Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-10-30 / 24. szám
Budapest, 1892. Október 30. 3 BUDAI H1KLAP. kerülve az, hogy a szobor úgy megfeketedjék, mint a hogy az a fényes bronzszobroknál látható (Széchényi, Deák stb. szobra és a bécsi Iiadeczky szobor) Szóval ez lesz a legszebb szobra Budapestnek. * Magyar hírlapirodalom. A kereskedelmi kormány statisztikai adatai szerint, Magyarországon 733 hírlap és folyóirat jelenik meg; ezek közül 490 magyar, 33 magyar-német, 111 német, 1 magyar-horvát, 12 tót, 16 szerb, 15 oláh, 4 olasz, 3 franczia és 1 — 1 orosz, német- horvát, bunyevác és héber nyelven jelenik meg. Politikai tartalmú volt 104, helyi-érdekű 231, szépirodalmi 66, szaklap 313, élclap 19. Legjobban szaporodtak a magyar lapok, raeiyek 1890-hez képest 33-al szaporodtak; a magyarnémet lapok 12-vel, a németek 4-el, a másnyelvü lapok vagy csak egygyel, vagy épen nem szaporodtak. Sajnos azonban, hogy a példányok száma nem mutat ily kedvező emelkedési arányt, mert mig 1890-ben 463-fele magyar hírlapot és folyóiratot 35,268.905 példányban szállították, tavaly azok száma 491-féle újságból sem tesz 35.585,542 példánynál többet. * „Központi1 csatlakozó kalauz.“ Ez a címe Sfz é p* Béla m. á. v. tisztviselő művének. mely Magyar és Horvátország, valamint Bosznia és Hercegovina összes vasutainak menetrendjét, igen könnyen áttekinthető s mindenki által megérthető tabelláris rendszerben ismerteti. Ez a kalauz a kereskedelemügyi minisztérium engedélyével és hivatalos adataival jelenik meg s azért az utazó közönségnek nél- külözhetlen könyvecske. Ára is rendkívül olcsó: 25 kr. Kapható a vasúti személypénztáraknál mindenütt. Polgári házasság. Deák koromban, nagy előszeretettel olvasgattam a ponyva irodalom i*emekeit; rendkívül meghatott, ha az a szerelmi hős ékes szavakkal eldeklamálta dulcsíneájának, szive lángoló szerelmét. Csodáltam e nagy alakokat, azt hittem, hogy a közéletben is igy szoktak szerelmet vallani, s attól féltem, hogy e tudomáuyt én soha sem fogom megtanulni. Ugyan honnan is szedtem volna ennyi frázist P Gyermek éveimet pusztán töltöttem, s legjobb barátném a kocsisunk Jucikája volt. — Eljárogattunk egymás zsúr fixeire, együtt legeltettük a libákat, szerelemre azonban sohasem gondoltunk. Jucika azóta már egy tímárt boldogít szerelmével és gyerekekkel — én meg taposom az egyetem pádimentumát. O már kifelé pályázik a szerelemből én még belé sem jutottam. Egy alkalommal, a hónap vége felé valami murit tartottunk a makhetesben; onnan kevés pénzzel a zsebünkben, de annál több borral a fejünkben botorkáltunk a király utca felé. A régi polgári lövöldéből trombiták recsegése s a nagy dob éktelen puffogása fel- költé figyelmünket. Nekünk sem kellett több, az egész kompánia varázs szóra ott lebzselt a bál teremben. Soha sem láttam annyi uniformist egy csoportbau, mint e bálon, csupa tábornok, arany galléros vitéz sereglet egybe; cibilt alig alig lehetett látni. A teremben uralkodó hangulat i agyon hasonlitot a mienkhez ; úgy látszik a generális urak mint a veteránusok karakteréhez illik, alaposan fel öntöttek a garatra. A mamák együtt boroztak a férjeikkel s nem egynek jókedvében félre csúszott a fej- kötője. Csendes szemlét tartottam a leányok között. Egyszer csak megpillantok egy gyönyörű kis leányt. Aranyos fejecskéjét kecsesen a főrendező vállára hajtva lejtette a mazurkát. És a főrendező ? Balfelé forgatta a szegénykét. Sohasem tudtam megbarátkozni a tánc e kifordított formájával, hát ha még egy aranyos angyalt táncoltattak ily formán, olyankor elöntött az epe. Bemutattam magam, s mi tagadás szivem iránta azonnal szerelemre gyulladott. A papája aranyos uniformisban hevesen politizált, ütötte öklével az asztalt hogy még a poharak is járták a táncot. Velem csaknem brúdert ivott, annyira megszeretett. Fejem lassanként kitisztult a bortól, komoly lettem s Micikével boldogan sétálgattam a teremben lel és alá. Reggel felé a díszes társaság oszladozván, Micike mamája kegvesen megengedte, hogy haza is kisérhessem őket. ha nem esik majdan terhemre. — Hogy is gondolhat ilyet! — biztattam a mamát s a legnagyobb örömmel vezettem Micikét haza felé Mögöttünk jöttek az öregek. A papát támogatni kellett; kardjával borzasztóan csörömpölt az utca kövezetén. Végre nagy bérház előtt megálltunk; Itthon vagyunk ! rikácsolt az öreg. Micikének és a mamának kezet csókoltam az öreg meg minden áron az én kezemet akarta megcsókolni. Végre is egy ölelés árán megmenekültem tőle. A mama másnapra meghívott ozsonnára; Micike is szépen kért, hogy jöjjek el, s mondhatom, hogy örömmel fogadtam el a meghívást. Másnap parádéba öltözködve elmentem az ismert házba ; a kapú alatt háromszor is végig néztem a lakók névsorát, Heidle Mátyás nevét azonban sehol sem találtam. Mi a ke ? Csak nem tévesztettem el a házat P Töprenkedve nyitok be a házmesterhez, s uramfia, kit látok ? Heidle uram kefélte az uniformisát. Tehát házmester ő kelme ? Sebaj Micikét látva gyorsan megvigasztalódtam; szépen ki volt öltözve s még szebbnek találtam, házi öltözékében, mint a báli ruhában. Az ozsonnánál a mama vitte a szót. Beszélt a magasabb házmesteri tudományról : Micike váltig figyelmeztette mamáját, hogy ne úntasson engem ilyes dolgokkal, melyek aligha érdekelnek. Dehogy nem ! Kilencven pártéi volt a házban s ezek fölött Heidle Mátyás uram parancsnokolt. („Istenem“ — gondoltam t— „mennyi lehet itt a spergeld!“) Különben a mama nem is titkolta, hogy Micikét akár katona tiszt is elveheti, mert úgymond van egy kis apritni való és telik akár kaucióra is. Kellemesen lepett meg a mama ezen nyiúgy, mint mikor még kis baba volt. Es Adelin, mikor lázasan betegen feküdt, érezte a gondos anyja ápoló kezét s érezte az anyai szív sze- retetét is. Talán a tudós doktorokon kívül ennek a szeretetnek a melege tartotta benne az életet, ez segítette gyógyulását. Mire felgyógyult, tavaszodul kezdett. Ott ült az ablaknál az anyja kék kis hu- dóárjában, bágyadtan, kimerülve. A tavaszi verőfény árja beözönlötte a leány alakját, megvilágította betegségében csodálatosan megszépült arcát s vakító fehérségű homlokát, melyen szinte megtörött a fény. Volt valami angyalszerü az egész jelenségben. Talán a reá váró boldogság előrevetett fénye volt ? Hogyne ! Hiszen anyja megint szerette, dédelgette, s ő engedte, hogy kényeztessék, mint a hogy a tehetetlen kis gyermeket szokás. Ajkához vonta anyja simogató lágy kezét, s egy új élet reménye éledt fel szivében. Majd egy távoli rokonhoz vitték falúra, hogy ott egészen felüdüljön. Adelin ott töltötte a tavaszt, a nyarat, de még az őszt is A telet is kikönyörögte magának. Volt, a mi ott tartsa. Szive megszólalt, ső ifjúsága teljes hevével szeretettVálasztása szerencsés volt, szerelmét viszonozták. A választott őszinte, egyenes jellemű, igaz ember volt. A nagynéni még azt is hozzátette, hogy nemes családból való. Ez aztán megnyugtatta egészen a szép tanácsosnét. Megrendelte sebtiben az Ada pazar csipkés kelengyéjét, s nehogy elkéssék a társaságától. idegesen kapkodta össze úti podgyászát, hogy a rég óta kicsinált terv szerint nagy olaszországi útra indulhasson. Innen is csak pár nappal az Ada esküvője előtt tért meg; s egészen az ő óhaja szerint volt az esküvő, csendben, ott falún, a nagynéni házában. Mire való lett volna nagy port verni fel azzal, hogy neki már férjhez menő lánya van. Szerette magát a fiatal asszonyok közé számítani, szépségével még megállta helyét, noha erezte, hogy már hanyatlani kezd, régi hívei lassanként el-elmaradoznak tőle s nem tud már helvettök új hódolókat szerezni. A társas élet árja még teljes erővel sodorta őt is magával de már felszínre nem igen tudott jutni. Félt minden megújuló évtől, mert mindegyik njabb csalódással várta A hódolók köre mindinkább ritkult körűié, érezte, hogy a társaságban alig jön számításba, lejárt már ott az ő uralkodásának az ideje, mehet . . . Talán ekkor érezte először ez a hiú szív a szerető családi kör hiányát azon a körét, a mely megbecsülné, ha öreg is, ha haja között nem is képes már eltitkolni az ősz szálakat, ha szemében bágyadtabb is már a fény. Ob, de neki még otthona sincs! Miért nincsen ? Oh, hogy még csak az okát sem igen meri kutatni. Ha az ő ön ése, ha az ő hiúsága nincs, Adelin még most is mellette lehetne nála találna p henést, vigasztalást. Nem volua, ilyen kietlen, fanyar az élet, ha Adelin simítaná el homlokáról a bánat redőit; nem volna ilyen puszta az otthona, ha az Adelin két kis aprósága élénkítené fel háza néma, örömtelen csendjét. Az Adelin gyermekei! Az ő két kis unokája ! Még nem is ismerik a nagymamájukat, de tudja, hogy szeretik őt, hisz mindig hívogatják magukhoz, biztatgatják édes csókkal, forró öleléssel. Nem volua ilyen elhagyatott, ha ezek vennék körül ...........Milyen édes volna tű rni apró hizelkodésöket, . . . hogy fonnák karjukat a nyaka közé . . . s csókolnák álomra a szemét . . . S ezt kell neki nélkülöznie! Kell ? ? . . . Na hát, nem nélkülözi tovább ! Mindjárt holnap utazik hozzájuk — nem : még ma ! — Nanett! csomagold gyorsau a legszükségesebbet, utazom. — De most az éjszakába ? — Most az éjszakába! — Ilyen hidegben ? — Majd felmelegitensk nz unokáim csókjai! S a szép asszony — nagymamának még mindig nagyon szép volt. — úgy érezte, hogy ezt a decemberi hideget fel se veszi, mióta fel- lobaut szivében a szeretet éltető lángja. Oh,, hogy előbb nem élesztette áldott, áldott meleget!
