Budai Napló, 1918 (15. évfolyam, 571-606. szám)
1918-09-15 / 592. szám
m a Kl am mmm—s XV. évL 592. szám. Buda érdekeit a várospolitika, közgazdaság, társadalom, művészet és sport terén szolgáló újság. Előfizetése egy évre 24 korona. Egy szám: 50 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: I., Borsutca 24. szám. J Felelős szerkesztő: . VIRAÁG BÉLA. Hirdetés ára: Egy hasáb széles és egy centiméter magas terület egyszeri közlésénél 5 korona. Minden további centiméter 3 korona. Nyilttér sora 10 K. Szöveg között 5 korona. A hirdetések dija a megrendeléskor előre fizetendő. Í918. szeptember 15. Tizenöt esztendeje él ez az írás. Él mint az eszme, mint az ige, melyet megölni nem lehet. Mellékes a cime, neve: - ez az irás volt, van és lesz! Az ember változhat körűié, a ki szolgálja, — elkophat az egyik toll, mely betűit rótta, — változhat a műhely, ahol betűit sorjába szedték; - tovább él a vezérlő gondolat, mely utat keres a Budán élő emberek szivéhez és leikéhez, hogy a magyarság ősi vára, szimbolikus életfája — Buda, maradjon meg minden szent hagyományunk jelképeként, a magyar szent korona őre, az apostoli magyar király széke. Méltó legyen külsőleg is nemzeti nagy hivatásához, békés, csendes, megelégedett polgárság lakja. Gyönyörű hivatása van ennek az Írásnak, melyet ma „BUDAI NAPLÓ“ néven ismer Buda közönsége. Szeretettel és odaadással kell munkálkodnia a hivatottak testvéries együttműködésén, - össze kell forrasztani mindazt, a mi széthullani készül, - egy irányba terelni a széthúzó érdekeket, melyek mind Buda javát keresik, ha más é£ más utón is. Tizenöt esztendő alatt sokan állottunk ki a vár fokára, kezünkben a messzehangzó kürt, mely megharsant minden bajban, minden örömben, — és álltunk rendületlenül az őrhelyen, jó és rossz időben és lengettük a lobogót. Volt, akinek kihullott a kezéből, de fölemelte más, a ki örökölte elődje lelkesedését és megtoldotta azt a saját erejével, a saját tudásával. S a kürt mindig harsányabban szólt, mindig többen figyelték a szavát, — az őrhely körül mind erősebbre épült a bástya, erősebbre és magasabbra, hogy a feltüzött lobogót mindenki meglássa, hogy a kürt szava minél távolabbra elhangozzék. Isten segedelmével ma már e bástya megvihatatlan. Ma már nem egy ember védi: őrsége a tudás, a képzettség vértezetében — Buda legjobb vitézeiből sorozza gárdáját. A „BUDAI NAPLÓ“ ma már tükre Budának, melyről visszacsattan a napsugár minden eddig sötét zugába, fölmele- git minden közömbös szivet és fénye ébredésre készt mindég homályban szunnyadó lelket! A „BUDAI NAPLÓ“ ma már Buda jövőjének, fejlődésének, haladásának magasan lengő, kibontott lobogója! Holló Tivadar. Régen fogta meg lelkemet valami oly csodás erősen, mint az a vágy, hogy lapot írjak Budának. Nem szenzációkat kergető, embereket haj- hászó, hiréhes, vérszomjas újságot, — hanem valami kedveset, csendeset, beleillőt ebbe a budai miljöbe. Idestova harmincöt esztendeje már- togatom a tollat, felettem eljárt egy félszázad. A fejem deres, de lelkesedni ma is úgy tudok, mint amikor az első költeményem megjelent. Nyitott szemmel jártam Budapestet, amikor kezdte lehányni magáról szűk gyerekruháit. Néha jó tanáccsal én is segítettem azokat, akik uj köntösbe öltöztették. Én is álltam órák hosszant a Halászbástya fokán és néztem a lelkemmel is ezt a várost, ezt az európai csodát, ahogy forrong, kavarog, gyarapodik. Ismerem jól minden zegét zugát, Pestet úgy mint Budát. Szomorodott szívvel láttam, hogy Buda az elha- gyottabb, Buda a gyengébb. Primitívebb minden berendezkedésében. Nem oly öntudatos a népe, mint a pesti. De jobblelkü — fogékonyabb. Meggyőződéssé vált a hitem, hogy hivatást töltene be valami magasabb nívón tartott újság, mely körül csoportosítani kellene a budai vezéremberek szinét-javát. Számon tartva itt a jobbparton a budai érdeket, azt megsürgetni okos szóval, megnevelni hozzá a közvéleményt, megvilágítani a kérdést minden oldalról és előbbrevinni azt lépésrol-lépésre — ez képezheti a helyi sajtó feladatát Budán. De gyűlölködés nélkül. Nem irigykedve, agyarkodva egymás sikerén. Lerontva azt éjjel, amit nappal épített a másik. I Különös feladata volna: — ápolni a hagyományt, a történelem nagy emlékeit, amelyek Budához fűződnek. Azonkívül tisztázni a célokat! Budának más a jövője, a fejlődése, iránya, mint Pesté. Gyáripara csak a külső, csak a déli részen fejlődhet. Világfürdő és gyárváros nem hozható egy kalap alá. Történelmi stylusban épült elevátorokat és gyárakat nehéz elképzelni. Torzalakká lesznek. Az ujságprogrammot nagyon jól megkellett szerkeszteni. De azért tartjuk mi a lapszerkesztésf kizáró- i lag szakképzett újságírók hivatásának, akik előtt egyetlen cél lebeg: jó újságot adni az olvasó kezébe, irodalmi készültséggel megirottan. Budán ez még hálás feladat is. Az olvasó kedvesebben fogadja a szives szót. A papiros kicsiny ekéje, a toll, itt mélyebb barázdát szánt. Igaz magot vetve, munkája erkölcsi diadalát is megéli a magvető. Ez a közönség még hisz, még bízik, amíg nem csalódik a kimondott szóban. Ha csalódott, keserűen elfordul. Évtizedes küzdelmek bizonyítják, hogy mily nehéz visszaszerezni az elvesztett bizalmat, — visszahódítani az elvesztett területet. Talán nem is lehet. A jó újságban" nem is csalódhat az olvasó. Még az elzárkózott szívhez is megtalálja útját az igazság. A komoly, okos szó visszhangra lel, a szép csak szépet tükröztet a lélek tükrén, mint a tiszta tóban a menyboltozat. Szónokok tudják, hogy a közönségnek nincsenek túlzott igényei, nehány szóval megnyerhető, csak épen — azt a nehány szót kell megtalálni. Az újsággal sincs másként. Közvetlen tapasztalataim vannak a közelmúltból. Szívesen fogadták írásaimat. Nem az embert, hisz névtelenül irtain, hanem a szót és gondolatot. Talán keresztül ragyog minden betűn- az az igaz, meleg | szeretet, amellyel magamhoz ölelem : Budát. Szeretem a múltját, azt a dicsőségeset, — szeretem a jelenét. Azokat a pusztuló apró házikókat a Rácvárosban, melyek mintha tovább vándorolnának, ki a Budafoki-ut mentére, a Szentendrei-utra, ahol megint kibújnak a földből, mint az őszkor eltaposott hóvirág tavasszal. Szeretem komoly, csendes hegyeit, azokat az ismeretlen völgyeket, ahoí kékes ködbe borul a napsugár és tikkasztó nyárban is harmat száll reám. Szeretem egyszerűségét és a megbékült embereket körülöttem. Szeretem azt a nagy falut, a Róma imperátoraira visszatekinlő O-Budát — szeretem ennek az ős városnak minden mohos kövét, mely a ragyogó múltnak igaz tanúja, — és szeretettel fogom ezentúl is megírni mindazt, amit még megtanulok — tőle, róla, belőle. Minél jobban megismertem, annál jobban megszerettem, mint ahogy sokan ismerik és szeretik. Azokhoz szól a szavam, azokat szeretném megkeresni és elmondani nekik, hogy: — naplót írok Budáról. Viraág Béla.
