akart rohanni min­denki, de senki sem tudott, részben a sötétség miatt, részben azért, mert az emberek a túlzsú­folt helyiségben egymás hegyén-hátán állottak. Most az erkély is beleszólt a vad koncertbe. Itt is felugrott mindenki és rémülten meredt a sötét éjszakába. Valaki, egy asszony, elkiáltotta magát:

Next

/
Thumbnails
Contents