Fővárosi Hírlap, 1915 (4. évfolyam, 23-52. szám)
1915-09-22 / 39. szám
rekelőtt össze kell fogni a meglevő szerveknek és otthonokat kell alapítani, amint a Márta-egyesületnek már van is. Tárgyalásokat folytattam és Ígéreteim vannak rá, hogy a Márta is, a Lorántffy Zsuzsán^ egylet és a Katholikus Háziasszonyok is állítanak 100—100 ágyas otthont. Ha a főváros is /segedelmünkre lesz, akkor azt mondhatnánk, ^hogy szinte meg is van oldva a kérdés. _ Igen fontos lenne, ha föl lehetne újítani az ötvenes évek cseléd-hivatalát, ahc a cselédnek, ha Budapestre érkézig, ha helyét elhagyja, vagy uj helyet foglal el, minden alkalommal jelentkeznie kel.. Nagyon komoly adatokat szolgáltathatna ez a hivatal a rendőrségnek is, amely többek között megfigyelhetné igy a csavargó cselédeket . __Ezer ága-boga van ennek a kérdésnek, am elyet mind alapos statisztika alapján tanulmányoztam. 1 ermésze.esen, ha eredményeket akarnánk elérni, a közönségre is nagy föladat hárulna. A mi régi nagyaj- nagyasszonyaink jutnak eszembe, akik maguk nevelték, tanították a cselédeiket, ahol még szinte családtagok voltak a cselédek. A mai háziasszonyok bizony sok kívánnivalót hagynak hátra e tekintetben és talán részük is van a cselédmízériákban. Tény az, hogy a cselédnek tanulni ma ringyen nenéz. Vannak túlzó szociológusaink akik cselédakadémiát (szeretnének alapítani. Ezek azonban túlságosan túllőnek a célon : legioUebb megfizethetetlenül drága cselédeket nevelnének- Hiszem, hogy a főváros is, a társadalom is megteszi a kötelességét, akkor aztán a háziasszony okra vár a legfontosabb föladat. 2 Közélelmezési morzsák. Távozik a szakértő. — Községi kenyér a sertéseknek. — Jogtalan vámszedés. A főváros közélelmezési osztályának töméntelen szépséghibája mellett igen könnyű megtalálni a végzetes bajokat is. Ezek között is a legelső helyen? áll annak a princípiumnak vagy föl nem ismerése, vagy negligálása, hogy közével mezést bürokratikus alapon csinálni nem lehet. Ahhoz kereskedelmi szellemre van szükség és miután arra volna hívatva, hogy a korkurrenciát, amely uzsorával dolgozik, agyonverje, ügyes és agilis kereskedői tehetséggel megáldott férfiaknak kellene ebben az ügyosztályban helyet foglalníok. Csak a minap hangoztatta ezt az álláspontot a fővárosi törvényhatósági bizottság egyik legtekintélyesebb tagja is, de minden mindegy, a városházán tovább kísérleteznek Folkusházy régen befagyott elméleti szaktudásával és a letört bürokrácia föl- fríssitésével. Ugyanakkor pedig, ha véletlenül valaki eleven kereskedelmi szellemmel rendelkeznék, aki segíteni tudna valamit az egész ügy- osztálynak a tehetetlenség posványában való elmerü’ése ellen, annak agyonnyirbálják a hatáskörét és kedvét, hajlandóságát, tehetségét a sarokba szorítják. Az egész ügyosztályban eddig egyetlen ilyen ember volt: Enyedi Simon, aki előbb mint a Dunagőz- hajózásí társaság főfelügyelője működött. A közélelmezési ügyosztályban főleg a gabonabeszerzés irányításával volt megbízva. Nehéz és felelősségteljes feladatát Egyedi komoly rátermettséggel és a kereskedelmi szellem látható megnyilatkozásával végezte. Hamarosan kiderült azonban, hogy a városházán nem méltányolják kellőképen munkásságát. Folkusházy csak bürokratáknak ad atáskört, a szakember ebbem az ügyosztályban csak ötödik kerék. Már régen rebesgetik, hogy Enyedi Simon baráti körben panaszkodik a csekély hatáskör miatt, amelyet ráruháznak és amit ő feltétlenül elégtelennek 1 tart arra, hogy komoly eredményeket érhessen el- A vége természetesen az lett a dolognak, hogy Enyedi megsokalta kezének gúzsbakötését és radikálisan segített az állapotokon. Egyszerűen ott hagyta munkájának szinterét, ahol megtagadták tőle a siker eszközeit. Hogy pedig Enyedi Simon jó szakember hírében áll, annak bizonyítására nem kell súlyosabb bizonyítékot fölhoznunk, mint azt, hogy az Osztrák állami haditermény részvénytársaság sietett őt magyarországi vezérképviseletével megbízni. Bár úgy lenne a rendje és módja, hogy a közélelmezési ügyosztályban minden beszerzendő és eladandó árucikknek külön kereskedelmi szakember legyen az intézője, most oda jutottunk, hogy eddig egyetlen egy volt — az is elveszett. A műit héten a napilapokban megirt tudósításokban láttuk, hogy milyen jól élnek a főváros sertései, a budapesti polgárt pedig a sárga irigység fogta el, olvastán annak a jómódnak és gondtalanságnak, amely a kőbányai sertéshizlalcbaq uralkodik. A kép azonban nem lenne teljes, ha meg nem emlékszem egy megtörtént jelenetről, amely nemcsak a sertések iránt való irigységet kelti föl, de a fővárosi kenyérgyár iránt is kiváltja az elkeseredést. A kőbányai vizit után néhány nappal — pontosan szeptember 15-én —- történt ugyanis, hogy hatalmas társzekerek jelentek meg a sertéshizlalóban és nem kevesbb, mint 671 darab községi kenyeret raktak le, amelyet aztán a derék sertések elé dobtak- A munkások, akik az esetnél segédkeztek és akik még pár hét előtt kukorica kenyéren tengették életüket, méltó elkeseredésükben bizony keserű, de az igazságot nem nélkülöző kritikában részesítették a kenyérgyárat, amely olyan kenyeret süt, hogy maga sem meri a közönség elé adni, hanem százával küldi a disznók hizlalására. Ilyen körülmények között természetesen egészen vakmerő dolog a pékektől azt követelni, hogy ne kapjanak vérszemet a városi példán és ne süssenek élvezhetetlen kenyeret, amikor a községi kenyérgyáron is megesik, hogy még a disznók elé is csak pirulva öntik szék ér számra a tönkretett, drága élelmiszert. * A főváros fináncpolitíkájára élénken jellemző fényt vet az a rövidlejáratu, de annál kellemetlenebb konfliktus, amely a közélelmezési ügyosztály és a Máv, gépgyára között játszódott le és amely a földmivelési minisztérium beavatkozása után a gépgyár termé- - szetes győzelmével végződött. Az összeütközés a liszt négy fíllére-s kezelési költsége körül keletkezed, amelyet azóta már a városházán is ejtettek. Volt idő azonban, amikor a kezelési költség jogosságát nemcsak elvileg tekintették jogosnak a városházán, de a gyakorlatban még az olyan lisztre is kivetették ezt a vámot, amelyet a főváros r/emcsak hogy nem kezeli, de soha sem is látott. A fenforgó konfliktusban ilyen liszt és ilyen kezelési költség szerepelt- A lisztet ugyanis a gépgyár alkalmazottainak a földmivelési kormány a saját lisztkészletéből utalványozta ki az egyik malomnál. A főváros azonban gyorsan fejlődött fínánci érzékkel rajtaütött a hat waggon liszten és kérlelhetetlenül behajtotta a négy fillér kezelési költségeket. A Máv. gépgyárának vezetői hiába tiltakoztak, hiába magyarázták, hogy kezelési költség csak annak jár, aki kezel valamit és hogy a főváros nem pénzügyi hatóság és adót sincsen joga a liszt után szedni. A városházán azonban arra a kapzsi és haszonéhes álláspontra helyezkedtek, hogy ami lisztet a fővárosba** fogyasztanak el, azért le kell róni a* kezelési díjat. * A Máv. gépgyára ki is fizette a jelentékeny összeget, de nem nyugodott meg. A'földmivelési minisztériumhoz fordult és ott kérte, magyarázzák meg, hogy mennyire jogtalan a főváros követelése. A városházán aztán SerBudapest, 1915. szepiembre 22. bán János miniszteri tanácsos interveniált és pedig igen erélyes módon, úgy, hogy a gépgyárnak sürgősen visszautalták a 2400 koronás összeget. Némi logikával ezt a felsülést elkerülhették volna a városházán. „Esetleges balesetek“ Szellőztetik a szellőzők titkát A főváros egyik méltán irigyelt, mer' erősen favorizált vállalkozója, a Pick Ede utódai cég ajánlatot lett a városnak a saját szabadalmu, Píck-féle szellőzők beszerzésére. A tanács úgy találta, hogy a városnak tényleg sok szellőz íretri valója van és megrendelte Pickéktől a szellőztetőket az összes iskolák számára. Úgy látszik, hogy a sze'lőztetőkkel valami baj örtént, vagy a szellőzők okoztak valami bajt. Tény, hogy a közoktatási ügyosztály vezetője mull héten a köveikező körlevelet intézte az összes községi iskolák igazgatóihoz: ,,Felkérem— az esetleges balesetek elkem rüíhetése végett — az igazgató urakat, legyenek szívesek figyelemmel lenni, hogy a „Pick“Jele szellőzőket csakis ahhoz értő egyének kezeljék, illetőleg ha azt tatarozás vagy más célból kiakasztatják, a v’ssza- akasztás mindenkor a bis biztonsági lánc be- akasztásával történjék, mert ellenkező esetben a szellőző abliajkszárny könnyen lezuhanhat.“ Ebből világosan következik,, hogy a szellöz- tetők használata veszedelmes és hogy a kezelésük szakértelmet igényel, Miért kell a városnak komplikált szerkeze ü, veszedelmes szellőztetőket vásárolni és miért kell azokat éppen az iskolákban elhelyezni, ahol annál nagyobb az ,,ese léges balesetek“ veszedelme, mert gyermekek kezébe kerülhetnek és köny- nyen történhetnek végzetes szerencsétlenségek. Miért kell továbbá az iskolák környékén járó-kelőket kitenni annak az eshetőségnek, hogy Pickék szellőző ablakszárnya rájuk zuhanjon? Harc a kikötőért. Miért nincs propellerjárat Óbudára? Az óbudai közönségnek régi vágya már, hogy a Margit-hid pesti oldaláról csavargőzösön járhasson haza. Természetesen nem a Csavar gőzös társaság rozoga, elnyűtt jármüvei iránt érzett rokon. szenvből ered ez a k’vánság, hanem az ut kellemesebb és olcsóbb. Annyival is inkább fontos ez, mert a pesti oldalról Óbudára járó közönség nagy része munkásokból áll, akik igen jelentékeny Ösz- szeget takaríthatnának meg, ha a villamos huszfil- léres jegye helyett csak hat fillért fizethetnének. A közönség nagyon jól tudja, hogy a Csavargőzös jármüvei piszkosak, a kiszolgálás éppen az alkalmazottak rosszulfizetettsége miatt egészen alsórendü, ráadásul pedig még a hajóoskák biztonságához is sok kétsége fér az embernek; de mégis a mai viszonyok között pár korona megtakarítás is sokat jelent. Szívesen járnának az óbudaiak a kor igényeinek megfelelő propelleren is, de végre úgy gondolkoznak mégis, hogy ahol ló nincs, ott jó a szamár is. Ez az alapja annak, hogy az óbudaiak már .sok követ megmozgattak a Margithid—óbudai propeller járatok érdekében. Persze minden hiába volt. A Csavargőzös Társaság üzleti szelleme nem terjed túl azon a ponton, ahol merész vágyakkal a nagyobb jövedelmek után kacsintgat- Fölismerte tehát azt is, hogy számára igen szép bevételt jelentenének az óbudai járatok, itt azonban meg is rekedt a tevékenység. Az óbudaiak kívánságára mindössze annyit tudott válaszolni, hogy — sajnos — a Margithid ppstí oldalán nem tud kikötőt berendezni, mert a partot a hídtól jobbra és balra a Délnémet Dunagőzhajó- zási Társaságnak juttatta a főváros. Az óbudaiak nem nyugodtak meg ebben és tovább nyomoztak. Megütközve látták, hogy a főváros a legértékesebb partrészleteket a Lánchidnár évs a Margithidnál az idegen Délnémet Dunagőzha- józásí Társaságnak juttatta, amely társaság ped’g külön életet él Budapesten, lebonyolítja üzleteit,
