Budai Napló, 1932 (29. évfolyam, 1069-1105. szám)

1932-07-18 / 1089. szám

XXIX. 6Vf. 1089 .sz. 1932. JULIUS 18. ELÖPIZE TÉS: Egy évre . 24.— P Negyed evre . 6.— P Egyes szám 40 fillér. Egyesületek, amelyek­nek hivatalos lapja — tagjai f é 1 á r o n kapják HIRDETÉSEK Egy hasáb széles, m/m magas sor egyszeri közlésnél 30 F. Szö­vegtől árt 2 P. Közgazdasági köz­lemények megállapodás szerint, A hirdetések dija mindékor elitre fizetendő Állandó tilnMUuk naQy kadstzmtn y Bűdet érdekeit a vérospolltlka, közgazdaság, tér sadalom, művészet és sport terén szolgélé újság FELELŐS SZERKESZTŐI VIRAÁG BÉL A Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budán,I.,Bors-u,24 Telefon: Aut. 502—96. Hivatalos órák: délután 4-6-lg Osztrák zsarolás Közel ötszáz éven át átkos végzete volt Ausztria Magyarországnak. Át­kos végzete, melynek miatta ez az or­szág nem fejlődhetett úgy, ahogy fej­lődhetett volna, ha nincsen összekap­csolva Ausztriával, mely minden idő­ben csak kiszipolyozni való provinciá­nak tekintette hazánkat és amelynek minden igyekezete odairányult, hogy teljesen beolvassza Magyarországot egy Gesammtmonarchieba. Ha Mária Terézia nagy szorult hely­zete idején eleink túlhajtott, buta loya- litásból nem ajánlják föl életüket és vérüket, hanem lehetővé teszik az elszakadást, a függetlenné válást, — hol tarthatnánk mi ma, de hol tarthat­nánk? És legalább valami kis hálát tapasz­talhattunk volna áldazatkészségünkért, a becsületességünkért. Sőt ellenkező­leg. II. József, akit anyja a karján tar­tott, mikor könnyes szemekkel a ma­gvar hűségre appellált, azon kezdjfje, hogy eltörölte az alkotmányt és nem is csinált belőle titkot, hogy egyedüli célja: Magyarországot egészen beol­vasztani Ausztriába. Ez a kalapos király legalább őszinte volt és nem suttyomban akarta meg­fojtani a magyarságot, mint ahogy tör­tént az ő hiábavaló kísérletezése után mindaddig, amig a világháború ered- ményeképen a monarchia feldaraboló- dott és mi végre megszabadultunk at­tól a gonosz kéztől, mely egyre a tor­kunkat szorongatta. Ma, amikor az udvari titkos levéltár és a habsburgi „Hausgesetz“ mindenki számára hozzáférhetővé vált: tisztán láthatjuk, hogy ötszáz év óta mindig megvolt az a legfőbb tendencia, hogy Magyarország elveszítse minden leg­csekélyebb önállóságát és végül telje­sen legyöngítve, minden ellentállás nélkül behódoljon az osztrák akarat­nak. Ezért nem engedték, hogy gazdasá­gilag megerősödjünk. Féltek, hogy va­lóra válhatik Széchenyi elgondolása, hogy ha gazdaságilag erősek vagyunk, könnyebben ki tudjuk vívni független­ségünket. Ezért kellett Martinovicsénak el­vérezniük a budai vérmezőn. Ezért kellett az aradi Golgothán vértanú- halált halmok legnagyobbjainknak. Ezért kellett száműzetésben élnie Rá­kóczinak, Kossuthnak, tébolydában Széchenyinek. Ezért játszották ki foly­ton ellenünk a nemzetiségeket a mi rovásunkra és erősítették azokat, ne­hogy valóra válhassanak a mi magya­rosító törekvéseink. És ezért vált lehe­tetlenné erőteljesebb indusztrializáló­dásunk. Valaminthogy mereven meg­tagadtak mindent, ami magyarabbá tehette volna Magyarországot, amit legjobban jellemez a magyar vezény­szó dolgában tanúsított könyörtelerf negáció. Minden visszamaradottságunkat, minden nyomorúságunkat az osztrák aljasságnak köszönhetjük. Trianon át­ka is csak azért szállt ránk, mert össze voltunk nőve Ausztriával. Ez kénysze­rűéit bennünket a háborúba is, mely­ben mindenkinek volt keresni valója, csak nekünk nem. Szerbia harcolt a gazdasági érvényesüléséért. Románia, mert Erdélyre vágyott. Itáliának az olasznyelvű provinciák kellettek. Franciaország vissza akarta vívni El- szász-Lotharingiát. Anglia a tengeri uralmát féltette. Németország a maga imperializmusáért küzdött. Minden ha­dakozó félnek volt célja a háborúval, csak nekünk nem volt és nem lehetett. Minket csakúgy nagy muszáj kény­szerűéit bele* és bárgyú becsületesség­gel a mi vitéz fiaink jártak elől minde­nütt és véreztek el százezrével Auszt­ria érdekeiért. Aztán mégis minket tiportak le leg­jobban. Megnyirbálták az országunkat és a becstelenségnek netovábbja volt, hogy Ausztria szemérmetlenül elfo­gadta és birtokba vette azt a magyar területet, melyet a trianoni diktátum neki ítélt oda. Akkor derült ki, hogy nemcsak a habsburgi politika magyarellenes , ha­Lehet, hogy tíz millió pengő, lehet azon­ban, hogy még ennél is kevesebb fog ren­delkezésre áliani az inségmumka-akció le­bonyolítása során. Olyan kevés azonban ez az összeg semmi esetre sem lehet, hogy abból elegendő pénz ne álljon rendel­kezésre a Római part rendezése céljából szükséges munkálatokra. A Római part a székesfőváros III. kerü­letében, Óbuda északi részén, a Duna mel­let húzódik el az újpesti vasúti hídtól fel­felé Békásmegyer község határán túl. A Római part mentén egymás mellé sorakoz­va állanak a csónak- és weekendházak, du­nai strandfürdők és nyaralók. Az evezős­sportnak jelenleg ez a legforgalmasabb helye, a legalkalmasabb helye, a legszebb helye és a — legelhanyagoltabb helye. Az odavezető közlekedési utak- és esz­közökben hiány nincsen. Ezek azonban rendszertelenül, hiányos felkészültséggel nem magyar gyűlölettel van eltelve az osztrák nemzet is, ha ugyan nemzet­nek nevezhető az a zagyva népség, mely az osztrák földet lakja. De két­ségtelen bizonyíték Ausztria magyar­faló érzései mellett az a szennyes, zsa­roló eljárás, melyet tanúsítottak az osztrák államférfiak most, a kereske­delmi szerződés dolgában, pont olyan­kor, amikor tudták, hogy legjobban a torkunkra tehetik a kést, azzal, hogy gyümölcsünknek, konyhakertészeti ter­ményeinknek az Ausztria felé való ki­vitelét megakadályozhatják. Forduljon most már a dolog bárhová és legyen a kereskedelmi szerződési tárgyalások eredménye bármi: nekünk többé nem szabad elfelednünk azt a ki­derült valóságot, hogy Ausztria népe is gyűlöl bennünket. Erre pedig meg kell adni a méltó feleletet. Csak Budapesten ötezer oszt­rák honos van elhelyezve jól jövedel­mező állásokban. Ezeknek a helyét magyarokkal kell betölteni. Elég ma­gyar sóvárog egy darab kenyér után. Iparosaink, kereskedőink ne vegyenek többó osztrák árut. És pellengérre kiél1 állítani minden magyart, aki még ezen­túl is osztrák üdülőhelyre megy nyá­rára és magyar pénzzel hizlalja ádáz ellenfelünket. Szégyeljük leírni, hogy évről-évre ezer meg ezer magyar megy nyaralni Ausztriába, holott itthon Is megtalálhatná ugyanazt az üdülést. És vésse minden magyar a szívébe emlékeztetőül: Ausztria gyűlöl minket! Ausztria az ellenségünk! Ha eddig nem tudtad, ezentúl ne fe­ledd ezt, magyar és ne hizlald ellen­ségeidet. Sz. L\ nem képesek megfelelni a követelmények­nek. A Hév. a Pálffy-térről indul; Aquin­cum és Római fürdő állomásoknál közelíti meg a Római partot. Innen Wt—2 kilomé­ternyi gyalogút vár a Római partra Igyekvőre. Kánikulában oly súlyos telje­sítményt igénylő séta, hogy lemond az em­ber szívesen a egészről. Amellett a vici­nális csak 20 percenként jár, mert a sű­rítés iránti kérelem eddig teljesíthető nem volt. A Hév megváltásával ismét remény­kedhetünk. A Hév. állomástól két autóbusz jár a Római partra. Befogadó képessége egy ko­csinak legfeljebb 25—30 ember. Bárhogy tömik meg azt, 3—400 ember el nem fér benne. Néhány törekvő ember helyet kap, a tömeg gyalog vág neki, vagy visszafor­dul. Hajóval is lehet a Római partra menni, de előbb villamoson a Dunához kell igye­kezni és onnan — ha nem ment el orrunk előtt a hajó — óránként, vagy talán fél­óránként méltóságteljesen szeli a habokat felfelé a propeller. Újpestről egy komp klasszikus primitív­séggel (nem-e a római uralom maradvá­nya ez?) szállítja át az odavágyó és sem­miféle akadálytól vissza nem riadó városi lakosságot a Római partra, ha nem akar­nak gyalog, sem a vasúti híd szűk gyalog­járóján átbandukolni. A Máv. néhány nap óta az újpesti hídon ezerszámra szállítja a Római partra az utasokat néhány fillér vitjeldijért. Az az üzleti szellem indította el ezeket a vonato­kat (10—20 menet vasárnaponként inga- szerűen), amely rendszeresítette a filléres gyors intézményét. A Máv. ezen ötletes és friss cselekvése örvendetes javulást jelent az eddigi elzárkózó adminisztrációval szemben, amely például mereven elutasí­totta a római-parti csónakháztulaidonosok azon szándékának engedélyezését, hogy a saját költségükön fentartott autóbuszjára­tokkal mozdítsák elő a part megközelíté sének lehetőségeit. A Római part a késő délutáni órákban, vasár- és ünnepnapokon oly látogatottság­nak örvend, aminőt sehol Európában nem találhatunk. Sok ezerre megy a csónakok száma, |mely, onnan Indul és oda tér viss'Zai sok tízezerre megy azoknak a száma, akik ott töltik az ideijüket a parton lévő vendég­lőkben, csónakházakban, nyaralókban, weekendtelepeken, fürdőkben, a Dunában, A Gellérthegy déli lejtőiénél kezdődő és Albertfalváig terjedő városrész minden la­kója ösztönösen érzi, hogy uj fejlődési korszak elé került ez a terület, mely an­nakidején nagy lendülettel indult, váratla­nul fejlődött oly területen, ahol a Ferenc József hid fölépítése mélyen hatással volt, de a megfelelő közlekedési lehetőségek mi­att ez a fejlődés hirtelen megállóit. Most, hogy a 'helyiérdekű vasútat megváltja a város, de fölépül egyúttal a Boráros-téri hid, a közlekedés fejlődése és lehetősége oly arányokban fejlődött, ami az egész déli medence rohamos fejlődését szolgálja. Természetes, hogy mindazok, akik e két lehetőség megteremtésében közreműköd­tek és minden politikai áramlással szemben kierőszakolták a kelenföldi dunai hid mi­előbbi építését és a HÉV megváltását, minden alkalommal, ahol a déli medence lakossága bármi címen találkozik, méltó ünneplésben részesülnek. Hirt adtunk ar­ról, hogy a Buda Alsóvárosi Egyesület el­ismerő okmányokkal tisztelte meg azokat, akik e kérdések megoldásában részt vet­tek, amely téren elsősorban a Kozma Jenő dr. vezetése alatt álló Községi Polgári Párt vezéremberei szerepeltek. Becsey Antalt, a párt alelnökét vasárnap, e hó 10-én Buda Alsóvárosi Egyesület küldöttsége kereste fel és mondott neki köszönetét azért a megváltó munkáért, amit a déli rész polgá­rai érdekében kifejtett. A küldöttségben részt vettek: Alth Károly, Bauer Ödön, hogy élvezhessék a vizet, a levegői és a napot. _ Miért nem törekszenek minden lehető eszközzel lehetővé tenni, hogy olcsón, ké­nyelmesen és gyorsan elérhető legyen min­denki számára a Római part? Nézetem szerint a székesfővárosi autóbusz üzemnek volna feladata ezt a rentábilis vonalat a saját kocsijával forgalmi hálózatába be­vonni. A Hév. megváltása folytán - megszűnik a versenytől való tartózkodás, az autóbusz­üzemnek a Beszkrtba való beolvasztása pe­dig elhárítja a beszerezni szükséges 50 uj autóbusz megrendelésének utolsó akadá­lyait. Kétségtelen, hogy egyike lesz a leg­jobb vonalaknak tavasztól őszig. A közlekedési mizériákon felül a Római part átrendezése is a város beavatkozását sürgősen és erőteljesen kívánja. Több kiló­méteres partvonalról van szó. Az épületek és a víz közötti út poros száraz időben, sáros nedves időben. Ezt sürgősen meg kell csinálni. Nem kell ide semmiféle bur­koló anyag, sem aszfalt, csak egy szerű vizes makadám és olajozás. Némi feltöltésre volna szükség, hogy kiszélesít­hető legyen az útvonal, de partépítésre nincsen szükség. Az a pénz tehát, amit er­re ki kell fizetni, kizárólag munkanélküli munkások ínségének csökkentését fogja szolgálni. A munkát sürgősen, azonnal meg kellene indítani. Haringáts Károly, Holczmann Tibor Hollenczer László, Kállay József, Lukács Gyula, Schopp János, Szigethy Lajos, Val- kó Gyula és Vidosfalvy Gyula. Becsey An­tal megköszönte a megtiszteltetést és szí­vesen vállalta azt, hogy Buda Alsóváros polgárságát julius hő 13-ára tervezett ösz- szeiövetelen tájékoztatja a HÉV-ügyről, ami most szerdán este meg is történt a Bu­da Alsóvárosi Egyesület helyiségében, Bártfai-utca 25. szám alatt lévő Lukács Gyula-féle vendéglőben, ahová a Kelenföldi Társaskör után jöttek el ennek a körnek a tagjai is. Mintegy százan vettek részt a társasva­csorán, ahol Gömöri Győző az egyesület fáradhatatlan ügyvezető elnöke számolt be arról, hogy kik kaptak ilyen köszönőleve­leket, köztük Ripka Ferenc dr. főpolgár­mester, dr. Kozma Jenő és Usetty Béla or­szággyűlési képviselők. Üdvözölte ezúttal a megjelenteket: Petracsek Lajos ország- gyűlési képviselőt, Barla Szabó József dr. főorvost, Kovács József tábornokot, Sü- meghy László kir. közjegyzőt, Viraág Béla szerkesztőt, Herczeg Kálmán fflhadnagy- pilótát és nejét, akik Afrikából, Algírból jöttek és felkérte Becseyt, hogy a HÉV-re vonatkozó beszámolóját mondja el. BECSEY ANTAL ' szerint a Buda Alsóvárosi Egyesület pá­ratlan eredményeket ért el, mert a helyiér­dekű vasút megváltása minden ellentétes Római part rendezése — 30.000 ember nyaraló területe. — Irta: dr. Orova Zsigmond Kelenföld reneszánsza Ünnepelték Gömöri Győző elnököt Magyar sirató — Öreg kurlákf ól a nagy pusztákig — Móricz Pál írása és saját kiadása.----Csendesen hullik a késő márciusi hó . Fehér lepel borul a tájra, s az er­dős Hárshegy szürke ködbe olvad. A tavaszváró, reménysugárra lesködő lélekre kétszeres zordsággal csap le a hideg, dermesztő szél... Jól esne meg­bújni valamelyes meleg zúgban. De hol? Egy vaskos könyvben lapozok. Ma- gyár Sirató... Hát lehetne ma másról Is szól? S mégis ez a magyar sirató oly jóleső beletemetkezés a múltba, olyan elfelejtkezés ma minden körülöttünk hömpölygő keserűségről, hogy szinte menedéke a mai sokszorosan üldözött magyar életnek. A Magyar Sirató — afféle ősi kisiratás. Nem eget-földet rázó jajgatás a változhatatlan felett, amilyen az anyagiasságba sűlyedt nyu­gt*# lélek hisztériás kitörése, lázadása önmaga ellen — hitnélküliségében... Oh, nem! Móricz Pál magyar siratása: a múló magyar élet, múló erényei fe­lett mondott keserű igazság, örömös átélése a szépnek, jónak, dicséretes­nek. Intés a kérlelhetetlen elmúlás előtt az időszerű — átértékelésre. A magyar élet, mint igaz keletű tőről fakadt élet, nem féli az elmúlást; a halált. A szív mély fájdalmai felett is tort ül. Szembe szeret és tud nézni a dolgokkal... Móricz Pál Írása a legérdekesebb és legértékesebb magyar krónikák közé számítódik. A közvetlen átélések és átérzések őszinte mély hangja, a sze­replő személyek, tárgyak és körülmé­nyek természetadta hű leirása, vázla­tos hamva, mindenkit kell, hogy meg­fogjon érdekességében. Ez a kemény öreg hajdú iró — a maga cicomázatlan egyszerűségében — a legmélyebb ana­lízisét adja az igaz magyar léleknek. S ez az, a mi irásaban az igaz magyar siratás, az igaz magyarnak szóló... A sorokban és a sorok között olvasható. | Emlékszem egy ambűusos fehér ta­nyán nagyapám recsegő hangjára: — Heéj, Marci te! Fogj'be, aztán kerülünk egyet a határban! — S a ko­csikasba telepedtem egy túri süveges, fekete bundás, zsinóros, sarkantyus, tajtpipás, sasorrú, tűhegyre fent baju- szú nemzetes úrral, aki az erő, a jóság és nemesség volt a szó általános em­beri értelmében is, — talán éppen ezért olyan véglegesen elmúló... S kerül­tünk egyet a határban — a csengős szánon — erre is, arra is. Bekukkan­tottunk itt is, ott is a komposszesszo- roknál, atyafiaknál egyszóra... Ilyen­képpen kalandozik velünk Móricz Pál hencidától-boncidáig a régj és új, el­múlt és múlandó magyar udvarházak lakói között, mert amint irja: a min­den pályán, minden megnyilvánulás­ban, hajszolt, elnyomott, összetörtén a sirba és feledésbe kergetett magyar zsenik, lángelmék sorsa, élete, tragédi­ája érdekli... Megeleveníti és az ide­gen szellemtől oly végzetesen befolyá­solható magyar tömegléleknek égető tanulságul állítja. — Ti nem tudjátok, hogy Űt miféle kincsek hevernek eltemetve! — S, óh! Én is kérdezem tőletek, hogy vájjon ez a mindig idegeneket istenítő, az idege­nek után szaladó boldogtalan magyar nemzet is vájjon ismeri-e az ő porba- gázoű ősélete kincseit és a felejtés, a meg nem becsülés bús sírjaiba rúgott kincses magyar lelkeit?! * Reám természetesen a pályatársi közösség — hogy egyelőre egyébre ne hivatkozzam, — kapcsolatán, a négy művészsors beállítása a legmeg- kapóbb. Tragédiája az elmenteknek, s mostoha sorsa az élőknek. Merőben új adatok Vágó Pálról. Aztán a székely Gyárfás Jenő, az első magyar szob­rász: Ferenczy István, meg az élő hu­szárpiktor: Garay Ákos sorsküzdel­mei. Magyar művész! Ha áll ez a régi megállapításom, hogy legnehezebb dolog magyarnak lenni Magyarországon, pedig ezerév óta mind véresebb igazságként áll, — úgy magyar művésznek lenni még it­ten is a legnehezebb élethivatás. Leg­mostohább kenyér... Gyárfás Jenő koszorúkkal, dicsőséggel, tudással ha­zajön, — itthon egy ismeretlen külföldit ünnepelnek... S tőle megkérdezik, mű akar itthon?... S mert nagy művész lett külföldön, jó arra, hogy megvon­ják tőle továbbra a segélyt... Ellen­ben hires képét — A tetemre hívást — jól teszi, ha az államnak ajándékozza. A külföldi „nagy" művésznek aranya­kat szórnak a ponyvájára... Persze az önérzetes székely, a magyar művé­szet reménysége, a hazai közönybe fúl... Egy Ferenczy, az úttörő ma­gyar szobrász, aki külföldi sikerei után haza jövet, csendes pusztulásnak indul, magára hagyottságában igy kiált fel: — így jár az, aki téli reggel útra in­dul, az éjjeli havat kell annak törni és a fuvatagokkal küzködni; nem volt senki előttem, nem látok senkit mellet- tem, utánam is keveseket, vagy talán őket észre sem veszem... És Vágó Pál, a mellőzött magyar művészek sorában a közelmúltban te­metett, amikor egyik levelében fölkiált a hazai művészet ápolása, szeretettel­jes gondozása, megbecsülése érdeké­ben; szemben a mindenkori kormá­nyok idegen imádása, pártolása, s ide- plántálása ellenében végül is azt írja: „Minek írom én ezeket, és kinek? Lesz-é valaki utánam, aki etünődése- met érteni és méltatni fogja?!“ Igen, ez a nagy kétség minden igaz magyar munkás lelkében feltámad... Nem épí­tettük ki nemzeti ngyságunkat a mű­vészetben ... És kiegészíthetjük-e egy­általán az ilyen idegent majmoló, szel­lemi nepotizmusba feneklett, magyar dolgok iránt érzékkel nem biró epigon világban?... Mind-mind szörnyű két­ségek, szörnyű tehertételek és még szörnyűbb vádak... S mégis támad­nak mindig és mindenben magyar Kop- pányok, akiknek egyszer valóra válik ezer év óta újra és újra hirdetett ma­gyar igazsága... „Vágyunk", hogy Móricz Pállal Írjam, akik megértjük ezer év óta fennmaradásunk szent tit­kát, sok-sok véren, fájdalmon váltott, ( újból és újból való feltámadásunk szent titkát így vonulnak sorra fel könyvében fényes urak, kiváló katonák, jeles tu­dósok, híres nagyasszonyok, legendás betyárok, földszerető igaz magyar haj­dúk érdekesnél-érdekesebb jellemzé­sekben, igazlátásban... S ez az Igaz­látása Móricz Pálnak az érzések min­den húrjait megpendíti... Föltárulnak előttünk is az ősibb, természetesebb, őszintébb magyar élet gyöngykagy­lókban gazdag mélységei, s kezdjük az Íróval együtt fajtánk névtelen sere* gét is másként megbecsülni! Móricz Pál könyvét minden magyar­nak el kell olvasni. Erőt, vigasztalást kell belőle meríteni, mert hogy ismét sorait idézzem: „ősemlékeinket pusz­títván, megtagadván és elfelejtvén, mindinkább anyagiasabban és az ide­gen lelki fertőzéseknek botorul, ostobán behódoltan, vájjon még mire, kire szá­mítunk? ... A további sülyedést meg­akadályozhatják-e a kiskorú magyar tömegektől meg sem igen hallgatott, nem is igen ösmert, csak a pusztába kiáltozgató magyar bölcsek?...“ Igen! Egy a magyar népet valóban felvilágosító, azzal szoros lelki és szel­lemi kapcsolatokat megteremtő mozga­lom a megoldás. Ennek egyik harcosa Móricz Pál. S ezen törhetetlen akarása avatja őt — Írásain keresztül — az igaz magyar jövő élén harcolók érde­mes soraiba. BORNEMISSZA TIBOR.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents