Budai Napló, 1930 (27. évfolyam, 979-1022. szám)

1930-04-14 / 993. szám

XXVII.

évfolyam. 993. sz.

Buda érdekeit a várospolitika, a közgazdaság, társadalom, művészet és sport terén szolgáld újság. Előfizetése egy évre 24 pengd, félévre 1 2 pengő. Egy szám 50 fillér. Szerkesztőóég és kiaddhivatal ; I., Bors-utca 24. Délután 5—7-ig. Telefon: 502—96.

Felelős szerkesztő:

V1RAÁG BÉLA

Hirdetések ára: Egy hasáb széles, egy milliméter magas sor, egyszeri közlésnél 40 fillér. 20 mm. magas hirdetés 8 pengő. Szövegsor ára 4 pengő. Közgazdasági közlemények megállapodás szerint. A hirdetések dija mindenkor előre fizetendő.

1930

április

14.

Buda—Esztergom

Minden város idegenforgalma szempontjából fontos, hogy a város környékén is legyenek oly érdekességek, amelyek már magukban is vonzzák az idegent és amelyeket egyik városból a másikba való néhány órai ide-odautazással elérhet. Budapesttől messze, illetve félre esik a Hortobágy is, a Balaton is, de Esztergom, Visegrád, Szentendre és Akvinkum vasúton vagy hajón könnyen elérhető kirándulóhelyei a székesfővárosnak. Es ezek közt is különösen Esztergom az, amely számos látnivalójával már maga is vonzhatja az idegent, ahonnan azután kétségtelenül az ország fővárosának megtekintésére is időt fog szakítani.

Az 1930—36-os esztendők során Budának is, Esztergomnak is oly emlékünnepei lesznek, amelyek az idegenforgalom szempontjából jelentőséggel bírnak és a buda-esztergomi kölcsönhatások mélyítésére alkalmasak.

*

Az idei, 1930-as, esztendő Szent Imre herceg megdicsőülése 900. évfordulójának esztendeje. A „Szent Imre-év” ünnepségei hatalmas keretben vannak tei-vezve. Izabella királyi hercegnő példás ádozatkészségéből Buda megkapja Szent Imre gyönyörű ércszobrát, amely a Horthy Miklós-térre kerül. Kétségtelenül az ünnepségek jó része Budán is fog lezajlani a Szent Jobbról, Boldog Margitról és Szent Gellértről való egyidejű jámbor megemlékezések kapcsán.

Elképzelhetetlen, hogy a Budára sereglő idegenek zöme fel ne keresse ez alkalommal Esztergomot is, az ősi prímási várost, a keresztény Magyar- ország bölcsőjét.

I

Az 1931-es esztendő az esztergomi j székesegyház felszentelésének 75. évfordulója lesz. Annak idején az abszolutizmus szomorú éveiben, a székesegyház felszentelése a magas közjogi méltóságot betöltő esztergomi/ érsek magyar primátusának nyílt elismerését és egy jobb jövő első reménysugarát jelentette. A felavató zenés misét Liszt Ferenc szerezte és maga is vezényelte; — ez a mise a híres „Graner Messe” („Esztergomi mise”).

Ma Esztergom trianoni liatárváros;

a Duna túlsó partjáról cseh uralom alatt görnyedő magyarok és jámbor tótok százezrei vágyakozva tekintenek feléje. És az idegen, aki Esztergom várfokáról, a magyar kereszténység több mint 900 éves bölcsőjéről, körültekint a Dunán, elképedve látja, mit vétettek ellenünk Trianonban.

A 75 éves évforduló megünneplése legszerencsésebben egy Liszt Ferenc- emlékünneppel volna összekapcsolandó. Liszt Ferenc művei ma is, sőt ma talán jobban, mint úttörő éveiben, vonzzák a nyugat népeit is. Egyházi műveiből az „Esztergomi mise”, a „Koronázó mise”, a „Szent, Erzsébet legendája” magyar tár- gyúak. Az évfordulón Esztergomban rendezendő Liszt Ferenc-emlékünnep vonzó erejében nem lehet kételkednünk, ha a nagy egyházi és a kapcsolatos világi hangversenyek tökéletességét fővárosi elsőrangú erők közreműködésükkel biztosítj ák.

Az Esztergomba özönlő idegenek pedig nem fogják elmulasztani*, hogy Budát is felkeressék.

*

1933 újból emlékezetes évforduló lesz Esztergom történetében; — 250 esztendeje lesz, hogy az ősi prímási város felszabadult a török uralom alól. Az évforduló megünneplése mindenképpen kívánatos, már csak tekintettel a lengyelekre, akik Sobieski János királyuk (vezérlete alatt 1683- ban Párkánynál és Esztergom alatt harcoltak az ország felszabadítása érdekében.

*

1936-ra pedig Buda felszabaduld- \ sának „Világünnep”-éré készülünk, amint azt a Bud,ai Napló cikkek bosszú során már kifejtette.

*

Már most, az idei Szent Imre-év kapcsán kell megindítani a propagandát az 1931-re és 1933-ra javasolt esztergomi és az 1936-ra tervezett budai, | emlékünnepségek érdekében. Aki 1930-ban megfordul majd Budán és Esztergomban, bizonyára szívesen el fog jönni újból és újból Esztergomba is, Budára is, ba most méltót nyújtunk neki és már most meg tudjuk győzni, hogy méltó keretben fognak a későbbi ünnepségek is lezajlani. C. R.

A Községi Polgári Párt I. kér. szervezete megkezdte alapvető működését Szombatliy Kálmán ügyvezető alelnök és ur. Krivoss Árpád főtitkár vezetése mellett. A tanácsi ügyosztályok beosztása szerint megalakítja a közérdek és a jogos magánérdek erőteljesebb szolgálatában a pártszervezési és propaganda csoportot, a középítési, városrendezési, közjogi és illetőségi, közlekedési és közgazdasági, pénzügyi, közoktatási, közélelmezési, közjótékonysági és szociálpolitikai, közegészségügyi, városgazdasági, vízvezeték és világítási csoportjait. E csoportok keretében megvitatott és előkészített aktuális kérdéseket az elnökség fogja a megvalósítás stádiumába juttatni.

A kerületi beosztás tárgyalása a parlamentben erős Vihart vert és különösen az I. kerület szétválasztása nem tetszett, mert így Budának több lesz a bizottsági tagja. Akik emiatt megharagudtak, elfelejtették megnézni a statisztikát, mely tisztán mutatja, hogy az I. kerületnek 101.553 lakosa van, míg a negyedik kerületnek csak 26.389. Négyszer több ember verejtékezik az első kerületben e városért, négyszer többen fizetnek adót, négyszer többen tartják fenn a közműveket, de joguk csak annyi legyen, mint a négyszer kevesebbnek1? Vagy ott van a kettéválasztandó V. kerület. Ennek 73.095 lakosa van. Kettéválasztják s ez ellen senki sem szólalt fel. De az 7 kerületnek még harmincezerrel több á lakosa. Ha csak ketté és nem három felé választanák, akkor ennek a 30 ezer embernek nem lenne képviselője a városi parlamentben. Igazságos ez?

Melyik „Bécsi Kapui6“ kell restaurálni!

Régóta látszó fogbijjasság pótoló- dik be, ba a budavári Bécsi Kapu 1894 táján lebontott ötvenesévekbeli ívei helyébe valamely móddal megoldott új Bécsi Kapu épül. A .visszaállító „restaurálás”-ok dolga azonban egész kényes és felelősségteljes dolog, mert alapjában véve mindig bizonytalan területen mozog, minden részletében nem pontosan ismert forráák kiegészítéseivel. Ezenkívül a műemlékvédelemnek nem az a módja, amit a laikus annak gondol: nem a helyre- állítás, hanem a megőrzés a műemlék- védelem lényege. Az ötvenes évek kezdete a regényes „restaurálások” romboló és ízléstelen munkáját.

A Bécsi Kaput ez a veszedelem nem fenyegeti, hiszen a Műemlékek Országos Bizottsága őrködik a naiv dillettantizmus túlkapásaival szemben. Azonban kérdés, műemléknek nyilvánított tárgy-e a lebontott Bécsi Kapu? Ügy tudjuk, hogy nem. Tehát félős, hogy mivel esetleg nem hivatalos műemlék, a Bizottságnak talán nem lesz módja tiltakozó szava súlyát felemelni. Az egész kérdésnek az a veleje, mit akarnak visszaállítani? Melyik korszak Bécsi Kapujáról van szó? Mert két formáját ismerjük. Az első az 1686-i ostromban elpusztult kapu helyén a 18. század elején épült régi kapu. Ezt a Szépművészeti Múzeumban őrzött, egy az irodalomban úgyszólván ismeretlen, a közismert írásokban tudomásunk szerint leközletlen eredeti ceruzarajz — az 1849-i ostrom idejében mutatja. Tipikus barokkon ró- maias-reneszánszos építmény ez, olyan, mint a pesti városháza kapuzata, orompárkányán barokk móddal megoldott rómaiaskodó reneszánszos párta, rajta a birodalmi sas. Ezt akarják visszaállítani? Vagy talán az 1850-es években ennek helyébe épült, ugyancsak reneszánszos új kaput? A török alatti kapu rajza ismeretlen. A középkori kaputorony milyenségére nincs megbízható adat. Egy ilyennek eltervelése művészietlen és komolytalan: Legjobb lenne modern, új elképzelésű, stilizált építményt adni: olyat, mint a. grandiózus Halászbástya, ezáltal a gyermeteg pa- noptikumi „természetesség” ízléstelensége is elesne. Az 1850—1894-i kapu kérdése nem művészi feladat: meglevő fényképről készült másolat. Az 1686—1850-i kapu az egykorú rajzból játszva megoldható. Egyik kapunak sem volt erődítéstörténeti formakincse: modern erődítések, paloták, házak kapui tömegével épülnek a 17—18. század új olasz és ó-francia erődítésein. Ilyenek Győr, Gyulafehérvár, Komárom kapui. Szabványos aeráris előírású rómaiaskodó-rene- szánszoskodó barokk díszítményűek. Egy ilyennek műkőből való „másolata” ízléstelen dolog. Modem magyar építőművészeink tehetsége bizonyára egy új Halász Bástya alkotását teremthetné a „visszaállítás” gyerekes

BUDAI FAMÍLIÁK

A PSeiffsr^csaSád

Budaujlak a középkori Óbuda és Buda északi „Vorstadt”-ja, „hóstát”- ja között ugyancsak benépesedett az 1686-i ostromot követő rendszeres település és a későbbi állandó szivárgás útján. Az itteni legelső települők között találjuk a gyökeres, nevezetes Pfeiffer-családot. Türingia és Württemberg, illetőleg a Schwarzwald vidékéről jönnek ők is: követve a Duna ősi országútját. Azt hisszük, a 17. századvégi Magyarország, illetőleg Pest-Buda felé .húzó új népvándorlás természetes folyamata nyilatkozik meg abban, hogy a család az ősi római „Hadak Ét ja”, az országút mellé telepedik, házát itt rakja a Bécsi Űt-on, itt rendezi be külsőországi borkereskedői házát, innen kereskedik marhával századokon át. Az út mellett, melyen jött és ment, melyen azonban mindig visszatért a vagyont és tisztességet adó új hazába. Nevük — Pfeiffer — katona mivoltukra látszik következtetést engedni. A 17—78. századi gya- logregementek marsát hat kurta, éleshangú flótás (Flauto piccolo) és hat két hangra hangolt gyalogdobos muzsikás fujta-verte: a ,,Regiments- pfeif fér und Trommler”. A német hadseregben 1918-ig megvolt ez az ősi mód: a tulajdonképpeni katonazenekar előtt lépkedtek a „Pfeiffer”- ek, a síposok. Nem lehetetlen, hogy valamely katonasípos ős nevét viseli a család, neve német rokona a. magyar Sipos, Dobos, Kornétás, Trombitás, Kürtös, Dudás hajdúkori tábori muzsikás eredetű családneveknek. Az újlaki plébánia mátrikuláiban elsőnek szereplő családtagok: Mátyás, áld negyvenesztendős korában 1721 június 21-én hunyt el és János, aki 1712 november 20-án köt házasságot Menkin (vagyis Menk) Dorottya leányasszonnyal. Mátyásnak nem voltak utódai, a ma élő család János származéka. Az ő fia Simon (1727—• 1777 március 5) már tekintélyes újlaki polgárember. Tekintélyes újlaki szőlőbirtokos, aki saját termésű híres jó borát a magyar borkereskedés ősi piacára, „Gácsországba” vagyis Lengyelországba saját szekerein viszi ki. Livúff- ban (Oroszlánvár ott: e város nevét német móddal Loewen- bergnek, vagyis Lembergnek mondjuk mi, régente llynó-nak mondtuk) saját háza s benne pincéje volt. Ismeretes, hogy a 18. század közepe óta Becs határvámmal védte a Rajna és a Duna vidékének bortermését (Mosel, Neckar, Gumpoldskirchen) a magyar bor ellen, tehát — mint azt Takáts Sándor írta meg: — a magyar bor természetes útja Lengyelország lett, illetőleg az volt már a középkor éta. A határhágók közelében lévő középkori magyar városok (Késmárk, Lőcse, Bártfa, Eperjes) városi Tanácsa borbizományosa a magyar Alföld felől " érkező rengeteg bornak. E városok Tanácsházai alatt rengeteg borospincék állanak máig. A 18. században magyar borkereskedőknek már vannak krakói, vilnai, varsói pincéi. Pfeiffer Simon uram lembergi lengyel pincéje is ilyen budai magyar borgazdaságtörténeti tény. Sztánisznáf Pónyjátúfszkij gróf, az utolsó lengyel Iriráíy lengyel urai

ebben az időben mást, mint magyar bort bizony meg nem isznak vala. (Vált légyen egészségükre!) Bizonyára szívesen itták a „Budincka”-nak nevezett budai bort, illetőleg Simon gazda borát, kinek a mai Csatárlca- dülőn volt szőlőskertje, máig a család kezén lévén ez. Fia, az öregebbik, Mihály, Sterl Éva leányasszonnyal köt házasságot 1783 február 23-án. Ö rakatja a máig is a család kezén lévő ősi Pfeiffer-házat az újlaki templom tövén, a hegyipatak mellett, melyet az Árpád sírját kutató_ kegyeletes régész-hajlandóság az Óbuda melletti „Fejéridvháza” melletti patakkal azo- nosítgatott. A telek lába felnyúlik a „Pál völgyének” nevezett völgy oldalába, melyet Döbrentey Gábor a múlt században hibásan keresztelt így, hiszen a középkori „Remete Szent Pál völgye” a Szép Juhászné helyén állott Páloskolostortól (innen nyerte nevét) lehúzódó völgy volt. Mihály gazda is nagy szőlőműves, ősi budai bormérő jogon külön korcs- máltató jog nélkül is mérve borát, mint ezt tennie a legújabb időkig is joga volt minden budai szőlősgazdá- nak. Az ilyen „Stehivirtshaus’^-bél nőttek ki Buda legrégibb vendéglői, sőt vendégfogadói is. így a. Pfeiffer- ház is vendégfogadó lett, hiszen az 1713 óta a bombatéri (ma Batthv- ány-tér) budai Postaháztól induló és odaérkező bécsi gyorskocsi ősi, római országút ja mellett, vagyis a Bécsi Utón feküdt s fekszik máig. Mivel pedig a szőlő bort jelent, ez vendég- fogadót, emez hordót, ez pedig kádármestert tételez fel: a családfejlődés logikus útja odavezetett, bogy a család negyedik nemzedű dédunokája, az ifjabbik Mihály (1800— 1858) korcsmáros és budai kádármester lett. Egyik rokona, Pfeiffer József 1811. 1 január 16-án „lulajo- zás” vagyis a zajló Dunán csónakkal való átkelés közben fűlt bele a Dunába. Mint ilyen volt tagja a napóleoni háborúk után felállított „budai polgári Őrhad”-nak és pedig annak lovaskáplárja lett, ami egész nagy tisztesség volt, ha másért nem, azért, mert csak igen jómódú polgár bírta a lótartás, s a pompás, deli magyar huszárköntös költségeit. Pfeiffer Mihály úr, budai polgár bormérő és kádármester gyönyörű huszáresákó j át és néhai való jó Ferenc császár- király bötűivel ékes, szattyánnal bélelt huszártarsolyát unokája, a ma élő Pfeiffer István úr ajándékozta a Hadtörténelmi Múzeumnak. Az ifjabb Mihály fia, János (1828—1899) ugyancsak ősi szokás szerint a ven- dégfogadósságot a mészárosmesterséggel kötötte egybe. Egyik fivére Mihály, híres úszó volt, 1850-ben Siófoknál átúszta a Balatont, vissza- úszás közben belefult. A bormérés és húsmérés a legkoraibb középkor óta királyi jog (jus regale: regálé), Petőfi Sándor apja, a felvidéki kurta-- nemes is mészáros és korcsmáros. Az lőtt János is, a szabadághare alatt aradi székállólegén'y — ősi német néven ,,Prunsch-Knecht” — később a budai mészárosok céhének mestere, tekintélyes ember, a Báji nemes Pa- ta’y István 1100 holdas monori és pótharaszti birtokát bérelte, a céhi élet megszűntével ipartestületi elnök, majd városi bizottsági tag lett. Lövészmesteri diplomája 1869. április

„tömöntvény”-e helyett, amikor egy fényképen kívül csak az ötvencs-ki- lencvenesévek műemlékromboló csecsemőnaturalizmusa kell, hogy Buda képét a jóindulatú regényesség naiv bunkójával üssük agyon. Alkossunk újat, művészit, magyart. Ne másoljuk az osztrák-olasz inzsellérkapitányok tömegmunkáit. Őrizzük meg a régit, ha valóban nemes. A stíluskópiás mű- antikot „mumpecolás”-nak hívja a pesti régiségkereskedői nyelv. Ne „mumpecoljunk” több műantikot Buda gyönyörű falaira, mert kinevetnek bennünket.

Ilyet közpénzen elkövetni tilos, mert a közpénz nem „Csáky szalmája”. B. Borsody Béla.

Óbudai híd

vagy

Los von Pest!

Fordíthatjuk ezt a jelszót akár úgy, hogy: — Buda a budaiaké! — akár úgy, hogy: — Vásároljunk Budán! — vagy, ha tetszik úgy, hogy: — Jó budai nem viszi a pénzét Pestre! — ez burkoltan csak azt jelenti, hogy „Los von Pest!”, amely gondolatot, mindig aláfűti egy-egy esemény, amikor újabb pesti érdek hátráltatja valamely régi budai érdek érvényesítését. Ä krisztinabelieknek mindegy, hogy melyik híd épül előbb az óbudai-e, vagy a lágymányosi, tény azonban, hogy Óbudának 30 éves törvényes joga van a hídhoz, mely mintegy mézesmadzag ott lóg az óbudaiak ajka felett, minden választáskor és minden más alkalomkor. Most, amikor a kormány már elhatározta az óbudai híd megépítését, ami tulajdonképpen tisztán budai ér- I dek, mert a népes Óbudát köti össze I a pesti, oldal egyik beépítetlen részével, — megindult az agitáció a ferencvárosiak részéről, amelynek célja az, hogy előbb építsék fel a Boráros-tér —Lágymányosi hidat. Ezen a hídon több pénz vándorol át Budáról Pestre, mert a kelenföldiek közvetlenül a nagykő rútra jutnak ezen a hídon át, holott az óbudai hídon főleg a teherforgalom fog lebonyolódni, mely a pilisi hegyvidék felől Óbudán át vonul Pestre. Ennek a pesti stréberkedésnek a felismerése adta meg az alaptónust a III. kerületi EGYESÜLT POLGÁRI TÁRSASKÖR e hó 8-án tartott választmányi ülésének, amelyet megelőzött Philipp Kálmán dr. előadása a francia színműírásról, me30-án kelt: Paulovics László főlö- vészmester, kerületi elöljáró, Tret- tina János (a fűszeres) jegyző és Érchegyi Ferenc, a papirkereskedő, allövészmester írták alá.

Fia, a ma élő, hetvenhárom esztendős Pfeiffer István, a pátriárkális „Pista bácsi”, régi budai dolgok, családi összeköttetések kitűnő ismerője. Iskoláit a régi budai reáliskolában végezte. Kedvesen emlékezik régi, nagynevű tanárairól, a híres Miku- leczky és Say Móric professzorokról, Heller Ágostonról, a fizikusról és a neves Sfenzl Guidóról, a direktorról. Ö volt a'z egyetlen újlaki fiú, aki a reáliskolába való beiratkozásakor már teljesen jól beszélt magyarul. Mint tízéves, magyarruhás gyerek, végignézte az 1867-i koronázást. Atyja egy gyönyörű címeresszarvú magyar ökröt ajándékozott Ferenc József királynak arra az alkalomra, mikor a koronázást követő napon a régi királyi palota erkélye alatt ősi ünnepi menetben vonultak fel a pesti és budai céhek. Emlékezik a budai halászokra, kik rúdon egy óriási, fején koronázott harcsát vittek. A pékek hatalmas malomkeréknyi _ magyar cipót, a mészárosok a Pfeifferék ökrét, a gazdák szalagos, csengős bárányt vezettek el a király előtt. A Jász-kún huszárezred káplárja volt, a háború előtt és után székesfővárosi bizottsági tag. Ő a Budai Polgári Lövészegylet legrégibb tagja, illetőleg legrégibb tiszteletbeli tagja. Emlékezet* kifogyhatatlan tárháza a régi Buda bájos életének. A régi „jó óreg korcsmáros”, (a Petőfi Sándor apja budai kiadásában) ez a művelt, okos öregúr. Yen-