Budai Napló, 1922 (20. évfolyam, 722-762. szám)

1922-05-21 / 743. szám

BUDAI NAPLÓ

3

Propmmbeszéd az aszanyokhoz!

PROLOG.

íyujtom bokrétám a budai nőknek! la andalogva rajta eltűnődnek, (ialakul ebből valamikép Arckép gyanánt egy lelkületi kép.

arcképet részükre dedikálom :

\ nőkérdésben ez az ideálom.

Asszonyok.

Némelyik asszony maga a minta-szépség. S mégsem veszedelmes, érzem messzirül, Viert tán szemében, vagy szép fiatal arcá« (V józan jövőnek egy hideg vonása ül . . . Egy szürke vendég — fehér madárcsapat

[közt —]

Melytől ez sebten riadva szárnyra kél. — \ képzelődésnek az őszi borzongáshoz Elég egy hulló nyári falevél.

Némelyik asszony oly szép öregasszony, Az arca szinte igézőn babonás,

Mert valahogy tán rajta felejtődött A régiekből egy kislányos vonás.

Úgy van az ember, hogy egy-egy régi Préselt virágról elmúlt tavaszba lát,

S behunyt szemekkel el-elcsókolgat Egy odaképzelt régi ibolyát.

Hogy megcsókoltam Jucikát.

— Amerikából. —

Abban az ember-rengetegben A tengeren túl odaát,

Hol a gyárkürtök árnyékától Az ember virágot se lát,

Ott ismertem meg Jucikát.

„Magyarház“, szólt a vezetőm és Égy kis hajlékra mutatott;

Én szívdobogva zörgetem meg A muskátlis kis ablakot S az ajtó kinyílik legott.

Borért szalad hamar az „apjuk*,

Az anyjuknak a könnye hull,

S jön egy kis pöttön szöszke jószág, Bizslmasan hozzom simul És nyújtja ajkát szótlanul.

Nem vagyok épen csókolódzé S a gyermeknyelv se kenyerem,

De most a piros gyermek ajkra Oly szomjas lettem hirtelen,

Csak úgy szédült a föld velem.

És ahány ajk csak kedves nékem,

Ez egybe lopta mind magát,

Az Isten tudja mit éreztem :

Egy országot csókoltam át,

Hogy megcsókoltam Jucikát.

Szent hazugságok.

Szent hazugságok, jó asszonyok arcán Ti legszebb ékességek:

Ha látlak, lelkem rokon lobogókat Lenget felétek . . .

Nem azt gondolom én, amit gondolni szoktak Az nem igaz, azt csak kitaláltátok!

Az én kedveseim hószin fehérbe járó -Ttszta, szent hazugságok.

Már ott jön az egyik. Ül egy szép, nemes

Redo a ruhája s a neve Gond.

Most öltözik által Mosoly-ruhába S mesét-mesére mond.

„Nem ismerem, sohasem láttam a gondot, gacag a szó le szép ajkairul.

Es arca gödrén a szent hazugság Szűz remegéssel elpirul. s

Vannak öveges, bús nézések,

Névtelen mély gyötrelmek,

Miket soha nem tud, nem lát Se férj, se gyermek.

Hideg sóhajok, melyek a lelket Borzongva végigfutják,

S nem ül ki belőlük az arcra más, mint Rózsapalastban: egy szent hazugság.

fe«!ankri^SS2»l3S|)™k a szemek"'l! lÄÄf8 ,U8ar'ára

A rjiosolyokat én magamban mindig Levetkőztetem szép hallgatagon,

S az imádkozó hazugságok arcát Melegen, gyöngéden megsimogatom.

S ha e hétfátyolos asszony-arcok jönnek, Könnyű is, kedves is kis játékuk velem, Mert szent hazugságokból a glóriás fehér

kört

Fejőkhöz én mindig oda képzelem.

De ne leskelödjék szem soha reájuk, Maradjon a fátylak titokjoga szent,

Ezek a selyembe elpólált nyílhegyek Ki tudja, hol értek volna elevent?

Mert attól a perctől, melyben dalos bölcsőnk Csicsijja babával elsőt lengve ring:

A megigazított koporsó-párnáig E szent hazugságok, ezek a mi áldott Jó angyalaink.

Tilalomfák erdejében.

Muzsikaszó rabja vagyok,

Hangos vigalomba’

S hajh, minden lány, minden asszony Egy-egy tilalomfa 1 Tilalomfák erdejében Elbódulva járok, —

Tán ki se találok!

jó emberek, mondjátok meg,

Künn a nagyvilágnak,

Hogy rab vagyok, hogy meghalok,

Hogy sohase látnak!

S meglássátok, fel is kötöm Magam utoljára —

E y tilalomfára!

Cseresnyés Mária.

Nem lesz ez baliada, nem lesz szerelmi dal, Múltakhoz nem viszen, zöld erdőbe se csal. Színhely a kefegyár,

Hová munkába jár S hol harminc éve küzd Ezer más társa közt —

Cseresnyés Mária.

Zászlódiszt ölt a gyár, ma ünnepnapja van. Levél jött, címeres, és érdempénz, arany. Egy munkást illet ez,

Méltó jutalma lesz,

S e munkás senki más,

Megmondja az Írás:

Cseresnyés Mária.

Hosszú sötét urak beszédet mondanak; Zöld lombsátor alá más jót is hordanak. Főhelyre ültetik,

Dicsérik, éltetik,

S nehéz nagy ünnepén Sir és mosolyog szegény

Cseresnyés Mária.

Az ablaka alatt, mikor az est leszáll,

A munkás-zenekar sok szép dalt muzsikál, Ó jóság Istene,

Őnéki, és zene:

El sem hiszed talán Szegény öreg leány:

Cseresnyés Mária.

Bánja is ő a nagy Írást és aranyat,

De az a muzsika s az ablaka alatt... Nem igy képzelte tán Valaha, hajdanán,

De nincs egy szava sem, —

Csak sir keservesen

Cseresnyés Mária

Sirató.

Ugy-e, most már másnak mondod, Hogy igazán szereted.

Ugy-e most már másra veted Ragyogó két szemedet?

Csókjaidat másnak adod,

Mást ölel két fehér karod,

Nem engem, —

Azt az időt, boldog időt,

El kell, ugy-e, felednem,

Emlékét is el kell, ugy-e, temetnem?

Az a más is csak úgy csókol,

Csak úgy ölel, úgy imád.

Lábaidhoz rakja az is Akár az ég csillagát.

Hanem azért úgy titokban,

Tudom, a múlt fel-felloban Szivedben :

Nem tud ő úgy veled-sirni,

Ugy-e nem tud helyettem,

Ahogy sirtunk, sirdogáltunk mi ketten.

A SZÍV.

Az eszedet, ha akarod,

Akinek tetszik, eladod,

Vagy bár akárhová teszed:

Mindegy, — azt mondják legfölebb rá, Hogy hova tetted az eszed ?

A két karod, ha akarod,

Serény munkára zavarod,

Kenyérre váltod erejét,

Vagy, hogyha tetszik, összefonhatd, Megteheted, mert a tiéd.

De a szived a tied-e ?

Hova te küldöd, sie‘-e?

A haragodra vájj’ mit ád?

S tudod-e esti terveid közt,

Hogy mit hoz hajnal-álma rád?

Jön egy akárki idegen.

Színét se láttad sohasem,

S viszi a szived, meg se kérd, — Hurcolja, gyötrí, át nem adva A magáét a tiedért. . .

Tudom, nekem is van szivem,

Az is szakasztott csak ilyen, lövész az is minduntalan, —

Es sirva-riva, összetörve,

Tér vissza a haszontalan.

Két öreg kisasszony, meg egy zenélő öra.

Ott, ahol éo lakom a házban,

5 hol most oly csend borong,

Albérlőt tart minden lakó ott,

S albérlője a Gond.

Otthonülü családtag.

Korán kel, későn fekszik,

S ő töpreng a lakókkal Napkeltitől napestig.

Többek közt van egy kis lakás ott,

Az csupa régiség,

Azt két kedves öreg kisaaszony, Testvérpár, lakja rég.

Á nagymamák világa,

Int abban szépre, jóra,

Az ő emléKiik őrzi Ott egy zenélő óra.

Olyan a két ősz leányos arcz, mint Két imakönyv-virág.

Mint a zenélő óra lapján A testvér figurák.

Kik báránykás ligetben Egy andalgó vasárnap Az óra lágy dalára Menüettezve járnak.

s'

Az óra a mai időket Dehogy mutatja: — áll.

Csiling-giling dala is ódon,

Hát nem is muzsikál.

Törékeny szive néha,

Halk zőrdülésbe szól át,

Mintha most ejtené el Egy-egy illúzióját.

Vannak olyan üvegbezárolt Ezermester-mivek,

Amiknek a beszerkesztését Ember nem érti meg.

Így élt valahogy ott bent A külvilágtul óva A két öreg kisasszony Meg a zenélő óra . . .

Egysaer csak durván megcsikordult A világgépezet.

Bizony a két öregkisasszony Fázott és éhezett.

Csak sürögteg — forogtak Ilyent ők nem tanultak, Tanácstalanul álltak Körülöttük a múltak.

A két homlokra a szorongás Redöt redőre vont.

„Eladjuk a zenélő órát“

Tanácsolá a Gond.

E lehetetlenségtől Mindkettő visszarettent,

S végre is elfogadták Sírva a lehetetlent,

De jaj,: mit szól ehhez a város?

S a házlakók külön?

A szwiesné, a fűszeresnó S a kalmár, aki jön? —

S kocs/n viszi-e kincsét,

Le a Szervita-térig?

Mert még majd utczahosaeat Bámészkodók kisérik 1

Kopottas úr jött, hátizsákkal;

[A foguk vaczogott.]

És szólt, „No ha már idejöttem,

Viszem a vaczakot.“

Meghatva sem igen volt,

A pénzt is csak letette.

És a Teleky-térre Buzgólkodnak sietve.

S ahogy az órát leakasztják Az érzetlen kezek,

Falhoz ütődve összerezzen Az ódon gépezet.

Lelkek órája jött-e ?

Csend lesz egy minutányi, —

S pilim — pelim : az óra Csak elkezd muzsikálni.

Rövidke dal volt. Tetszhalott szív.

Felsírt hatyúdala.

Vagy töredéke régi dalnak,

Mely beutört valaha.

Úgy érezte az óra,

Hogy ez még a családé,

Kiadja hát s csak aztán Jöhet a gyászparádé.

E perczben bent a kis szobában Megenyhült a világ,

Oly bús melengetőn zekogtak A vendég nagymamák. —

„Nem adjuk «1 az órát“

Sirt fel a szó merészen,

S menüettezni kezdtek A figurák a képen.

így volt. S a ház, az utcza, mind, mind Megtudta a csodát,

Egész más lett a fűszeresné S szenesné odaát.

Mert lám együtt maradtak Hűségüket megóva:

A két öreg kisasszony És a zenélő óra.

Napsütésben.

Heverek, heverek becsukott szemekkel Hanyatt a füvön.

Sárga napsugarak ostromló nyilait Mosolygva tűröm.

Hunyt szemeim előtt kék-piros vonalak Futnak, futkároznak,

Valami titkos, nagy ábc bötüi,

Kik nekem intésül, tán a sors könyvéből Írásokat hoznak.

Nagy az a tudomány, nagy irástudomány Minden más felett,

Mely csak leolvassa ezeket a lengő Írásjeleket.

S oskola sem kell és tanár se kell hozzá, Csak igy behunyt szemmel Átadja magát az akaratlanságnak S hullongó pontokból, ringó vonalakból Mtndent tud az ember.

Szünet. — Szempülámra bíboros változás Fátyola terül.

Napsütött orcámat incselkedő szellő Babrálja körül.

Illatozó selyme hull simogatólag,

Hull lágyan fölébe,

Mint a szőke kis lány fonatos hajának Ide-oda lengő, szellővel enyelgő Bojtbakötött vége.

A lobogómat elbuktatták.

— Győr, 1901. —

A lobogómat elbuktatták,

A csatazajnak vége lett,

Hazafiui vágyak, álmok,

Politizálás, Ég veled.

A koszorúkat, honleányok,

Köszönet értök, elteszem,

S hadi fokosról visszahúzva A sima lanthoz nyúl kezem.

Különös egy harc volt valóban, Gyönyörűen merész s botor, Hadisisakban harcrakeltek A iila tinta és a bor Mire leszállt a hűvös alkony,

A lila tinta verset irt,

A haza sorsa jóra fordult,

És egypár kis leányka sirt.

Sose sirassátok, kis lányok,

Hogy a poéta igy meghalt,

Vegye kezébe a gitárját S az esetéről Írjon dalt.

Vegye belé az ibolyákat,

A rezedát s liliomot,

Akiknek átka megfogant rajt,

Akiket hűtlen elhagyott.

EPILÓG.

Ha telketeknek megfelel e szellem,

S nincs vád e programmpontok ellen, Ha tetszés ül e rimek méla csokrán: Budai nők, szavazzatok rám

Szavazzatok rám!

Száva? Gyula