Budai Napló, 1914 (10. évfolyam, 1-30. szám)
1914-05-31 / 22. szám
Megjelenik : hetenkint kétszer. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Attila-nyomda 1., Szt. János-tér 1/a. Értekezni lehet d. u. 2—3 óráig. „ATTILA“ könyvnyomtató műintézet. Minden levél a szerkesztőségnek címzendő. Telefon: 108—29. 1914. május 31. Előfizetése: Egy évre 8 kor. Félévre Egyes szám ára : .................... 22 . szám. X. évfolyam. Hirdetések ára : Egy hasáb széles, egy centiméter magas terület egyszeri közlésnél . 2 K Minden további centiméter ... 1 „ Negyedéves hirdetőknek 5% kedvezmény. Nyílttéri közlés dija soronkint . . 1 kor Szöveg közötti közlés „ . . 2 „ Kis hirdetések ára: Minden szó......................................6 fill. Va stag betűvel.................................10 „ A hirdetések dija előre fizetendő. Errőí-arról. „Melegen érdeklődött“ — mondja egy híradás a II. kerület képviselője az iparos-nyugdij ügye iránt, mely mozgalom ugyancsak a Il-ik kerületi Iparoskörből indult ki most egy éve. A képviselő ur kezd érdeklődni most, amikor erre egy külön küldöttség fölkérte. És melegen érdeklődik. Érdeklődhetne hidegen is, mert hisz előtte ez a nagyhorderejű mozgalom teljesen idegen. Iparososok? Nyugdíj? Víziváros? Mit is akarhatnak már megint ezek az emberek ? Micsoda izgága emberek lehetnek az a Tóth András, az a Joánovics Ernő, az a Váli Gábor, az a Németh József, és azaz egész deputáció ? A miniszterekkel akarnak egyenrangba jutni és penziót kívánnak. No majd érdeklődöm, melegen érdeklődöm. Végleges választ majd csak a választások után kaphatnak és — elmehetnek. Az iránt is „melegen kellene érdeklődnie“ minden olyan embernek Budán, akinek csak némi befolyása j van a városi ügyek intézésére, hogy j az állandó kiállítás területe hol lesz ? t Most úgy látszik a pesti oldal vezet, de ha egy kissé szorítanák, akkor egy lófejjel hamar előre kerülne Buda. Mert itt ismét csak azt kell hangoztatnunk, hogy ha Budára helyezik át, akár a Lágymányosra, akár Aquincum mellé, akkor ez a terület háromféle módon közelíthető meg: vonaton, közutin és hajón. Ilyen területet Pesten nem találni. Ami pedig a fődolog, hogy a Lágymányoson jelölve ki az állandó kiállítás területét, ez a városrész csodás föllendülésnek indulna. Erre pedig rá fér. Ott van a jövendő Budapest a Kamara erdőig, Budafokig. Oda kell uj erőfejlesztő forrás, uj vonzó erő. És ha még „melegebben“ érdeklődnének Buda képviselői a városi ügyek iránt, akkor észrevették volna azt a rövid hirt a lapok fővárosi rovatában, hogy a kereskedelmi miniszter leíratott intézett a városhoz a téli kikötő ügyében. Mi, akik távol állunk minden hivatalos értesüléstől, — mi szivdobogva lessük a híradást, hogy mi lehet abban a miniszteri leiratban, mert a téli kikötő ügyével szintén a Lágymányos fejlődését szolgálnák, a vasúti töltésen tűi. A téli kikötő kérdése ma egyike Buda legfontosabb kérdéseinek. Óriási horderejű gazdasági kérdés és — ahogy több Ízben megírtuk — a kilakoltatott, lebontásra szánt Tabán népének adná meg régi megszokott kenyerét, lehetőleg nagyobb karajban. A Tabán népe — régebben is — télen át a hajós emberekből élt s igy ez a lakosság, mely most a Tabánról kiszorul, a téli kikötő mellé épülő városrészben ismét meglelné régi jövedelmét. De szívesen odatelepülne maga a hajósnép is, mert ide jönne vissza, innen indulna és itt vesztegelne legtöbbet a hajó. Ezzel az iigygyel sietni is kellene, hogy együtt oldassék meg a Tabán végleges lebontása s a téli kikötő megnyitása. Olyan hajós-munkás telepet kellene itt létesíteni, állami vagy városi költségen és azonkívül kertes családi házakat, ahová a tabáni lakosság átköltözhetne, galambostól, kecskéstől, tyukostól, — úgy, ahogy élt itt a Gellért oldalán, csakhogy modernebb, kedvesebb alakban. Valami különlegesség volna ez ebben a nagy városban, mely minden eredetiség hijján van. Temetik a magyarságot. Népek ritkán halnak meg egy napon, azoknak haldoklása néha egy század. Négyszáz éve haldoklik a magyar. Nem tart már sokáig. Amije volt elpusztult lassan. Ősi virtusa, mely elsőnek tette hadban, ma már nincsen sehol. Elsatnyult. Még katona sorba sem 1 válik be. Végvára keletnek: Erdély, idegen kézre került. Lassan észrevétlenül belelopta magát az ellenfél és mindig volt, aki segítette ebben. Zengzetes nyelve, mely első volt a föld e részén, ma utolsó — hazája határain belül is. Levert szolganépek, akiket testvérül fogadott, akiknek létét védte, ma szabadabbak nálánál. A török elől gyáván futó népeknek men- helyet adott legjobb földjén, a sovány bitangok itt híztak meg s a jóllakott gőg ma a vendéglátó házigazdát veri ki hajlékából. Ma úr mi felettünk j az idegen. Szomorú krónikát irok. Nehezen hal meg ez a nemzet, de meg kell halnia. A szomszéd népek már ássák a gödröt, amelybe sírba száll. De nehezen hal meg. Évszázados haláltusája közben néha föltápászkodik, uj erőre kap, hogy annál jobban összeroskadjon ismét. A diadalmas felzúdulás csak halál- hörgés. Évszázadok óta csak a múlton él. Örökké temetkezik, mintha szokni akarna hozzá. Nemzeti hőseit újból temeti. Eltemette Rákóczit is újból, de — a szive nélkül. Hiába keressük, azt a szivet nem leljük meg soha. Minek is ? Az élőt megtagadta a nemzete, halott porában engedte meggyalázni. Most zarándok útra készül a szivéhez. Hová? Még volt egy név, mely fogalommá nőtt. Ebben az egy névben élt a nemzet. Ezt a nevet is eltemettük. Eltemettük másodszor. Elhívta innen egy csontváz ujja, amely csontváznak a lába mellett volt a koponyája. A vérpadra hurcolt pap. Kinyúlt a föld alól, hogy elhívja az élőt. Csak a szellem ujja volt, őt magát hiába keressük, akárcsak a Rákóczi szivét. E név után zokog egy hét óta minden harang országszerte. Temetjük a magyarságot. Szomorú krónika ez nagyon. Nehezen hal meg ez a nemzet, de meg kell halnia. Rettenetes haláltusát fog vívni. Örületes küzködésében maga vájja ki a szemét, talán hogy ne lássa végzetét, — maga tépi ki a nyelvét, talán hogy véghörgése ne legyen oly hangos. Ereklyéit nem találja, nincs is, akire hagyná. Díszét önmaga tépi le magáról. S a halottak hívogatják. Nem érdemes itt élni. Temetkezzünk ! Tlyiít Tfléfts. őr. Tjavas Hezső úrtjoz a székcsföü. töroénytjatóság öizottság tagja. Budapesten. Hálás köszönettel vettük tudomásul, hogy Méltóságod a múlt közgyűlésen indítványt terjesztette elő, amely szerint azokban az utcákban és tereken, amelyeket a nemzet vagy Budapest székesfőváros nagyjai után elneveztek — megfelelő emléktáblák állíttassanak fel, hogy az utókor tudhassa ezekből, hogy mi volt az érdemük és hogy mikor éltek. Lehet, hogy a véletlen hozott mindkettőnket egy gondolatra, — lehet, hogy méltóságod külföldi útjában tapasztalta — teljesen mindegy. Méltóságodé az érdem, ha az indítványt beterjeszti. Mindenesetre szives jóakaró figyelmébe ajánlom azt a néhány sort, amit ez ügyben a Budai Napló-ban közöltem 1913. április hó 30-ikán. „Az utca sarkán. A jelszó tehát az volna, hogy e helyen segitsíink kigondolni olyan eszméket és terveket, amelyek Budapest külső képében kidomborítanák a magyar telieget, a nemzeti vonásokat és valami eredetiséget hoznának a mi szép, de sytirkén európai színezetű, nyugatról kópizált székesfővárosunknak. Kezdjük ott, ahol az idegen kezdi, aki tájákoztatás céljából nézegeti az utca sarkán levő utcaneveket. Neki mindegy, hogy oda milyen hosszú név van írva, például Sándor főherceg utca, vagy Gróf Zichy Jenő utca, esetleg Pacsirtamező-utca, vagy más efféle, — de nekünk, az ittélő emberek nek a gyakorlati életben nagyon nehezünkre esik az ilyen cifra, hosszú utcanevek használata, Mi azt szeretnénk mondani: — Zichy utca — Sándor utca stb. Mint ahogy mondjuk is. Ezen segíteni is lehetne és eredetit is produkálni. Tegyünk az utca saikára emléktáblát, dombormüvet, művészi kivitelben,amelyenelvolna mondva hogy ezt az utcát, vagy teret kiről és miért nevezték el. Mert ha el volna mondva a Gróf Zichy Jenő utca sarkán egy domborművű emléktáblán, hogy ennek a Zichy grófnak mi volt az érdeme, ott volna domborművű mellszobra, akkor mindenki íuaná, hogy az egyszerűen Zichy utcának nevevett utca, melyik Zichynek az érdemeit örökíti meg. Bz utca elejére és végére kellene ilyen tábla és sok esetben az érdemdús férfiú családja készíttetné szívesen és diszesen az utca többi sarkára is.“ Én szóvá tettem, hogy ilyen utcai névtáblák nincsenek sehol Európában, — de amint most látom - vannak. Ez azonban nem változtat a dolgon — valami kis darab kenyérhez jutna a szobrászművészet, ha Méltóságod ezt az ideát keresztül is viszi, — és én s lapom szívesen üdvözöljük Méltóságodat, mint Budapest igazi „barátját“ aki nem egyletek alapításában keresi a boldogulást. Rendkívül emelné ez Budapestet és nem is róna valami különös nagy terhet a városra. Egy év előtt közölt hírűnk magyarázatául közölnöm kell, hogy mi ezelőtt a hírek élén — mintegy a kigondoló hivatalt pótlandó — közöltünk ilyen eszméket, de nem észleltük sehol a viszhangot s igy abban hagytuk. Azt hittük, hogy ez a mag sem kél ki, s most örvendve látjuk, hogy egy jobb kertész is ültet ilyen magvakat, amelyek nőnek és gyümölcsöt is termelnek. Reméljük a legjobbat. Mindenesetre a legmélyebb tisztelettel üdvözöljük Méltóságodat ezen a küzdőtéren és a legszívesebben ajánljuk fel ily eszmék számára a Budai Naplót. Kiváló tisztelettel J. Viraág Béla szerkesztő. Buda* maj. 31. Gyngytemető. Ami kevés világvárosnak jutott, — lám — nekünk még ilyen is van. Véletlenül jutottunk hozzá, nem akarattal készült. Boidog emlékezetű Andrássy Gyula gróf mondotta miniszterelnök korában, amikor a „sugár“ utat csinálták, hogy a szerencse és véletlen néha többet használ Budapestnek, mint az ész és az előrelátás. Ön- tudatlanul, véletlenül épült ki az Andrássy-ut oly módon, hogy a végén magános villák állanak, mintegy arra születve, hogy egykor a világhírűvé váló, legforróbb európai gyógyvíz erejét kereső főurak és pénzarisztokraták ideiglenes szállásául szolgáljanak. Csupa kész hotel, s igy történt, hogy van gyógytemetönk: a farkasréti. És irigylésre méltók azok a boldog elhunytak, akik ide kerültek Budapest Meránjára, a legegészségesebb vidékére. Mi élők irigyeljük tőlük ezt a szép és egész-
