Budai Napló, 1917 (14. évfolyam, 96/564-102/570. szám)
1917-12-04 / 101. (569.) szám
Melléklet a Budai Napló 101-lk számához. Dr. Sapka Géza prosramaibeszéde. — Elmondotta 1917. december 2-án. — Választópolgárok! A kornak érverése lázasan lüktet; a vajúdó percek sorsdöntő átalakulásokkal terhesek. Most nincs rá időnk, hogy a magyar politikai élet hagyományai értelmében, szépen, csengő és lehetőleg évtizedekre terjedő, de soha őszintén végig nem gondolt programotokat tárjunk az ország választói elébe. A mai parlament órái megszámolvák egyéb teendője már nem lehet, mint hogy a jogokra szomjuhozó, az éhező néppel szemben elkövetett bűneit és mulasztásait levezekelje és egy jobb, egészségesebb utód számára végrendelkezzék. A parlament és pártjai. Mentsen íel tehát engem az igen tisztelt választóközönség egy em- beröltős Programm, kifejtése alól. A párt, amelynek jelöléséből itt allarii szerencsém van, évtizedes, csöndes, elvonult, de intenzív munkával kitűzte azokat az irányelveket, felkutatta azokat az eszközöket, amelyek révén az uj, a megifjodott Magyarország felé törekszünk. Pártunk belső, tudományos működésének a magyar közélet egész sor impulzust köszönhet, célkitűzéseink sokkal ismertebbek, semhogy ezúttal, — amikor pártunk először lendül bele a gyakorlati politikai élet arénájába, — hosszasabban kellene ezzel a programmal foglalkoznom. Fontos azonban, hogy — amikor a dunaparti agorába bevonulunk — leszögezzük a magyar parlament többi pártjaival szemben való állásfoglalásunkat. Ez a mai parlament, a maga faji, felekezeti, nemzetiségi, közgazda- sági és közjogi előitéleteivel, fölötte hasonlatos az óceánok gyöngykagylójához, amely féltékenyen elzárkózik minden külső, erjesztő behatás elől. A gyöngyhalászok éket vernek belé s ez a szüntelenül izgató ék végül is könnyet sajtol ki a kagyló mélyéből, s a fájdalom tüzében ez a 'könny megkeményszik: nemes gyönggyé fagy. Uraim, a radikalizmus ilyen ék akar lenni, amely kipréselje ebből a parlamentből az egyetlen igaz értéket, a boldogság fényében tündöklő gyöngyöt, ez ország renesszanszát. A töke uralma. A mai parlamenti pártok — a mi nézetünk szerint — téves, kivénhedí és semmiképen sem fontos képletek alá rejtik valódi lényüket. Mindazok a jelszavak, amelyek e pártok zászlaira irvák,. legföljebb másodrangu értékűek; de mindenik párt szorgosan kerüli azzal az őselvi ellentéttel való szembenézést, amely a társadalom indusztrializálódása óta mind fokozottabb mértékben, de ebben a szerencsétlen háborús időben immár végzetes csapás erejével zuhant az emberek nyakába: a mun- kátalan tőkejáradék és az elnyo- morodott munka között való ősi ellentéttel szemben való állásfoglalást. Már pedig, Uraim, aki azt látta, hogy a bankok miként hordották pincéikbe a zsírt és a cukrot, aki hallott arról a szívtelenségről, amellyel a földnek urai a kenyér árát négyszeresére verték fel és aki viszont másrészt látott szénért és tejért fagyos hidegben dideregve ácsorgó anyákat és látott négy beamtergyereket, akik^ nek közösen volt egy pár cipőjük s ezért csak minden negyedik nap jut egy-egyre a sor, hogy iskolába mehessen, Uraim, az egy szem- pillantás alatt átérti, hogy ebben a percben minden mellékes, hogy ebben a percben minden más Programm illuzórius, hogy ebben a nercben nékem sem lehet más kötelességem. minthogy a mai parlament urainak két szót kiáltsak oda: békét és kenyeret! Békét, mely megadja a kenyeret e nemzetnek e hazában, amelynek integritásához nyúlni, amig államalakulások lesznek Európában, mi sem engedünk. Meg kell teremtenünk a béke feltételeit és pedig sürgősen és pedig úgy, hogy többé az emberiségre ilyen szerencsétlenség, mint ez a szörnyű háború, ne szakadhasson. Békére két irányban kell dolgoznunk: az állam beléletének kereteiben egyrészt, és másrészt külpolitikai viszonyaiban. A bel- béke legelső és elengedhetlen alap- követelménye a politikai lélekzés- nek, a választói jognak az állampolgárok legszélesebb rétegeire való kiterjesztése. Félreérthetlenül követelnünk kell az általános, egyenlő, titkos, községenkénti, nőkre is kiterjedő, passzív és aktiv választói jogot: aki ebben az országban él, aki ezért az országért dolgozik, annak emberi joga az, hogy ennek az országnak a sorsát ne nélküle intézzék. A legutolsó kecskepásztor, aki kenyerét arca verejtékével keresi meg, bizonyára van annyi joggal ennek az országnak része, mint aki tunya semmittevéssel, elmúlt idők véletlenéből ráháramlott ősi örökségét külföldön mulatozza el. A belbéke másik követelménye a nemzetiségi kérdésnek olyan megoldása, amely a politikai állam feltétlen integritása mellett és viszont a nemzetiségek kulturális szabadságának mégadása mellett —- hiszen az országnak csak vitális érdeke lehet az, hogy minden egyes polgára minél nagyobb műveltségre tegyen szert — olyan gazdasági politikát folytasson, amely a Duna-tengely felé, mint földrajz-gazdasági egység felé centralizálja a nemzetiségeket és igv gazdaságilag kövesse azt az amalgamáló folyamatot, amely ezer év óta a Duna mentén egységes ethnikumot, a mai magyarságot teremtette meg. A külső békének legsürgősebben elhárítandó három akadálya: a titkos diplomácia, amely a feudum emlőin táplálkozva idegenül áll szemben a nép valódi szükségleteivel és tisztán egy kiváltságos kaszt érdekeinek szögéből irányítja a maga kisded játékait; ilyen akadály továbbá az imperializmus eszméje, amelynek támadó ereje szüntelen egymásnak feszíti az államok kereteit és végeláthatlan konfliktusok kutforrásává lesz; a harmadik pedig a védvámos politika, amelynek e háború kitörésében is végzetes szerepe volt, amikor a Darányi-féle „állategészségügyi rendszabályok“ leple alatt, kizárólag a magyar agrárosztály egy kiváltságos csoportja javára, Szerbiát elzárta a világpiacon való érvényesülés lehetősége elől, ott tiirhetlen drágaságot és ezzel olyan túlfűtött közhangulatot teremtett, amely végül is a komitácsi-merényletben csattant ki. Ha a demokratikus követelések a tömegek érvényesülése dolgában teremtenek számomra kötelességeket, a kenyér fogalmában ki- kristályozódó szociális követelések mindenkor a kisebbségek, itt- ott elenyészően csekély kisebbségek, sőt rendszerint az egyedek érdekei mellett való harcot involválják. A kenyér kérdésében két front áll egymással szemben: az egyik a tőke, a másik a munka. Nem lehet kétséges előttünk, hogy ebben a harcban hol a helyünk. A munka frontjának egyik szárnyát a szervezett testi munka adja, amely tömegerejével, a tőkével szemben már is ki tudta vivni az érvényesülés lehetőségeit. A front másik szárnyán a szenvedő, a szervezetlensége miatt végzetszerűen pusztuló fejmunkásság áll, amelyet a közszájon forgó szóval középosztálynak neveznek. Ez a borzalmasan szertezilált embercsoport, mert hiszen másnak és főként osztálynak alig lehet ezt az ezerfelé tagozódott és ezer érdektől vezetett tömeget neveznünk — veszedelmes gyorsasággal halad az elproletárosodás lejtője felé: ami annyit tesz, hogy apránként elveszít minden kapcsolatot a földdel, a családdal, a mesterségével, a kultúrával, és állati életének imhol már csak egyetlen végcélja van: a mindennapi betevő falat kenyérnek az áhitása. Ezt a folyamatot az ország, a társadalom és az emberi kultúra érdekében minden erőnkkel fel kell tartóztatnunk. A középosztály régibb rétegeit, az ipart, a kereskedelmet és a mező- gazdaságot — a nagytőke és nagybirtok kizsákmányoló törekvéseivel szemben termelőszövetkezetek intézményes létesítése által kell megerősítenünk. A középosztály másik rétegét, az u. n. értelmiségi munkát végző fixfizetésü köz- és magánalkalmazottakat, valamint a szabadfoglalkozásuakat politikailag. gazdaságilag és társadalmilag meg 'kell szerveznünk. S itt főként a tisztviselők szomorú csoportja az, amely az egész társadalomgazdasági regie- terhét nyögi: munkájuk erkölcsi- sége s ezzel egyúttal az egész társadalom érdeke megköveteli az ő helyzetük fordultát. Ha a beamter nyomorog, akkor enged a pénz befolyásának s akkor az állam adminisztrációja többé nem lehet igazságos. Ha a közalkalmazottakat pribékeknek használják föl a mai társadalom urai, akkor ezzel
