Budai Napló, 1931 (28. évfolyam, 1023-1068. szám)
1931-03-21 / 1035. szám
XXVIII. évfolyam. 1035. sz. Buda érdekeit a várospolitika, a közgazdaság, társadalom, művészet és sport terén szolgáld újság. Előfizetése egy évre 24 pengd, Iélévre 12 pengd. Egy szám 50 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: I., Bors-utca 24. Délután 5—7-ig. Telelőn: 502—96. Felelős szerkesztő: V1RAÁG BÉLA Hirdetések ára: Egy hasáb széles, egy milliméter magas sor, egyszeri közlésnél 40 fillér. 20 mm. magas hirdetés 8 pengd. Szövegsor ára 4 pengd. Közgazdasági közlemények megállapodás szerint. A hirdetések dija mindenkor előre fizetendő. 1931 március 21. Március 15 — a magyar igazság légi flottája Irta: SZILÁGYI KÁROLY v. nemzetgyűlési képviselő Gráf Bethlen István miniszterelnök a legnehezebb körülmények között küzd, hogy a magyar igazság megismerését általánossá tegye a külföldnek ama részén, ahonnan mi a trianoni béke revíziójának elindítását várjuk. Ebben a munkájában különösen két ellentétes hatással kell állandóan birkóznia. Az egyik a liisantani és az általa lepénzelt sajtóban hazánkkal szemben szinte állandósult mindennapi rágalomhadjárat, amelynek ellenszere a mi törekvéseinknek a tárgyi igazságot fedő ellenadagolása, amely előbb-utóbb fel kell, hogy nyissa a kultúrvilág szemét; a másik ama beállítottság, amely részben ellenfeleink, részben a magukat magyar emigrációnak feltüntető, tévutakon járó magyarok és magyarországiak aknamunkája nyomán alakult ki ellenünk, mely szerint a mai Magyarország feudális, reakcionárius és antidemokratikus állam volna. Most, hogy nemcsak maradék Magyarország, hanem a megszállott területek magyarsága is ünnepli 1848 március idusát, mint a magyar nép- szabadság hajnalhasadásának emlékünnepét, kötelességemnek tartom ebből az alkalomból, különös figyelemmel a márciusi ünnepségek körüli tapasztalatokra, egy-két megjegyzésemet elmondani abban a bitben, hogy ezzel is szolgálatot teszek a magyar revíziós politika szent ügyének és hogy a magyarság részére segítek új fegyvert kovácsolni. Ezért hívom fel minden illetékes tényező figyelmét arra a felbecsülhetetlen erkölcsi tőkére, amelyet 1848 március 15-ében bír nemzetünk, amely mindentől elvonatkoztatottan is érték, de a már jelzettekre való figyelemmel a Trianon elleni harcunkban: gyakorlati fegyver. A „Hollós Mátyás Társaság” ezévi márciusi ünnepélyén elmondottam és pedig azért ott, mert eddigi tapasztalataim szerint, az itt tömörült írók, művészek és tudósok keze alól a társaság dagasztóteknőjéből oly sok egészséges kezdeményezés indult ki — pl. budapesti fürdőügyünk homloktérbe állítása, a Budai Társaskör megalapítása, a magyar földalatti hőenergiák feltárása, a budai hagyományok ápolása és sok más, — hogy helyénvalónak találtam ezt a szerintem fontos ügyet is ez elé a társaság elé vinni s most — miután ők is hasonlóképpen vélekedtek — felhívásukra, íme, papírra rögzítem azért, hogy az ne maradjon, — mint az írásról mondják — hanem repüljön szét, mint a magas helyről bátran és hangosan mondott szó, itt Budán és innen tovább az országba, új törekvést, új közös célt, új hitet, új örömöt vinni a csüggedő magyar lelkekbc. Én úgy látom, hogy a régi március 15 egy gyönyörű negatívum, tiltakozás volt mindazzal a bennünket lenyűgöző osztrák és császári politikával ^szemben, amely nem engedte kifejlődni államiságunkat addig, hogy az szabadon rendelkezzék vérével is, pénzével is, létfeltételeinek legfőbb kérdéseivel is — ami utóbbi alatt magyar politikát értek — és hirdette annak a függetlenségi politikának eszméit, amelyeknek egyik katonája volt Bethlen István is. Március 15-ikének ez a jelentősége az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásával és az ausztriai uralkodó- háznak a trónról történt lemondásával megszűnt. „Ausztria-Bécs” többé bem jelenti számunkra sem a gúzst, seP1 ® gyarmati helyzetet s szerintem március 15-ike jelentősége ezáltal nemhogy csökkent volna, de emelkedett; a pcgációból pozitív ható és alkotó erove alakult át a mi március 15-ikénk s ezért is lett nemzeti ünneppé deklarálva törvénykönyvünkben. Nem lenne helyes, ha ez az ünnep lecsúszna arra a színvonalra — aminek egyes jeleit, különösen a napi sajtóban máris észlelhetjük —, hogy t. i. ezen a napon teregetnék ki belső politikánknak összegyűlt szennyeseit és „Autszria-Bécs” helyett szidnék a — kormányt. Nem. Ez nem lehet az ünnep célja! S éppen ezért azt tartom szükségesnek, hogy március 15-ike szabadságszerető magyar népünk igazi, nagy nemzeti ünnepe legyen. Hadd repüljön ezen a napon a magyar lélek a szabadságeszményeknek abba a magasztosan tiszta légkörébe, amelyhez őseink még az ázsiai szabad pusztákon szoktak hozzá, amellyel bölcsen élt a nemzet, míg rendelkezett vele, amelyért hősiesen harcolt századokon keresztül a Kárpátok övezte Nagy- Magyarországon s amelynek imádata — hála dicső történelmünknek és költőinknek — ott él ma is minden értelmes magyar lélekben. Hadd hirdessük ezen a napon ün- nepiesebb keretek között, hogy nincs igazuk a mi megrágalmazóinknak, csehnek, oláhnak meg a többinek, hadd mutassuk meg ezen a napon hangosabban és méltóságteljesebben, mint máskor a szürke hétköznapokon, hogy a mi „Sieges-Alleénk” évszázadok óta az általános emberi és nemzeti. szabadságeszmék bőseiből és leg- nagyobbrészben vértanúiból kapott — egyelőre a nemzet lelkében — „ércnél maradandóbb” emlékoszlopokat: Bocskai, Bethlen, Wesselényi, Frangepán, Nádasdy, Zrínyi, Thököly, Rákóczi, Mikes, Batthyány, Széchenyi, Petőfi, Kossuth és az aradi Tizenhárom,' akiknek mindegyike gyönyörű fénynyel ragyogó csillag a magyar szabadságtörekvések egén és mellettük — a tejút megszámlálhatatlan csillagtömegéhez hasonló számú — nagyhírű avagy névtelen, de igazlelkű hős, akiknek mindegyike külön-külön le nem tagadható bizonyság a magyar igazság mellett. Trianon lefegyverezhetett bennünket, de nemzetünk érdemeit és éppen a kultúra és a szabadságeszmék térhódítása terén, el nem veheti semmi földi hatalom. A háború fegyverei ezidőszerint nem állanak rendelkezésünkre, de megvannak erkölcsi fegyvereink, megvannak semmi kinccsel fel nem mérhető történelmi cselekedeteink érdemei s mind-mind az emberi fejlődés jegyében. Ezekkel a fegyverekkel nem élni ügyefogyottság volna részünkről s bűn az utánunk következő nemzedékkel szemben. Hadi repülőgépek helyett — amiket egyelőre nem tarthatunk, dacára annak, hogy az elsőt Jókai lelke küldte a levegőbe — repítsük fel a kultúrvilág egére a mi igazságainkat. Hadd lássa az egész világ, hogy milyen szabadságszerető nemzet lakott az osztrák kínai fal mögött. Hiszen hazánk egyik szerencsétlensége az volt, hogy alig-alig ismertek bennünket azok, akiknek kezében volt a pilátnsi pálca Trianonban és az, hogy a kiegyezést követő viszonylag csendes politikájú évtizedek alatt külföldön már feledésbe ment Kossuth odisszeája is, meg Kömer magyarimádata is, ami pedig valamikor kifejezője volt az egész szabadságszerető külföld rólunk való gondolkodásának. Hogy azonban a magyar igazságok tényleg világító erővel repüljenek fel — minden március 15-ikén — az égre, ahhoz szükséges, hogy március 15-ike igazán nagy, a nemzet egyetemét egybefogó nemzeti ünnep legyen. Kis hadseregünk minden katonája, az állami,, megyei és városi hatóságok, az egész bírósági és közigazgatási apparátus, beleértve a legmagasabb diplomáciai szolgálatot is, legalább olyan szent lelkesedéssel ünnepelje 1848 március 15-ét, mint a franciák a Bastille bevételének évfordulóját. Ezt ünnepli minden francia, bárhol van a föld kerekségén! Március 15ikét is ünnepelnie illik minden magyarnak, bárhol... A franciáknál ez dicső polgári hagyomány, nálunk ennél több kell hogy legyen. Törhetetlen életösztönünk, élni akarásunk, a küzdésre való bátorságunk megnyilvánulása. A minden igaz magyar által szeretett kormányzó, az egész kormány, a papság legyen az ünnepség élén. Az ország minden szószékén március idusáról szóljon a prédikáció. A magyar nemzet minden fia, az államgépezet minden porcikája vegyen részt a magyar szabadság nemzeti ünnepén. Lelkeket csupán lelki eszközökkel lehet meghódítani és a magyar nemzet rendelkezésére álló lelki fegyverek között alig van nagyszerűbb, mint: március tiznötödike is október hato- dilca. A múltban rebellis ünnepek, ma öntudatos vallomásiételeink arról, hogy éppen úgy hódolunk a szabadság oltára előtt, mint a mi dicső elődeink. A most lezajlott márciusi ünnepségek nem ütötték mez azt a mértéket, amire mindannyian;, nagy életügyének szüksége van. Azt hiszem, minden igaz — hazája sorsával törődő — magyar óhaját juttatom kifejezésre akkor, amidőn rámutatok annak szükségességére, hogy március 15-i ünnepségeinket már a legközelebbi alkalomra úgy kell előkészítenünk, hogy arról az egész világ tudomást vegyen! Hz elátkozott Péterhez Néhány év előtt szomorú sirámokat pengettünk az' úgynevezett Sárfenék, ma Kdlenv&tyy-telep érdekében, mely Buda déli határán, a I budafoki határ kiszögellő részén (am scharfen Eck) épült fel, ahol derék postaalkalmazottak és hozzájuk hasonló Budapestről menekült polgárok igyekeztek maguknak állandó otthont teremteni. Ennek a szomszédja a Péterhegy és az őrmező. Éppen olyan elhagyott, olyan elátkozott vidék, mint volt a Kelenvölgye, mert se útja, se vize, se világítása nincsen, de annál több a sár, pocsolya és az odatelepült, de Budapestről élő népek csak gyalogszerrel tudnak bejutni a kelenföldi állomásig, hogy eljuthassanak munkahelyükre. Hogy ezt a rájuk nehezedő átkot elhárítsák magukról, egyesületté tömörültek és megalakították a Budapesti Gazdálkodók Egyesületének „Örmező-P éterhegyi körzetét“, mely február hó végén ülést tartott. Az egyesület elnöke Felicides Román mijn. tan és az ügyvezető alelnök Fléger Dezső, aki szívvel, lélekkel feküdt neki ennek az elhanyagolt vidéknek a felkarolására. Elsősorban 'beszámolt a csatornák ügyéről, amelyek mai állapotukban sehogy sem bírják az esőzések és az olvadások révén összegyülémlett vizet levezetni. Tíz év óta azokkal nem törődött senki. Eliszaposodtak, eldugultak. Így aztán a fölgyülemlő víz veszélyezteti a szomszédos gazdák termését. Megkeresik majd a hatóságot, hogy segítsen ezen a bajon. Keservesen felpanaszolták az ülésen megjelentek, hogy esős, olvadásos időben, sehogy sem tudják lakásukat megközelíteni, mert a kelenföldi pályaudvartól a ke- lenvölgyi 2. számú sorompóig vezető út gyalogjárója bokáig érő sár, csupa gödör és sürgősen fel kell tölteni kőzúzalékkal, ami talán a MÁV-nak volna a feladata. Ezt is megsürgeti az elnökség. Legkeservesebb a közlekedés kérdése, mert arra kevés kilátás van, hogy a BSZKRT a kelenföldi állomásig vezető vonalát idáig meghosszabbítsa. Legcélszerűbb I megoldás lenne, ha a ható-1 ság megnyitná a Somogyi-utat és így jutnának el a kocsik a 2. számú sorompóig. Bízva Fléger Dezső erélyes és előrelátó eljárásában, aki vállalta ennek a kérdésnek az elintézését, a Péterhegyi érdekeltség most nyugodtabban néz a jövő elé. Végül az elnökség hejelentette, hogy a földművelés- ügyi minisztérium a talajnak megfelelő csonthéjú gyümölcsfacsemetéket bocsát a tagok rendelkezésére. Az elnök éltetésével ért véget a nagyfontosságú értekezlet. A rémület sohasem vált a társadalom hasznára és nem tesznek jó szolgálatot ennek a különben is megrémült polgárságnak azok, akik az amúgy is nehezen felejthető világháború rémeit kelthetik és a már-már hegedő sebekről kaparhatják le a vart. Sehogy sem tudjuk megérteni, hogy most, amikor háborúról egyelőre nincsen szó, mért kell a közönséget rémes képek megrajzolásával arra kioktatni, hogy egy légi támadás bombái, vagy a gáztá- I madás ellen miképen tud védekezni. Budapest polgárságát naponkint fej- bekólintja a különféle adó valamely bombája, — fojtogatja a pénztelenség gáza és könnyeket csikar a szeméből az üzlettelenség könnyfakasztó petárdája. A hitelezők pilótái állandóan^ üldözik az adósságban fulladozó polgárokat és kergetik a kényszeregyezség, a fizetésképtelenség Trianonjába. Egész életük csupa védekezés, csupa bujkálás, csupa nyomor, csupa gond“ s akkor mindig akad valaki, aki az esetleg ibfekövetkezhető, de akkor is csak jó pár év múlva kitörő háború légi flottatámadásai ellen való védekezésre oktatja ki az amúgy is megrémült közönséget, olyan borzalmakat rajzolva eléje, aminők talán sohasem következnek be. Teljesen fölösleges ez a rámületkfcltós, mert az ilyen bomba- és gáztámadás- elleni előadások után a közönség mégsem szalad a hadi szaküzletekbe és vásárol gázmaszkot, étertartó hátizsákokat és más eféle védelmi szereket, hanem hazatérve, legfeljebb a paplanját húzza fel néhány ujjnyival magasabbra a füle fölé. nehogy meghallja reggel a csengetést, amikor a gáz- vagy villanyszámlát prezentálják, váltót óvatolnak, vagy foglalni készülnek nála. Elég nekünk a meglévő baj, kár minket a bizonytalannal rémíteni. A föld Igazságot szolgáltatott — Saját tudósítónktól. — A baj dúszoboszlói 80 fokos második kút ügye arra késztette a szerkesztőséget, hogy közvetlen tapasztalatok és értesülések szerzésére le- küldje munkatársát, mert a baj dúszoboszlói fúrás mértékül szolgálna arra, hogy milyen magas hőmérsékletű gyógyvizet lehetne megcsapolni a budai hévforrások környékén. Tudósítónk az alábbiakat írja: Nem igen van ma a hazában, aki jobban szeresse a földet s inkább akarná akár a tíz körmével is kikaparni annak kincseit, mint Pávai Vájná Ferenc főgeológus. Évekig dolgozott, amíg egy olyan módszerrel ajándékozta meg az emberiséget, amellyel a mi Alföldünkön s a hasonló síkságokon is olcsó és gyors geológiai eszközökkel lehet földgázt és forró gyógyvizeket felkutatni. Először Hajdúszoboszlón s azután Karcagon és Szegeden fúrtak az ő útmutatásai alapján s mindenütt már villamosság fejlesztésére bőségesen elegendő földgázt s nagyon értékes forró gyógyvizeket fakasztott a fúró. Pávai Vájná, amikor hírét vette, hogy Olaszországban már nemcsak meleg források vannak, hanem a földbe fúrt kutakból valóságos vízgőzt is bányásznak s azzal fejlesztenek villamosságot, megvizsgálta azt a furcsa bányászkodást s azóta a fejébe vette, hogy nekünk is megfogja a föld kifogyhatatlan belső melegét. Az 1500 m mélyre tervezett haj- dúszoboszlói földgázkutató második fúrást leforszírozta 2032 m mélységig, mert — ahogy tudósítónk' írja — azt vitatta, hogy ott lenn nálunk is nagyon meleg van. Mértek is ebben a mélyfúrásban már 1400 m-nél 108 fok meleget, majd 1500 m-nél 116 fokot s végre 2031 m mélyen 127 és félfok C volt a hőség. A tiagy reménység megvalósulás előtt állott, de a földfeletti hatalmak nemcsak azt akadályozták meg, hogy az egészen különleges vizet mutató lillafüredi fúrását folytathassa, hanem a nyáron már az általa megindított hajdúszoboszlói második és debreceni fúrások geológiai irányításából is kikapcsolták. Egy napüap akkoriban megírta, hogy a hajdúszoboszlói második fúrásból jó magasra felhúzták a csöveket s a csövezetten szakasz — éppen ott, ahol a 117 és 127 fokos túlhevített vízhozzáfolyások voltak, beomlott. Azóta tovább, fentebb is próbálgatták a földgáz és forró vízhozzáfolyá- sokat megcsapolni, de a legújabb időig semmi érdemlegeset sem találtak, amíg végre azokban a földrétegekben, amelyek a szoboszlói első kútban levő 73 fokos vizet és gázt adják, itt is megindult a víz és gáz. Csodák-csodájára azonban ez a víz már az elején is melegebb volt, mint az első kút vize s amint a nyilvánosságra jutott jelentések mondják, napról-napra emelkedik a hőfoka. Most már messze túljár a minapi 80 fokon is, pedig már úgyis Közép-Európa legmélyebb kifolyó vize volt. Hogy lesz a 73 fokos vízből 83, vagy még több? Égy, hogy Pávai Vájnának van igaza, a föld neki ad igazat I A kút beomlott mélyebb részéből utat tört magának a túlhevített víz s az melegíti fel a 73 fokos vizet. Hátha még holmi szigetelő anyagokkal — amint a mérnökegylet ülésén mondotta — az ezer méteren felüli hűvösebb földrétegek hőelvonását megakadályoznák, lenne ott talán 100 fok hőség is, de nem lesz akkor, ha a magasabb hidegvizű rétegeket is megcsapolják — ahogy már megcsinálták — és ezzel leszáll a hőmérséklet 78 fokra és ki tudja, meddig esik még. így lett a karcagi vízből is 75 fokból 52 fok. Ilyen aztán van a világon sokfele is, de 80 fokos gyógyfürdője csak egy lett volna Közép-Európának és ez Hajdúszoboszló. Ezt siratják most Hajdúszoboszlón. Kár volt Pávai főgeológust sarokba- állítani, mert lám, nem ő tett rossz fát a tűzre. Az anyaföld — nem hiába szereti azt annyira — neki adott igazat. S nekünk nagyon nagy szükségünk van a föld hőenergiaforrásaira, de hát a reformátorok sorsa mindig az volt, ha összeütközésbe kerültek a régi bálványokkal. A mostani bálvány — eket el” (Gr. S. Szoboszló.)
