Budai Napló, 1930 (27. évfolyam, 979-1022. szám)

1930-02-01 / 983. szám

XXVII. évfolyam 983. sz.

Buda érdekeit a várospolitika, a közgazdaság, társadalom, művészet és sport terén szolgáld újság. Előfizetése egy évre 24 pengő, félévre i2 pengő. Egy szám 50 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal; I-, Bors-utca 24. Délután 5—7-ig. Telefon: 502—96.

Felelős szerkesztő :

VIRAÁG BÉLA

Hirdetések ára : Egy hasáb széles, egy milliméter magas sor, egyszeri közlésnél 40 fillér. 20 mm. magas hirdetés 8 pengő. Szövegsor ára 4 pengő. Közgazdasági közlemények megállapodás szerint. R hirdetések dija mindenkor előre fizetendő.

1930

február

1.

A budai óvárosnak

a Várral kapcsolatos megoldásáról nyilatkozik RAKOVSZKY IVÁN cír.

Rég elfeledték már a Városházán a Hollós Mátyás Társaság beadványát, amelyet megküldött az összes városi bizottsági tagoknak is, amelynek az volt a célja, hogy Budán a Hargitáidtól az Erzsébet-hídig futó körúton belül eső és a Várat is magába foglaló területen épüljön föl Budapest székesfőváros óvárosa, egyrészt látványosságul az idegeneknek, másrészt a történelmi hagyománynak megfelelően Buda díszére.

A Közmunka Tanács elnöke Ra- kovspky Iván dr. kritikai visszapillantást vetett Budapest fejlődésére városrendezési szempontból a Budapesti Hírlap karácsonyi számában s nagyértékű cikke oly megszívlelendő megállapításokat tartalmaz a budai Várról, hogy azokat, mint budai újság külön is föl kell jegyeznünk a budai krónika számára.

„Hagy bűnök és apró szépséghibák“

alcím alatt foglalkozik az illusztris cikkíró az Országház környékének hiányaival, majd ezeket írja:

„Azután a Várba, vonult fel a díszes középületek egy helyre való építésének gondolata. Áldozatul eseti egynéhány történelmileg is értékes régi ház s ami a helyén épült, a legritkább esetben alkalmas arra, hogy örömet okozzon azoknak, akik Budapestet szeretik ’ \

„A magyar Akropolis“

alcím alatt fején találja a szeget következő megállapításával:

„Van ennek a városnak másik jellegzetes pontja is, amelyet gondos ápolással kellene örökös díszéül fenntartanunk. Ez a magyar történelemnek évezredeken keresztül való központja: a budai Vár. Vannak a hegytetőn impozáns paloták. Elsősorban a királyi vár és a Mátyás-templom, amelyek erősen restaurált állapotban bár, mégis a történelmi múlt büszke koronájával zárják le a főváros képét. A Várban azonban nem ez a fontos, hanem a sok apró egyenkint néha talán jelentéktelen házacska által befogott hangulatos csendes utcák, amelyekben suttogós duruzsok fülünkbe egy kevésbbé ideges, kevésbbé törtető kor patriárkális hangulata. A baj éppen az, hogy volt korszak, amikor azt hitték, hogy a Vár szépségét egyedül annak palotái adják s nem a hangulatot akarták megőrizni, de a paloták számát szaporítani. Áldozatul esett a régi Vár nem egy kincses értékkel bíró ódon épülete azért, hogy újat, nagyot, — csúnyát építsenek a helyébe. Volt idő, amikor a miniszterelnökségi palotát is le akarták rontani, mintha a fegyvertár és a régi pénzügyminisztérium feláldozása nem lett volna elég áldozat. Szabályozási tervet is dolgoztak ki a Vár részére, amelyen gondos aprólékossággal faragtak le minden kiúgró sarkot, tüntették el az utcák vonalának minden hajlását, hogy a szabályos egyenesség rideg vonalaival pótolják. Ezt a kegyetlen tervet csak legújabban sikerült hatálytalanná tenni és pótolni olyan rendszabályokkal, amelyek lehetőleg a régit konzerválják és nem űzik el a Várhegy tetejéről a múltnak lábúj jhegyen járó koboldjait. A hangulat egységét könyörtelenül megrontó, a Várban kolosszálisnak ható, már meglevő új épületekre azonban egyelőre csak !az öklünket fázhatjuk. Messze van az idő, amikor lebontásra kerülhetnek, hogy jó nürnbergi mintára csak olyat legyen szabad helyükbe építeni, ami nem ostromolja a régi környezetet”.

„A szép Budapest“

alcím alatt ezeket olvashatjuk:

„A másik séta a Várba vezessen. Ne csak a Fest felé való kilátást és a várpalotának kissé túldíszes termeit mutassuk meg, de csináljunk sétát külföldi barátunkkal az elhagyott csendes -utcákon is. A jelentéktelen épületeken is keressük meg a szép részleteket, minden sarokerkélyre és díszesebb kapura hívjuk fel figyelmét, végül vigyük be a Mátyás-templomba, hogy a majdnem nyomtalanul eltűnt magyar gótika utolsó emlékében gyönyörködtessük. Esti sétát tenni sem árt a Várban, mert ennek az öreg városrésznek történelmi hangulata a csendes esti órákban a legelevenebb. Mielőtt elhagynánk a Vár dombját, a bástyáról mutassuk meg a budai hegyeknek körül elhúzódó poétikus láncolatát. Végül a Halászbástya felé szálljunk le a városba, alaposan megmutogatván a városdiszítésnek ezt az ízléssel megkonstruált remekét...”

A Közmunka Tanács elnökének eme nyílt állásfoglalása a budai Vár képének és hangulatának további rontása ellen,, egyben a történelmi emlékek és a hangulat egységének megóvása, sőt öregbítése mellett, erős záloga a budai Vár problémája helyes megoldásának. Mi, akik

egy budavári óváros, egy Altstadt,

eszméjéért lelkesedünk, örömmel látjuk, hogy annak megvalósítása a legilletékesebb hely nézeteivel öszhang- ban állóan nehézségekbe nem ütköz- hetik.

Budavára visszavételének 250. évfordulójára proponált „Lex 1936” kiinduló pontja és végcélja is nagyjában az „Altstadt” gondolatának céltudatos megvalósítása; — valami ci- zeláló,, harmonizáló, hangsúlyozó és befejező átszépítés”, miként nemrég megírtuk; ami azonban nem jelentheti azt, hogy oda, ahol egy, az óvárosi környezetből már kivált tér, háztömb vagy épületsor harmonikus befejezése azt most már megkívánja, kellő gond és lelkiismeretes mérlegelés után se építsünk újat, új palotát, illetve középületet. Gondoljunk csak a Szentháromság- és az Iskola-térre, vagy a Primás-bástyának a Hadtörténelmi Múzeumtól a Bécsi-kapuig terjedő részekre. Oh. R.

A Várszínház ügye most sűrű szóbeszéd tárgya és sok budai család kívánja vissza a régi jó idők e kedves színházát. A reak- tiválás kérdése nem oly egyszerű és megoldás csak oly módon volna lehetséges, ha Budától külön színházi kerületté alakítanák és az itt lévő három színházat egy kézbe adnák. A Kisfaludy-színház Óbudán most eléggé jól szervezett színház és nyáron jól elláthatná a Budai Színkört, viszont télen a Várszínházát. Bármi szerepet is szánnak a Várszínháznak — írja a budai közélet egyik jelese — valami élő szervezetnek kell azt dirigálnia, még pedig rutinos és a megfelelő kellékekkel rendelkező szervezetnek, ami nem lehet más, mint egy működő szín- társulat vezetősége. Laikus hivatalra, egyesületre vagy ad hoc szervezetre ilyesmit bízni nem szabad, mert kudarc elé viszi ezt a jól indult mozgalmat.

Budapest varázsa maradandóan hat mindazokra az idegenekre, akik nálunk megfordultak és alkalmuk volt belelátni nemcsak az ország és város szépségeibe, hanem az emberek leikébe is. Bizonyítja ezt az a lelkes levél, amelyet dr. Schack Béla udvari tanácsos bocsátott rendelkezésünkre. Pierson Kurt mérnök hathónapon át tartózkodott Budapesten az egyik berlini gyár kiküldetésében s annyira megszerette a magyarokat, hogy Berlinben január hó 8-án a „Haus der Technik” nagytermében, az általa készített fényképfelvételeket mutatta be magyar népdalok kíséretével, előadás keretében. Többek között bemutatta „Das alte Ofen”-t, azután számos képet Budapestről, köztük felvételeket a Szent István-ünnepségekről. Befejezte az előadást egy pompás naplemente a Balatonon a himnusz csendes dallama mellett, az előadó pedig ezekkel a szavakkal fejezte be német nyelven: — Hiszek egy Istenben ... Az előadáson részt vett a magyar követség a nagykövettel az élén, a Collegium Hungaricumjszámos tagja és a Berlinben élő magyarok nagy számban. Az előadó óriási sikereket aratott és azt az eszmét vetette föl levelében, nem volna-e érdemes, ezt a már bevált előadást vándorútra vinni Németország nagyvárosaiba, amihez nem kér más segítséget, mint hogy az Idegenforgalmi Hivatal fedezze az előadó útiköltségeit. Az egyszer bizonyos, hogy ilyen előadás szebben beszél, mint minden plakát.

A fehér egér. Azzal a Hágával minden rendben volna már, de mi lesz 1943-ban és mi lesz 1966-ban ? Ezen töpreng most Budán is minden valamire való klubtag és társasköri nagyság. A vitába valaki beledobta a „fehér egér” történetét, melyszerint: — a perzsa sah szelíd fehér egeret kapott ajándékba és annyira megszerette, hogy mindenüvé magával hordta és csak azt sajnálta, hogy ez a kis, okos állat beszélni nem tud. Volt az udvarnál egy mágus, áld azzal biztatta az uralkodót, hogy bizonyára van olyan ember Perzsiában, aki megtanítaná beszélni is a fehér egeret. Á sah ki is hirdette, hogy aki az ő fehér egerét öt év alatt megtanítja beszélni, azt hozzátartozóival együtt boldoggá teszi, — de ha nem tanul meg beszélni az egér, — a fejét véteti. De nem jelentkezett senki, végre mégis eljött a hetvenéves zsidó főrabbi és mindenféle jót kikötve a Perzsiában élő zsidóság számára, vállalkozott arra,, hogy az egeret beszélni megtanítja. Visszatérve hívei közé, azok elképedve, ha- lálrarémülten fogadták a főrabbit és szemrehányást tettek neki, hogy erre a lehetetlen dologra ilyen könnyelműen vállalkozott. A főrabbi végigsimította bosszú szakállát és a következőkkel nyugtatta meg híveit: — A zsidóságnak ámol jó dolga lesz öt évig. Öt év alatt meghalhat a sah, megdögölhet az egér és meghalhatok én is ...

A Tabán újjáépítése felett megindult vitához, amelyet a „Szabadpolgári kör” indított meg, érdekes adatul szolgál Rakovszky Iván, a Közmunka Tanács elnökének e hó 15-én a „Független Budapestében megjelent nyilatkozata, mely szerint a kezdeményezést ő a fővárostól várja. A Tabán rendezésének legnagyobb akadálya az, hogy a hegyoldalban fekvő telkek rendezéses és közművekkel való ellátása majdnem drágább, mint a telkek értéke. Ezeket a kiadásokat csökkenteni lehetne, ha a Gellérthegy északi oldalán húzódó parkot a Naphegy lejtőjére is kiterjesztenék, amivel megtakarítanánk a nagy város- rendezési költségeket is. A környék

egy nagy parkkal lenne gazdagabb, amely levegőt, napsugarat, sétateret nyújtana a lakosságnak, ennek ellenében viszont a völgy aljában levő telkek sűrű beépítése is lehetővé válnék.

A betterment bevezetése már elhatározott dolog a két új Dunahíd építésével kapcsolatban. A híd környékének telekárai óriási mértékben emelkedtek és a városházán az a vélemény alakult ki, hogy ezt az érték- emelkedést nem szabad a telepspekulációnak kiszolgáltatni. A telekérték- emelkedés megadóztatását, vagyis a betterment behozatalát a Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesülete is kérte felterjesztésében a miniszterelnöktől, a kereskedelemügyi és pénzügyminisztertől, a fővárosi Közmunkák Tanácsától és a főváros tanácsától is. Az egyesület kéri az óbudai és lágymányosi: Attila- és Árpádhidak építésénél érdekelt területekre a betterment alkalmazását azért is, mert ezzel az építkezés tempóját fokozni lehet, ami elsőrendű érdeke a munkanélküliség csökkentésének. — Ezzel kapcsolatosan dr. Lugmayer József ügyvéd, a „Budai Ingatlan Tulajdonosok Egye- sületé”-nek társelnöke nagy tanulmány alapján ismertette a Nemzeti

Újság hasábjain a betterment történetét, fejlődését és eredményeit a különböző világvárosokban. Azt a következtetést vonta le mindezekből, hogy nálunk a betterment nem mozdítja elő a várt arányokban a város fejlődését és az építkezést. Célravezetőbbnek tartaná, ha a gyárosok és vállalkozók nagy vagyonuk lekötésével olcsó hitelt eszközölnének ki a hidak építésére és azokat hazai anyagból: kő-, betonból, esetleg alagútszerűen építenék, — de ilyen olcsóbb pénzzel segítenék az építkezést is.

Sötétek még sok helyen a Svábhegy utcái, ahogy ezt a Svábhegyi Egyesületnek beadványai bizonyítják, amelyekkel az elektromos művekhez fordult, kérve, bogy — a Felhő-utcában és a Névtelen-utcában sűrűbb közvilágítást létesítsen, mivel a svábhegyi új tűzoltósági épületben elhelyezett tűzoltóságnak e két, aránylag keskeny úton van kihajtása — a lépcsőkkel ellátott Hangya-utcának világításáról gondoskodjék, — a Költő- utca éles kanyarodásában villanyoszloplámpát szereljen fel — és a János- hegyi-úton a tönkretett világító körtéket javíttassa ki. Az Elektromos Művek igazgatósága bizonyára a legrövidebb idő alatt tesz eleget a Svábhegyi Egyesület e kérelmeinek.

Usenet Indiából!

A magyarok európai megtelepüléséről az avult történetírások úgy emlékeznek meg nagy általánosságban, hogy a magyar nép a nagy nép- vándorlások hullámaival sodródott a nyugati kultúrnépek szomszédságába,

— ősi múltjukat különben homály fedi. .. Pedig a magyar népet nem a véletlen játéka sodorta mai szent helyére. A magyar nép itt, Magyar- orszíág területén — küldetésszerűen

— azon a helyen áll őrt, ahol másfélezer esztendővel ezelőtt hun őseink nagy fejedelme, Attila hun király, mint Isten ostora osztogatott parancsokat kelet felé el Indiáig és nyugaton a mai Franciaországig. Isten kezében nyugodott ez az ostor akkor is, amikor a keresztények iránt any- nyira türelmes Attila — hogy megkímélje Rómát, a szent várost — a földre bocsátja le az Isten kardját.

A hun népet követte a Nagy Károllyal birkózó avar, majd apró törzsek és végül a magyar és ide, Európa szélére magával hozta évezredekem át gyarapítóit ősi ösztönös képességeit, amelyhez egy-kettőre megszerzi n'yugat kulturáltságát, úgyhogy rövid idő alatt öt szenttel erősíti a keresztény egyház szentjeinek táborát. Emellett megvédi a népáradatok ellen Európa társadalmi berendezkedéséti és kultúráját, míg maga ezer sebből vérzett. És hogy megtörhessék a magyart, megfosztották ősi történelmi múltjába vetett hitétől. Krónikáinak hitvallásszlerű írásaiban hiába akar továbbra is hinni, — hitetőket küldtek közéjük alattomban, akik hun őseiket fajuktól idegennek és vad barbárnak rajzolták előttük és végtére im feladták bennük való rajongó hitüket. El is feledte a magyar Attilát. Az újabb történelmi kutatások azonban lehetővé tették, hogy a történelemben szerepelt népek és történetük való- szerübb megvilágításban, kerüljenek elénk, mint ahogy az ellenség szűkszavú és elfogult kritikáiból azt magunk elé rajzoltuk egykor.

A hun fajta népek történelmi szerepét a kínai krónikák, az Avesz- ta irodalom és az indiai történelmi és régészeti kutatások jelentősen új megvilágításba helyezték. Ezek szerint az Európában szerepelt jelentős tömegű hun és avar népek csak részei annak a hatalmas népkomplexumnak, amelynek zöme a Kr. e.-i XIII. századtól kezdődően Tur- kesztánt, Iránt és Indiát különböző időben és különböző nevek alatt, mint sáka-skytha, nagy-juetsi, abar, knsán, kidara-hun, azaz kis-juetsi, továbbá eftaliták, azaz a fehér hunok, majd a vuszun-hun népek, azután Toghral bég hun népe és az I első nagy-mogul, Tamerlán fejedelem skytha fajú tömege elárasztották. Ezek a népek más és különböző nevek alatt szerepelnek India néprajzában, így buna, sáka, abar, raj- put, jat, gujár és megannyi néven.

Az Indiában megtelepült úgynevezett turáni skythák és hunok s a turáni dravida és mongoloid s ős ugor népek száma körülbelül száz- ötvenmillió. Ezekből a népekből tellett India ősi lakossága. Ezek a népek adták India első kultúráját. Az indiai punjabi egyetem egyik neves professzorának Punjáb történetére vonatkozó munkája szerint: Ezek a turáni skythák, akik felvették a hindu vallást, még az indo-árja népek előtt telepedtek le Indiában és alkották India ősi kultúrtelep illőit. A turáni hinduk voltak India nagy templomtervezői és építői.

Krishna vallását Indiában ma több, mint 200 millió ember követi. Krishnát a turáni fehér hunok nagy reformátorával, Zarathustrával egy- időben, azaz Kr. e. körülbelül ezer körül szerepelteti a hagyomány és az irodalom, — viszont Krishna faji- ságát egyrészről a pásztor-gujár hunokhoz kötik, másrészt a földművelő skytha jatok vallják őt maguk közül valónak.

Egy — India katonaságát faji szempontból elemző •—- szakkönyv a skytha fajú jat-okat és a guj árhunokat kifejezetten a magyar nép skytha-hun fajú elemével azonosítja. Parker professzor, a kínai hun krónikák neves fordítója viszont a vu- szun-hunokkal azonosítja a magyarokat. Clark angol tudós könyve címében is kifejezi a magyaroknak nepálvidéki, tehát a vuszun-hunok indiai települési helyéről való eredé- sét. Egyik legnagyobb és kizárólag a keleti vonatkozásokat feltáró munkák közrebocsátásával foglalkozó angol cég (Lnzac) egyik tavaly kiadott 450 oldalas kötetében (Uxbond műve), amelynek címe: Új szempontok a magyarok eredetéhez külön fejezetben foglalkozik azzal, hogy körösi Csorna Sándor, dr. Leitner, a laboréi egyetem kifejlesztője s a London mellett épült keleti intézet megteremtője, azután Stein Aurél és megannyi mások erre a kapcsolatra határozottan rámutattak. Külön fejezetek szólnak az Indiában száz és százszámra szereplő magyar hangzású helynevekről, azután az Indiában előforduló igen nagyszámú magyar törzsnevekről. (Dr. Tóth Jenő indiai hatévi tartózkodása idején 2000 ilyen szót gyűjtött egybe.) Beszél továbbá az említett szerző az indiai és a régi magyar kulturális kapcsolatokról, az egyező népies művészi motívumokról, vallási kapeso-