Fővárosi Hírlap, 1916 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1916-04-26 / 17. szám

mnaiiiaiiininniiiniiiainninaiiin»iaiiiDnimiiDiiioiiiDmaniaummaniomaniamamntnainniHHiiianrc

GEÖF1ZETÉSI JtRJIHi Fgésx éwfwe •••••••••.. 20 '

Fél évwte ................ IO K

Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban.

Várospolitikai és közgazdasági hetilap

feímlBs aw.mrkmsw.ts Dacsó Emil. Társ.twmrkmawts dv. Szilágyi Hágó

iHegjelenik minden szar- dán. Szerkesztőség és kiadóhivatal t VI. kér*.

Szív-utca ........ is. szám

Te

lefon ................ 137-15

A mienk

a Duna, a mienk volt, a mienk marad. Bár amodébb, a schwarcwaldi erdőben kezdi a pályáját s határunkon túl, a Fekete-tengernél végzi: életét hatalmas magyar folyók táplálják s az itt szerzett tápláléktól fejlődött nagy folyammá. A szive meg éppen itt van Budapesten. Az ő tiszteletére hasadt ketté a főváros épület-ékitményekkel, sétányokkal díszítve a jobb- és balpartját. Mintha ő volna a magyar drágakő s amit körülötte emberkéz alkotott: a Dunának azsur foglalata.

Tán, tudva, hogy tőlünk meg nem szök- hetik, a megszokottságtól eltunyásodva nem érdeklődtünk iránta oly mértékben, aminőt ez a kincsünk megérdemelt. Elandalogtunk mellette. Verset is irtunk hozzá, néha napján idetévedt idegennel dicsérő vallomással is szórakoztattuk, de nem bántunk vele úgy, mint hitvesünkkel, amely megbecsülésünket sóvárogja, hanem mint alkalmi kedvesünkkel, aki külföldről jövet itt csak átutazóban tart pihenőt, hogy tőlünk messze szökhessék.

Regensburgból, a regensburgi polgár- mester hivatalából érkezett az irás, amely szakértő tudással állítja elénk a Dunát és elmondja, hogy mit jelent ez a folyam Magyar- országnak s mit kiváltképpen Budapestnek. Az eljövendő béke munkahelyének útmutató oszlopait a Duna mentén sorakoztatják s ennek a munkának nyugatra és keletre szétosztó telepe nem lehet más város, mint Budapest. Fel kell készülnie már most erre az alkalomra. Kikötő építéssel, hajó-park építéssel s mindenfajta alkalmatosság létesítésével, amely a Rajnától—Qalacig a mi javunkra állítja a Dunát a szövetséges nemzetek szolgálatába.

Lám, a regensburgi polgármester Írása nyomán, — amelyről a Fővárosi Hírlap-ban jelent meg az első híradás — minő ösztönösmozgás támadt Bécs városában. A bécsi polgármester már ankéthez kongat és Bécs városának követeli azt a Dunát, amely az osztrák fővárosnak csak a messze kültelkén kapott helyet s az osztrák földön csak amolyan udvariassági vizitet tesz. Azt akarja Bécs, hogy neki hódoljon a Duna, az ő nagy gazdagságát gyarapítsa s az ő iparának váljék szállítójává. Nyugotnak, Keletnek Bécs váljék metropolisává. Nyugotnak, Keletnek a császárváros legyen a találkozó központja. A német-bajor polgármester okosabb. Nem a magánérdek furfangjával dolgozik, hanem mathematikával. Az ő számvetése nem Bécs és nem Budapest. Az ő egyszerű számvetésének az eredménye, hogy a Duna, Magyarországé és budapesti szélessége teszi alkalmatossá, hogy a vizi-ut központi forgalma Budapesten bonyolittassék le. O nem a várost köti a Dunához, hanem követi a Duna-mentet s javaslata kiköt az arra legalkalmasabb helyen. Bécs szivében is lat vizsávot: a Wien cimü pocsolya az. De Budapestre érve a tekintete, a maga fönsé- ges hömpölygésében, tengerjáró hajóknak is alkalmas mélyítésben, egy nagy^ jövendő minden készségével fölszerelve látja maga előtt a Dunát, amelyhez csak^ avatott kéz kell, hogy azzá váljék, amivé rég válnia kellett volna s amivé válni is fog, ha a németbajor földről küldött javaslat itt erős, tudatos végrehajtó kezekre talál.

A tisztviselők

húsvéti piros tojása megzápult. Szégyenletesen szomorú, hogy milyen elbánásban volt kénytelen részesíteni a főváros a tisztviselőit. Az autonómiának a látszatát nem tudta megőrizni ebben a kérdésben sem a közgyűlés, sem a tanács. Meg volt a legjobb igyekezet és jóakarat mindkét tényezőnél, de a tisztviselők a drágasági pótlékból mégis csak a drágaságot kaptáik. Valóban nem csodálnák, ha a kormány aggodalmait, az állami tisztviselőkkel való egyenlősitési törekvéseit, kevesebb egykedvűséggel, csekélyebb megnyugvással fogadnák a főváros tisztviselői. Mert a türelemnek legszélsőbb határait is el tudjuk képzelni, de a tisztviselők megélhetése, a mindennapi kenyér megszerzése, az elsőrendű életszükségletek kielégítése jóval túl van minden határon.

Háromszázezer

koronáinál is több az a veszteség, amely az omnibuszüzem tavalyi mérlegének végeredménye. Rosszhiszeműség, vagy határtalan naivitás kellene hozzá, hogy a veszteségért akár a fővárosnak, akár az üzemnek a vezetőit vádolnánk. Nem kell bizonyítani, mit jelent a háború ennek az üzemnek, mennyivel csökkent a forgalom és mennyivel emelkedett a kocsik karbantartása, s a lovak és a takarmány ára. Berlin ugyancsak e napokban publikálta omnibusz-vállalatának mérlegét s az eredmény ott is deficit, sőt nyolcszázezer koronás ür tátong ott a bevételek és a kiadások között. Egészen bizonyos, hogy az omnibuszüzem a háború után kiheveri a deficitet. De jellemző a főváros szerencséjére, hogy pont abban a pillanatban váltotta meg a vállalatot, amikor a háború kiütött. Habent sua fata — a városi üzemek. A Városi megváltását a balkán-háborúk gazdasági depressziója követte, az omnibusz-vállalat is, amely magánkézben az utolsó évben is százhatvanezer koronát jövedelmezett, beleesett a háborús konjunktúrába és növeli a főváros költségvetési hiányát.

A svábhegyi

fogaskerekű nincsen megelégedve a közlekedési bizottság határozatával, amely úgy szólott, hogy a fogaskerekűnek nincsen joga a tarifaemeléshez, a fogaskerekűnek egyáltalában nincsen joga semmihez, még ahhoz sem, hogy létezzen. Mondjuk, a derék vállalat berzenkedik a határozat ellen és a jól informált fővárostól a rosszul informált vasúti és hajózási felügyelőséghez folyamodik, attól kérvén a magasabb tarifa kedvezményét. Hallatlanul súlyos negligálása ez a közönségnek, amelyet a vállalattal szemben elsősorban mégis a tanács és a közgyűlés véd meg, nem pedig a vasúti és hajózási felügyelőség, amely egyébként minden tiszteletünkre érdemes intézmény. Ezt már aztán nem szabad tovább tűrni; sürgősen rá kell szabadítani a fogaskerekűre az autóbuszt, amely nemcsak közlekedési eszköznek jó, de büntetésnek is.

Átvonuló katonák beszállásolása.

A katonai ügyosztály működése.

Budapest katonaváros. Sok katonája van béke idején is, de még több ma a háborúban. Az átvonuló katonaság rengeteg tömegű volt és még ma is igen nagy a számuk. A székesfőváros katonai ügyosztályának igazán megfeszített munkával kellett dolgoznia, hogy eleget tehessen az óriási követelményeknek, amiket a nagy idők állítottak eléje. Magát a munkát azonban szívesen áldozta volna a főváros és a Csupor József dr. tanácsnok kiváló vezetése alatt álló ügyosztály ezer komoly próbán ment keresztül; de rendkívüli megerőltetésébe került a fővárosnak az átvonuló katonaság elszállásolása.

Ezen az állapoton segíteni kell, a beszállásolási törvény olyan terheket ró a községekre, hogy azok a mai viszonyok között teljességgel tarthatatlanok. Már béke idején is terhes volt ez, a háború azonban egyenesen agyonnyomó erővel feküdt rá a községi háztartásokra. A székesfőváros katonai ügyosztálya meg is mozdult már ebben a kérdésben, de egyelőre ad akta került a dolog, mert magasabb szempontokat kell figyelembe venni. Most azután, miután ma tovább menni nem lehet, azon fáradozik az ügyosztály, hogy legalább a részleteken enyhítsen és minél kevesebbe kerüljön az átvonuló katonaság elszállásolása.

A Fővárosi Hírlap munkatársa fölkereste Csupor József dr. tanácsnokot, aki a következő érdekes fölvilágositásokat nyújtotta:

A polgári lakások megkimélése.

— Amikor az átvonuló katonaság elszállásolása iránt érdeklődik, elsősorban arra a szempontra kell rámutatnom, amely bennünket ezen a téren állandóan vezetett. Ez a szempont az volt, hogy a polgárságot ne zavarjuk meg kényelmében és ezt a célt sikerült is elérnünk tökéletesen, mert Budapesten a háború egész tartama alatt nem volt egyéni elszállásolás. Nem éltünk törvényadta jogunkkal és egyetlenegy magánlakásba sem szállásoltunk katonát, holott például Berlinben még az Unter den Linden-en is voltak elszállásolások a háború alatt. Föl nem sorolható ezer kellemetlenségtől és másik ezer veszedelemtől mentettük meg ezáltal a polgárságot.

Egy millió korona kiadás.

— A fővárosnak azonban töméntelen pénzébe került a dolog. Több mint egy millió koronát költöttünk erre a célra, amit bizony a költségvetés alaposan megérez. De természetes, hogy igy áll a dolog, hiszen a katonatisztek ellátásánál az állam csak 73 százalékkal, a legénység ellátásánál pedig 45 százalékkal járul hozzá a költségekhez. Első pillanatra is érezni kell, hogy ez igy aránytalan teher a város vállán. Különösen súlyosan nehezednek ránk a háborús átvonulási költségek. Nem csoda tehát, ha arra gondoltunk, miként lehetne ezt a kérdést megoldani, a város nagy kiadásait redukálni. Első és legtermészetesebb gondolatunk az volt, hogy valamiképen az államkincstárra hárítsuk vissza azokat a terheket, amelyek teljes joggal arra is tartoznak.

A beszállásolási törvény revíziója.

— Tervezetem alapján foglalkozott a kérdéssel a tanács és azon az állásponton volt, hogy épen a háború nagy terhei teszik aktuálissá és jogossá, hogy a bennünket nem illető terhektől szabadulni igyekezzünk. Úgy terveztük, hogy nemcsak a kormányhoz, de az országgyűléshez is azzal a kéréssel fordulunk, változtassák meg a beszállásolási törvénynek ránk nézve sérelmes intézkedéseit.