Budai Napló, 1935 (32. évfolyam, 1183-1208. szám)

1935-02-16 / 1188. szám

ELŐFIZETÉS Egy évre . • 24.— P Negyed évre . 6.— P Egyes szám -40 f. Egyesületek, amelyek nők hivatalos lapja, tagjai féláron kapják XXXII. évi. 1188-SZ. HIRDETÉSEK Egy hasáb széles, 1 mm. magas sor egyszeri közlés­nél 30 fiit. Szövegsor ára 2 P. Ismertető köziemé- lyek megállapodás szerint. \ hirdetés dija mindenkor előre fizetendő. lllsntft hlrdetlknak nsn kedvszmkst 1935 február 16 Buda érdekeit a várospolitika, közélet, közgazda­ság, társadalom és művészet terén szolgáló újság FELELŐS SZERKESZTŐ: VIRAÁG BÉLA Szerkesztőség és kiadóhivatalt II, Batthyány u. B3. Telefoni 50-2-96. Hivatalos éráki délután 4- 6>ig. ■se II miniszterelnök mondja: /I m un Kai piedesztálra kell emelni ! „ . . . Meg kell becsülni azokat, akik kezük munkájá­val, eszük tehetségével, a szent munka jegyében élik min­dennapi életüket, mert ők a nemzetnek azok a tényezői, akik állandóan szaporítják az erkölcsi és anyagi javakat." Mondotta pedig ezeket az ország miniszterelnöke a Baross Szövetség ünnepi közgyűlésén. Kevés olyan száma lehet az im­már harminc éves Budai Naplónak, amelyben ne a munka megbecsülé­se mellett törtünk volna lándzsát s ne követeltük volna a dolgos ke­zeknek és a tehetséges fejeknek megbecsülését és tiszteletben tar­tását, annak tudatában, hogy ezzel az elismeréssel önmagunkat becsül­jük meg. Ennek a megcsonkított országnak ma kétszeresen szüksége van a dolgos kezek és a tehetséges fejek munkájára, s ha a múltban meg is engedhette magának ez a ja­vaiból kiforgatott szegény nemzet, hogy olyan nagyjai, mint Bolyai János mindenkivel és önmagával meghasonulva pusztái jón el erdélyi magányában, — Petőfi Sándor kor- gó gyomorral és lyukas csizmával kóboroljon Pápától Debrecenig, vagy — Semmelweis Ignác orvost a meg nem értés és meg nem becsü­lés az őrültek házába kergesse, — Puskás Tivadar tragikus módon fe­jezze be életét, — ma igazán eljött az ideje, hogy a miniszterelnök szavait parancsnak tekintsük és piedesztálra emeljük a mun­kát és megbecsüljük azokat, akik szaporítják a nemzet er­kölcsi és anyagi javait. Évtizedek óta kérjük és követel­jük, hogy úgy Buda, mint a fővá­ros és a megcsonkított ország föld­je kincseit: — a hőforrásokat, a sós­vizeket, földigázt, a hőenergiákat és sok egyéb, már nem is ismeret­len, csak éppen kellően meg nem becsült értékeit termeljük ki mély­fúrások útján és kapcsoljuk be azo­kat lerongyolódott gazdasági éle­tünkbe. Hitünk és meggyőződésünk, hogy ez a „szent munka“ a nemzet erkölcsi és anyagi javait szaporít­Sokáig majdnem hog'y egyedül álltunk e hitünkkel. Mondhatnánk, hogy a napisajtó csak úgy sátoros ünnepeken adott a főváros és az ország e nagy ügyének hangot. In­kább csak akkor, ha új forrásokat szült az élni-, a fejlőaniakarás, a Rudasfürdőnél, vagy messze Deb­recenben, Hajdúszoboszlón; azt is a legtöbbször csak a napi hirek rovatában. Egyetlen napilap, — de annak is már néhány éve — egyet­len egyszer szentelt vezércikket en­nek a nagy ügynek, de azután so­ha többet. Ezért meglepő, hogy a napokban ismét vezércikkben fog­lalkozik ezzel a „Magyarország“: „Mi lehetne, — írja vezető helyen, — ha feltárnánk a magyar medencében rejlő hő­forrásokat, a földgáz tömege­ket, a petróleumot, a szenet s ki tudja még mennyi kin­csét a mélységnek? Ha gyógy­fürdőket varázsolnánk a szi­kesekre, nemcsak külföldi, hanem elsősorban a magyar nép számára; ha távfűtéses vezetékek kanyarognának vil­lamos kábelekkel együtt a te- ■ lepülések között; ha új és új gépek indulnának munkára a földgázzal s ha mindezt kedves és üdítő karjai közé ölelhetnék az új erdők és pá­zsitok.“ Ezek az új gyógyforrások, ezek az új energiaforrások: — uj mun­kaalkalmak, új keresetforrások, új balneológiái és ipari lehetőségek, a testi és lelki gyógyulásnak felbe­csülhetetlen jövedelmű tárházai a magyar tudásnak, életrevalóságnak, — az önmaga erejéből való megél- niakarásnak olyan lehetőségei és bizonyítékai, amelyek még a mosta­ni inegcsonkítottságu nkban es le- törtségünkben is az eljövendő újabb j ezredev nemzeti létének biztosite- i kai. Ha van munka ebben az ország­ban, amjt piedesztálra kell emelni: — ez a munka az. Ha van munka, amelyik szaporítja a nemzet erköl­csi és anyagi javait: — ez az, — de hol van a piedesztál, hol van a nemzet erkölcsi és anyagi javai sza- proításának megbecsülése ? Budapest Fürdőváros Egyesület József Ferenc királyi herceg vezeté­se alatt tíz évi munkával elérte azt, hogy Budapest-Fürdőváros ma már nemcsak szép gondolat, hanem meg­gyökeresedett, terebélyesedő fa. A nemzet javait szaporító munka gyű- I mölcsöt is termett. A tíz éves elnök- lésért, a tízéves becsületes, önzetlen j és termékeny munkájáért a székes- j főváros főpolgármestere, az érdé- | kelt országos és társadalmi fakto- : rok képviselői köszöntötték, ünne­pelték: — a munkáját piedesztálra ! emelték. A Budai Naplónak, amely évti­zedek óta harcol Buda fürdőéleté­nek jövőjéért, de egyúttal egész Budának ez volt a lélekemelő elis­merés ünnepnap ja. Ünnepnap, mert a magas származású elnök önzetlen, hazafias, eltántoríthatatlan, nagy akarású munkája, — az ő fenkölt egyénisége révén, — megtörte a közöny jegét és példát statuált a nemzet javait szaporító munka el­ismerésére, piedesztálra emelésére. Az ő lebilincselő modorával és ön­zetlen szeretetével, az őt megillető elismerés oroszlánrészét áthárította az ő munkatársaira és arra a kivé­teles képességű tudósra, akinek Bu­da máris új forrásokat köszönhet és akitől ő, az ünnepelt elnök, de vele együtt mi mindnyájan a föld mélységeinek felkutatását, Budapest Fürdőváros végső kialakulását vár- juk. A Rudasfürdő nem is remélt sike­rekkel megkezdett forráskutatásai azonban megakadtak. A Tabán for­rás-kutatásainak ügye már egy éve ide-oda leng, de sehogyan sem jut nyugvópontra. A Széchenyi-fürdő második kútjának kérdése — úgy­látszik — el is tévedt az illetékes­nek vélt ügyosztályok útvesztőjé­ben az elmúlt évtized alatt. Uj bal­neológiái tényezők, sós-jódos vizek, mindennél olcsóbb energiaforrások: földigáz, hőenergia, fűtésre szolgáló termális vizek problémái kopogtat­nak hiába a Városháza és a Minisz­tériumok megnyílni nem akaró ka­puin. József Ferenc főherceg pedig azt, Hogy a nagy Tabán-kérdéshez én is hozzá merek szólni, ahhoz nem­csak abból merítem a bátorságot, hogy én is voltam valaha székesfő­városi képviselő, hanem abból is. hogy immár több, mint húsz éve vagyok budai lakos, de meg sza­bad vándorlásaim közben nagy szeretettel jártam be Görögországot is és itt leginkább Athén, Olym­pia és Delphi stadionjai kötötték te figyelmemet. Ezzel az érzelmi és tudásbeli ter­heltséggel jártam be az ősszel több­ször is a budai Tabán területét, romjait és* „lehetőségeit“. És min­dig azt a valamit éreztem, amit rendesen úgy szoktunk kifejezni, hogy „itt nincs rendben valami“. Nyomasztott az a gondolat, hogy most itt is olyan nagyvonalú hibák fog­nak elkövetődni, aki a szent munka jegyében ezen a téren máris jelentékenyen szaporí­totta a nemzet érkötési és anyagi javait, — többszörösen magához emelte a munka piedesztáljéra. Ezt az igazán fenséges gesztust azonban olyan egyhangúan hallgatta el a sajtó és minden komüiukéje, hogy önkéntelenül visszhangot ver ben- nunk, ugyancsak a miniszterelnök bölcs szavai: » ... abban a pillanatban, amikor a reformok jegyében cselekedni is akarsz, magyar testvérem, az az érzésed, hogy hínárba jutott a te mozgás­hoz szokott kezed és a karod nem tud elég erőt kifejteni.“ — ahogyan ugyancsak a Baross Szö­vetség közgyűlésén mondotta. Nincsen elgondolás és munka, amely a nemzet erkölcsi és anyagi javait jobban szaporíthatná, mint a magyar föld még ki nem aknázott természeti erőinek, kincseinek fel­kutatása, feltárása, és a nemzet- ( gazdaság életébe való bekapcsolása. Bízunk és hiszünk abban, hogy a miniszterelnök az az államférfiú, aki tényleg munkába állítja — i tizenkettedik órában — azokat a „kotrógépeket, amelyek elsöp- rik a nemzet javait szaporí­tani akaró és tudó karok út- jából“ azt a bizonyos „hínárt“, s ezzel piedesztálra emeli a magyar nemzet erkölcsi és anvagi javait szaporító munkát és annak hivatott munká­sait. VIRAÁG BÉLA amilyeneket most 68—70 éve a Du­na mind a két partvonalán, a most kihalóban levő nemzedék a partok agyonépítésével elkövetett. Most tehát ezt a Tabánt, — az egykori Kelenvölgyét — meg kelle­ne menteni ugyanettől a balsorstól i és általa vissza kellene szerezni azoknak az előnyöknek legnagyobb részét is, amelyeket Buda népe az akkori rendezésnél elveszített. Fokonkint alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy a mai Tabán kettős völgyha j- lása helyén kellene elhelyez­ni a Nemzeti Stadiont, a Gellérthegy, a Naphegy, és a Vár­hegy lankáinak, továbbá a hatal­mas gyógyforrás centrumnak és vízi versenyedre kínálkozó Dunapart- nak gondos fölhasználásával. Meg kellene ezt tenni, még azon az áron is, hogy a már talán elfogadott in­tézkedéseket még az utolsó percben is visszacsináljuk, amivel nemcsak Budának adnánk vissza az ú. n. fürdőváros veszendőbe menő lehe­tőségeit, hanem a fővárosnak is egy hellén szépségű és nemességű kör- ünneplési (szentistvánnapi) közpon­tot adhatnánk, az országnak pedig olyan híres olympiai ünneplő he­lyet, ahol a három hegyoldalból ta­lán egész millió néző közönség lát­hatná nagy nemzeti ünnepeinket. Aminek híre röpülne az egész vilá­gon és nekünk nemcsak dicsőségei, hanem olyan idegenforgal­mat és fürdőközönséget is szerezne, amiről ma még ál­modni is alig merünk. Tisztán tapasztalataimra támasz­kodva és a fővárosi technikai szak­értők véleményét előre is tisztelet­tel várva, vázolom ide azt a tervet, amelyet képzeletemben a görög föl­dön látottak körvonalakban föl­idéztek. A tabáni (kelenvölgyi) terület há­rom részből áll: 1. ) A dunaparti Döbrenteitér fel­ső részéből és a vele egy síkon levő területből, amelyen ma a gör. kele­ti szerb templom, a városi iskola épülete és az ú. n. Rácfürdő áll. 2. ) Ehhez csatlakozik a nyugati irányban fölfelé emelkedő szoro­sabb völgy, föl a Naphegy magas­ságáig. 3. ) A stadion szempontjából leg­fontosabb az északra diilő terület a Naphegy és a Várhegy között, a budai tornaintézetig. Ezt a területet, amennyire a szem­mérték mutatja, a lejtők lenyesé- sével és a mélyedések feltöltésével a stadion kettős kitervezésére hasz­nálhatóvá lehetne tenni s a körül­vevő hegyoldalak építését úgy ren­dezni, hogy onnan minél nagyobb közönség nézhesse az ünnepi játé­kokat. (A lóversenytér Megyeren marad.) A görögkeleti templomot és a beljebb fekvő iskolát természetesen el kellene tenni az útból. A Rácz- fürdő és Rudasfürdő forrásai és fürdőépületei pedig szerves kapcso­latba jönnének az új alkotással, íme, ezek a futólagos körvonalak. * Bajosabb a pénzügyi nehézségek­hez hozzászólani, mivel itt a szem- mértéknek szerepe alig van. Sokak véleményének adok azonban azzal kifejezést, hory a túlsó parton a belvárosi templom problé­más odább tologatási tervéről le kellene mondani végkép­pen. Helyesebben el kellene azt halasz­A Tabán föltámadása Irta: dr, KENEDY GÉZA n föld és a csillagok világa Gróf Bérén»! lános előadássorozata Budán volt, Budán van és Budán lesz a csillagvizsgáló IV. A láthatatlan világ rejtelmei. A kutató elmének igazi célja az is­meretlen dolgokat megtalálni és megérte­ni, legyenek azok akár a természet tár­gyai, anyagi jelenségei, akár pedig el­méleti, szellemi összefüggések. Hogy íz mennyire való, annak bizonyítékai az ú n. „szórakozott" tudósok. Egyedül csakis n kitűzött célt látják maguk előtt, külső­ségekre, saját magukat illetően nem so­kat adnak. Nagyon mulatságos volt pél­dául az angol Davy Humphry (1778— 1823), aki kémikus, fizikus és technikus volt egyszemélyben, még pedig világhírű. Kutatásai közben bezárkózott laboratóriu­mába és néhány napig ott is pihent — és öltözködött is. Mikor aztán megtalálta a kitűzött célt, ismét megjelent családja kö­rében, de oly puffadt kövéren, mint egy vizibeteg, mert bele lévén nevelve, hogy naponta tiszta alsónadrágot és harisnyái kell felvenni, — annyi harisnya és villogó gatya volt rajta, ahány napig dolgozott, mert a régieket elfeledte levetni. De volt is eredménye szórakozottságának, hisz hi­hetetlenül sok vívmánnyal és tudományos irodalmi munkával gazdagította az embe­riséget. A tudományos kutatások legmesszebb­ható eseménye volt az a pillanat, amikor 1590-ben Janssen János Zachariás bor­bélysegéd, a magakonstruálta találmányá­val, az első mikroszkóppal meg­látta egy vízcseppben az addig ismeretlen, láthatatlan világ titokzatosságait. Meg­jegyzem, a mikroszkóp párhuzamos talál­mány, mások is foglalkoztak vele, mint Lewenhoek, de eleinte, sőt majdnem két évszázadon át csak amolyan vásári látványosság — bolhabámuló — volt. Nagy tér nyílt meg akkor az emberi­ség számára és ez folytatódott távcsövek révén a csillagászatban, majd a fényké­pezés segítségével, legújabban az ű. n. Wilson-féle ködkamrában, a fizikai kuta­tások terén. A csillagászatban a fénykép rögzíti a szemmel észre se vehető égi vál­tozásokat, a WilsoR-kamrn pedig túltelí­tett gőzökben lehetővé teszi, hogy a fény­képező lemezen az alfa-sugarak által bombázott atommagokat niegrögzítsiik. Ugyanis az eddig ismert 92 elem mind­egyike atomokból (a legparányibb egyéni alkatrész) áll. Az atom belsejében van a pozitív villamos töltésű atom­mag, amely körül a fénynek másodper* cenkint 300 ezer kilométeres sebességével keringő negatív töltésű e lektrónoU száguldanak. Az elektrónok számától függ az elem mibenléte. A hidrogénban 1 elek­tron kering, legtöbb az uránban, melyben 92 clektrón. — Az atom nagyságá­ról fogalmat alkothatunk magunknak, ha azt tudjuk, hogy egy 2 milliméter át- I mérőjű vízcseppben 420. . . és 18 nulla, vagyis egy 21 számjegyből álló mennyi­séget képzelünk, ennyi atom' van a 2 mm. átmérőjű vízcseppben I Tudvalévő azonban, hogy maga az anyag (hidrogén, urán, arany, stb.) nem villamos, de hogy az atomban keringő negatív elektrónok egyensúlya állandó maradjon, az ű. n. atommag pozitív tölté­sében annyi pozitív villamosságú energia- egységnek kell lenni, ahány negatív töl­tésű elektron kering körülötte. Ha csak egyetlen egy ilyen pozitív töltésű elek­tront sikerül onnan eltávolítónunk, akkor az anyag összetartóságának egyensúlya megbomlik és maga az anyag átváltozik a 92 elem valamelyikévé. (Például: hi­ganyból — arany.) Csodálatos ösztönszerüséggel érezte, sejtette ezt a régi alkimisták komoly és tisztességes szándékú része. Erősen szított tűzzel és különféle anyagok hozzáadásá­val igyekeztek aranyat előállítani, de hiába, mert eljárásukkal az egész anyagól tönkretették, illetőleg egybeolvasztották. A negatív töltésű elektronok ugyanis nem állanak szorosan egymás mellett, mint csapatban a katonák, hanem — 200 kilométernyire egymástól, — ami azonban csupán arányhasonlat akar lenni. Ezeket a nagy távolságra álló elektrono­kat kellett valamivel bombázni, hogy az egyes atomokban legalább egyetlen egyet valahogy eltaláljunk. Erre alkalmas a radioaktív sugárzású elemek, ú. n. alfa­sugara, ami nem egyéb, mint a hélium­nak atommagja. A Wilson-féle ködkamra segítségével sikerült az ilyen atombombázást érthető­en és szemléltetően leféynképezni. Vilá­gosan látni az alfasugarak szétágazó pá­lyáját és azt a pontot is, ahol egy ilyen alfasugár beleütközik egy nitrogénatom­ba, mely széjjelrobban. Az első lépés mindenesetre megtörtént. Sok türelemre és kitartó munkára van szükség, hogy ezen a téren közelebb jut­hassunk az anyag belső, láthatatlan szer­kezetének alapos megismeréséhez, s hogy ezt az új titkot ott használhassuk ki, a* hol leghamarabb szükségünk lesz rá, hogy az olcsó és kiapadhatatlan energia­forrásokat megtalálhassuk. Az utat, mely idáig vezetett, egy zse­niális lengyel származású asszonynak kö­szönhetjük, akit a kifürkészhetetlen sors nem a konyha takaréktűzhely uralta ve­gyi laboratóriumába, hanem jövendő fér­je mellé, az egyetem chemiai laboratóriu­mába vezényelt, ahol Curie Péter ta­nár mellett dolgozott, és vele együtt fedie fel a láthatatlan világ titokzatosságait, sok-sok vágón csehországi, jonchimsthali szurokföldet főzve, szűrve, kristályosítva, amíg 1898-ban sikerült egy fél miligram sugárzó rádiumot előállítani. Ez az új elem, a rádium lett mintegy mikroszkópja az anyag legparányibb részeinek, az ato­moknak, melyeket, igaz, hogy még senki sem látott, de amelyek tüneteit már nem­csak tanulmányozhatjuk, hanem fényké­pen meg is tudjuk örökíteni. Az eredmény azonban nem kétes, mert van már az emberiségnek egy olyan fel­fedezése, amelyet az ókori görögök is is­mertek, sőt nevet is adtak neki: elek­tron, villamosság, s amely a XIX. száza­dig csak laboratóriumi kísérleti célokat szolgált, s amelynek gyakorlati értékét 1789-ben Volta, majd 1820-ban Oer­sted t, 1831-ben Faraday, 1860-ban Reis és vele párhuzamosan Bell (tele­fon), 1867-ben Siemens (dinamó), 1879- ben Edison (villanykörte), 1888-ban Herz (elektromagnetikus sugárzás), 1896- ban Marconi (a mai rádió első megje­lenése), . . . indította tovább a haladás útján, hogy az egész emberiség közkincsé­vé váljék, holott még ma sem tud­juk, hogy mi a villamosság, csak megnyilvánulásait ismerjük és hasz­náljuk. Mostanában gyakran olvasunk Pic­card tanár sztratoszféra repülésének követőiről. Ezek nem hiába költekeznek és kockáztatják életüket. Keresik a vi­lágűrnek légtértől mentes sugarait, az ű. ii. kozmikus sugarak hatását. Azt már tuajuk, hogy ezeknek a sugarak nők óriási energiája mindenhová behatok az atomok magvába, a tenger legmélyebb fenekére és ezek a sugarak oly munkát végeznek, mint a több millió voltos vil­lamos áram. (Villám: 100 millió Volt, 100 ezer Ampér.) Még néhány felszállás és ezt a titokzatos fátylat is fellebbenti az örökké kutató elme. Atomtöltés, rádiumsugárzás, kozmikus­sugarak, . . . röntgensugarak . . . vájjon mi is az a villamosság ? Nem maga az ősanyag? (Folytatom.)

Next

/
Thumbnails
Contents