Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-09-11 / 17. szám
Budapest. 1892. September 11. BUDAI HÍRLAP. A verseny előnye nem csak az, bogy a kereskedő a jó és olcsó áruk beszerzésére lesz serkentve, de legfőképpen az, hogy a vevő a kereskedő szeszélyének esetleg kapzsiságának kitéve ne legyen. S bármely iparágat tekintsünk is, a stagnációt, a pangást okvetlen konstatálnunk kell, s ennek eredménye gyanánt nem elegendő Pest városának szerzett fölényét szidnunk, de valljuk be őszintén, hogy a hiba önmagunkban keresendő, minden ujitás, minden elhatározó lépés valóságos merénylet lenne megszokott kényelmünk ellen. W I. Res arenae. A krisztinavárosi színkörben f.-lió 8-án csöpp híjjá múlt. hogy nagyobb szerencsétlenség nem történt! Az előadás alatt ugyanis a kellemetlen égési szagtól 'vezettetne egy úri ember tüzet kiáltott, a mi a hallgató közönség körében a legnagyobb pánikot idézte elő. Lapunk mást helyén foglalkozunk ez esemény tárgyalásával itt csupán arra terjeszkedünk ki, a mit ez eset alkalmából megjegyezni akarunk. S ez különösen két dologra tett bennünket figyelmessé. Az egyik egy olyan általános óhaj, a mit minden budai polgár szívből óhajt s a njfjjr ufiaj e'ppen oly égető szükségességéi, mint jogosult, hogy t. i. a fő- és székváros jobbparti részének is legyen már egyszer egy olyan színháza, hová arcpirulás nélkül mehessen a budai polgár, hogy azokat a szükségleteket, melyeket a szórakozás megkíván, tisztességes és illő helyen kielégíthesse. Mert bizony valljuk meg, hiszen az őszinteség a legszebb erény, hogy e tekintetben nem csak Pest, de a vidéki városok mögött is any- nyira elmaradtunk, hogy pirulni van okunk. Egy körülbelül száz ezer lakossal bíró város, melynek nincsen becsületes színháza, melynek nincsen egy tisztességes színpadja, hol a magyar nyelv az öt megillető tisztességben és kegyeletben részesülne! Ez valóban nemcsak elszomorító, de elkeserítő tény is. Egy deszkából összevert bódéban szorong a színtársulat, mely nem hogy a mai modern, kellékeknek megfelelne, de a mely még a régi görögök szinháI zaival sem állná ki a versenyt. Nem volna-e jobb, megnyugtatóbb a közönségre nézve is, ha becsületes, kőből emelt épület állna Thalia szolgálatában, hiszen a müveit nyugat, ha ezt meglátná, mit gondolna a sokat emlegetett magyar sovinizmusról, melyet eddig egyes mecénások példája után nem igy tanult ismerni. Mi megpendítettük annak idején az eszmét, hogy egy állandó színház épüljön Budán, mi oda akartunk hatni, hogy az budaiaknak e régi vágya teljesedésbe menjen, de dacára mindezeknek az intéző körök visszavonultak a maguk jól védett sáncaik megé azzal a jelszóval, hogy hiszen ott a „V á r s z i n h á z“. De azt ugyanakkor nem gondolták meg, hogy ez a hely éppen olyan, ha nem is egészen oly veszélyes, fészke a mai napság annyira gyakori, színházi veszedelmeknek, mint a krisztinavárosi aréna ! Máshol vidéken egyre-másra épülnek a pompásabbnal pompásabb épületek a színigazgatók részére, sőt, óh a sorsnak mily szatírája az öreg O-Buda is állandó színházat, akar magának építeni, s mi itt Budán, hol pedig oly annyira égető szükség volna egy tisztességes színházra meg vagyunk áldva e részben mint a subái malom, melybe egy nyáron csak 24-szer ütött belé a meny kő! Azok a bizonyos intéző körök panaszkodnak, hogy úgy sincsen Budán, olyan publikum, a melynek érdemes volna tisztességes állandó színházat emelni! Persze, hogy nincs akkor, midőn olyan szeles helyen kell hallgatni egy-egy előadást, mely az embernek nem élvezetet, hanem betegséget okoz! jÉpitse- iiek csak az aradi, temesvári vagv nagyváradi színházhoz hasonló, a közegészségnek megfelelő épületet, majd akkor megfogják látni, hogy az a sokat gúnyolt és lenézett budai polgár mint pártolja a színészetet, mint jár el nap-nap mellett a színházba ! A másik észrevételünk ezen szomorú eset alkalmából arra a felvonásközbeni dolgokra vonatkozik, melyet a színkör foyerja előtt lehet tapasztalni, és a melyhői kifolyólag ez az eset is megtörtént. Az a vigyázatlan kezelése a tűznek, mely ott folyik előbb utóbb szerencsétlenségét fogja okozni a színkörnek, mert ez oly könnyelműség, melyet másutt, mint Budán, sehol sem tűrnének meg. Ugyan az ügyeletes rendőr tisztviselők egyetértve a kerületi kapitánynyal, miért nem tiltják el a közvetlen a színház., illetve a színpad előtt való szivarozást. Nem feltünö-e ez a kihívása úgy szólván a 2 tűzveszélynek! Pedig éppen ő nekik volna legnagyobb érdekükben ez, miután ők az erzöi, a vigyazói a polgárok egészségének és testi épségének. —- Ha csak két lépéssel odább szorítanák a közönséget, a kert rácsozata megé már meg volna a biztosságnak legalább a látszata, ha nem is az érzete. Ez által nem szenvedne nagyobb fáradságot a közönség és mégis inkább biztossági an érezné magát a tűzveszély ellen. — Elvárjuk úgy az elöljáróságtól, mint a kerületi kapitányságtól ezeknek az intézkedéseknek a megtételét, melyek nélkül nem biztos a színház látogató s melyet, hogy megcselekedjenek legnagyobb érdekében áll ügy a tűzbiztosság mint az egyes embereknek érdekében. A mig ez mind csak „pium deri- d er iura“, jámbor óhaj, marad addig ne számítson Budán igazgató sikerre és magyar múzsa diadalra! — i. üj Indáink, Sok szó és tinta folyt már az uj hidak kérdésében és a sok szó mögül kikivillant egy- egy telek vagy ház-, vagy éppen a megbízó levelek vonzó ereje. Sem házunk, sem biztosítandó mandátumunk nem lévén, teljes érdekelet- lenséggel szólhatunk a nagyfontosságu kérdéshez, a nélkül, hogy valaki objectivitásunkat kétségbe vonhatná. Nem hizelgiink magunknak azzal, [hogy teljesen újat mondhatnánk. E kérdést már olyan rég óta tárgyalják szóval és írásban, hogy bajos az ismétlés elkerülése; a megoldás módozatára nézve azonban hisszük, hogy még sem fogunk szalmát csépelni, ha elmondjuk véleményünket. Első sorban a negyedik t. i a plébánia térről átvezetendő hídról akarunk szólani. Arra nézve, hogy azt kell legsürgősebben kiépíteni, eltérő véleményt nem hallottunk. A főbaj csak az, hogy olyan költséges a terv, melyet felállítottak, hogy a mellék részek kivitele nehezebb és kétségesebb, mint magáé a hidé. Értjük a kigyő-utca kiszélesítését és vele a régi vámház és a plébánia templom lebontását. Ezt a tervet egyelőre a jövő zenéjének tartjuk, mert mindjárt az az első és legnagyobb kérdés, hogy ki adja a kisajátításhoz szükséges nagy összegeket P Erre igen bajos a felelet. Mi azonban e terv helyett más megoldást ajánlunk, mely gyorsabban foganatosítható, és melv abban nőm, sajnos, hogy csak az, volt, el ne búcsúzzam ! Nem tudtam volna elválni úgy mint az ember elvál egy ismerősétől kit alig-alig ismert, öntől nem pedig azért mert teljesen oda van szivemhez nőve képe, egyénisége és minden kicsi tulajdonsága. — Béla kérem hiszen megígérte hogy . . .> — Igen megígértem, hogy a szó szoros értelmében úgy fogom magam viselni, mint tisztességes emberhez illik, ezt meg követeli az öniránt való tisztelet! — És mégis . . . — Ha szivem mást diktál, ha nem tudok betelni nézésével, ha nem tudok mást, mint dicskölteményt zengeni a szépségéről, a bájáról. — Ugyan kérem hagyja el. — Most hagyjam el, mikor már oly sok ideje, hogy tűrök, szenvedek, sokkal nagyobb kínokat és fajdalmukat, mint a milyet ember el viselni képes. Ugyan mondja, mily nevetséges, mily esztelen dolog volna most elhallgattatok mindazokat az érzelmeket, azokat a szenvedélyeket melyek hónapok sőt évek óta uralkodói elemét, teszik kebelemnek! Nem édes Hanna maga talán túl sokat követelne egy oly ifjú szívtől, kinek első ideálja, első szerelme, rajongásának tárgya Ón volt! — De Béla kérem! . . . — Igenis Ön volt Nagyságos asszonyom az első pillanattól kezdve mikor mint menyasszonyt megláttam, mikor lelkem összes erejével küzdöttem ez ellen az esztelen, ez ellen a botor érzelem ellen! Azután maga férjhez ment, szaakitott mindazokkal az érzelmekkel, melyek talán még egy vékony egy gyönge szallaggal a múlthoz kötötték volna és én nem tudva magamon uralkodni beláttam, hogy hasztalan a küzdés, hasztalan önmegtagadás le kell mondani végképpen arról a célról mit önmagámnak végcélul tűztem ki. — Nem mondom, hogy nem esett fájdalommal, de meg kellett cselekednem ! Mit ér a küzdelem, ha nincsen bér a mi kitartásunkat megjutalmazza! . , . Ezért határoztam el magam, hogy elutazzam, messze másvilágrészbe, hol a világi hiúságok ezer szimü tarka képe nem fog csalogatni, hivogatni, de az eltöltött s legalább részben boldog időnek ‘ emlékével fogok majd mulathatni! — Távozá- j sommal fájdalmat okozok magamnak, de talán örömet, talán könnyebbülést másnak, és engem ez tökéletesen megnyugtat. — Azt gondolja felelt Hanna olyan mo- solylyal, mely inkább a vértanúk lelkesült mosolyához hasonlított, sem mint egy légyotton lévő szerelmeséhez, mialatt kezét a Béla kezéhez értette gyöngéd szorítással viszonozván, azokat a vallomásokat, melyeket férjhez menetedé óta, először hallgatott meg. Tehát adna legalább némi kicsi reményt, mely ú^r is elkeserített életemet egy kissé megédesítené? — Talán! ne-ki maga mellett mikor ezt elfoglalta igy kezdett beszélni Hanna: — Ne ítéljen el, ne gondoljon felőlem rosszat, mert a mai találkozást, mit oly hőn óhajtott megadtam magának, nem volt ez egyébb mint egy kötelesség részemről, a mi ugyan ellenkezett felfogásommal és tisztességemmel, de melyet megadtam mégis azért, nehogy megtagadva azt lelkifurdalásokat érezzék. Ámde bizakodtam arra az önben, felismert gavallériára és udvariasságra, hogy egy védtelen, önmagát kiadó hölgygyei szemben a helyzettel visszaélni nem fog. — Asszonyom e felől biztos lehet. — És most mondja el mi vezette önt hozzám. mi szüksége volt arra, hogy még egyszer találkozzék velem, mikor már egyszer kifejtettem ön előtt, hogy soha sem akarom viszont látni! — Nagyságos asszonyom —feleié Béla — az egyedüli ok a miért elég merész, — talán esztelen is voltam ezt a randevút kierőszakolni, nem egyébb mint az, hogy utoljára láthassam, hogy utoljára kigyönyörködhessem magamat látásában! Lehet, hogy haszontalan ember vagyok éppen ezért, lehet, hogy talán azokat az elveket, miket eddig magaméinak vallottam végképpen elvettem, hanem nem tudtam ezek dacára sem szabadulni attól a kinos és szivemet mélyen sértő gondolattal elmenni innen, hol pedig talán boldogságom ragyogó napfénye kezdett sütni, hogy öntől, ki leghívebb barát-
