Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)

1892-08-07 / 12. szám

Budapest, 1892. Augusztus 7.

A vekker óra,

— Szerzetes koromból. —

Néha eszembe jut az én rövid szerzetesi életein, és ilyenkor ismét a kis cellában képzelem magam, melybe mint novicius kerültem. Képzeletemben most is ott vagyok, a mint elzárva a világtól elég időm van elmélkedni egyhangúvá vált sorsomon, s a mint fülembe cseu- dül a csengetyii összehívó hangja, mely megszakítja mélázásomat.

Ott állnak sorban a noviciusok, köztük magam is. Olyan szépen áll rajtuk a vadonat uj reverenda! — S tetszik magamnak is ez uj, de különös uniformis; csak tükör volna, hogy legalább hiúságomat is kielégíthetném! De ilyeu profán jószágot a szigorú szerzetesi élet nélkülöz.

Előttünk áll a mágiszter ur, atyai tekintetévéi méregetve bennünket magyarázza a rendszabályokat és kiosztja a „hivatalokat“. Hivatalokat?! — Bizony „hivatalokat“, mert hát ilyenek is vannak, a melyekre pályázat nélkül tehet szert az újdonsült szerzetes. Persze, hogy nem olyan „zsíros hivatal“, hanem csak — „honor“, melylyel úgy van a novicius, mint a falusi bíró — kénytelen a megtiszteltetést elfogadni.

Hogy csak néhányat említsek, ott van a „fenesztrátor“, az ablak betevő (igen tekintélyes hivatal!), a „pulzátor“, csengetyüs: egész dik- tátori hatalommal, az „excitátor“ pedig, a zárda élő vekkerje, a legkellemesebb hivatalt tölti be.

Már mindenegyiknek akadt gazdája az ex- citátorságon kívül, melynek nagyrabecsült birtokosa, mint tudva van, naponkint hajnali négy órakor tartozik otthagyni Morfeusz ölelő karjait, hogy fél óra múlva változatos cibálások között talpra állítsa társait.

A mellettem álló hasonszőrű társ „bátorkodik“ tőlem megkérdezni, hogy mely díszes rang szerencsés tulajdonosa lettem.

— Eddig még egygyé sem, de a legkevésbé sem óhajtom a felkeltés szép és megtisztelő mesterségét gyakorolni.

— Ön tehát civilkorában nem szokta korán üdvözölni a felkelő napot?

— De igen, úgy néha, különben rendesen csak déli 10 és 11 óra között.

Ezt egy kissé hangosabban találtam kimondani, s midőn visszafordulok, legnagyobb ijedelmemre a mágiszter ur — kiről szabad le- gyeu megjegyeznem, hogy igen kitűnő és derék férfiú, s ezért részünkről a „majszter“ címre promoveáltatott — mondom, a mágiszter ur két villámotszóró lélektükrével találkozik tekintetem. A szemek kifejezése csakhamar kárör- vendővé, majd egészen nyugodttá vált s atyai nyájassággal szólnak hozzám az ajkak:

— Fiam, te pedig excitátor léssz.

Mintha villám csapott volna mellém, olyan

volt e szavak hatása. Édes álmám fél órával megrövidítve!

Mellettem álló társam majd, hogy meg nem pukkadt nevettében : e látszott arcán az erőlködés, a mint a kitörő kacajt visszafojtani igyekezett.

Én hősies elszántsággal bátorkodom egy ellenvetést kockáztatni, melynek sikertelenségé- ről különben is meg voltam győzödvé:

— Kérem alázattal, méltatlannak érzem magam e kiváló megtiszteltetésre, félek, hogy nem leszek képes megfelelni, mert hisz magamnak is szükségem volna excitátorra.

— Majd hozzá szokol, fiam : különben is biztosításul adok egy vekker-órát.

Le voltam főzve.

BUDAI HÍRLAP.

Midőn este lefekszem, ágyam mellett a kis asztalon pompázik az átkozott jószág, melynek dicső feltalálóját hamarjában nem a legdicsőbb címekkel látom el. Végre is elalszom. Almom az édes otthonba vezet. Ott sétálok a jólismert kertben, együtt vagyok a régi vig czimborákkal, örvenedve a drága szabadságnak, — míg nem a vekker hátborzongató zakatolása a rideg valóra ébreszt. Még az édes félálomban kinyitva szemeimet nagyot ásitozom, kinyújtom karomat és — leütöm a még folyton berregő masinát, a mely szörnyű csörömpölés közt száz darabra törve legott elhallgatott. Bizony erre kiment a szememből az álom, s csak a vekkerre és a magiszterre gondolok s szent borzalom fut végig tagjaimon.

Ki vánszorogva fekhelyemből szétnézek, vájjon nem látott-e meg valamely áruló szem; de társaim csak újra bizonyítják az excitátorság elkerülhetetlen szükségét, a mennyiben zavartalanul folytatják horkolásukat.

Nagy sietséggel összeszedem a vekker darabokat, s jól elrejtem; azután, tisztemnek, bár kelletlenül is, eleget tévén, két kezembe szorítva a mártír óra romjait nagy elszántsággal indulok a mágiszter úrhoz.

Remegve állok meg az ajtó előtt hallva már előre az isszonyu dorgatoriumot, melynek csakhamar elkerülhetetlen tanúja leendek.

Ekkor egyszerre öröm sugár derül fel, szomorúságomnak szörnyen sötét egén.

„Igaz“, gondolám magamban, „most reám zudul a dorgatorium árja, s az excitátorság mellé más cim is kijut, de méltó s örvendetes lesz a kárpótlás: — mint méltatlantól, elvétetik tőlem az excitátorság.“

Ugrottam már is örömömben s a megváltó vekker darabokra hálás tekintetet vetek. E gondolattól megedzve bátrabban lépek be a majszter, akarom mondani mágiszter úrhoz s lehorgasztott fővel, bűnbánó arccal előadom a katasztrófát.

— A vekkerrrt törted el ?

— Igen is, kérem — (Mentegetődzi nem mertem, félve, hogy megbocsát)

Egy tekintet a korpuszdeliktire, a másik meg reám: és ráncba szedődik a mágiszter homloka. (No most!!!)

— No hát tudd meg fiam, hogy — nem baj, itt van egy másik vekker.

8 én ismételten lefőzve szomorúan kitá- molygok egy uj és ép vekkerrel.

liro.

Különfélék.

A pei’zsa sack mint — szamár.

A perzsa sah a minapában megharagudván tisztviselőire, megparancsolta titkárjának, hogy írja össze minden sznmár nevét, a ki Perzsiában hivatalt visel. A titkár hozzálátott a nagy muu- kához és több napi tolikoptatás után egy rengeteg tisztát készített el, melyet azután térden állva nyújtott át a hatalmas sachnak. A sach megütközve látta a liszta fején saját nevét, de miután miniszterei és hadvezérei is mind ott díszelegtek, és a végén a titkár neve is, a mi jó kedvét nagyban növelé, nem haragudott meg, hanem kíváncsian kérdező a titkártól, hogy mivel érdemelte meg ö, a sah, a szamár nevet?

Semmi egyébbel, — volt a merész felelet, — mint, hogy a múltkor tömérdek pénzt adtál kétes hi rü embereknek, hogy a külföldön lovakat vásároljanak. Se pénzt, se lovat nem fogsz látni! — De hát ha mégis visszatérnek és elhozzák a lovakat? — ellenveté a sach — akkor a te nevedet ki fogom törülni, oh hatalmas uram, s helyébe a lókupecek nevét fogom írni.

I

A kérőik. Régi dolog, hogy az emberek beszédjéből a mesterségükre, foglalkozásukra lehet következtetni. Főleg fontos, döntő pillanatokban ritkán tagadja meg valaki önmagát. Kétségtelenül a legfontosabb pillanatok egyike az ember életének az, a midőn szive választottja előtt nyilatkozik és azt megkéri. A kü- lömböző foglalkozású emberek külömböző foglalkozású emberek külömböző módon nyilatkoznak ilyenkor. így például a diplomata kérő bizonyosan így szól: „Engedje meg, hogy szövetséget kössünk éltünk végéig.“ A katona: „Te szivem megsebzéd!“ vagy: „Jöttél, — én láttalak — te győztél!“-Az orvos: „Beteg a szivem, csak te gyógyithatott meg.“ A ker- tész:„Csak egy „igen“- szó ajkidról, és éltünk útja rózsás és virágos lészen.“ A kőműves: „Építsük együtt kicsiny kunyhónkat.“ A tengerész: „Szép hölgyem, vitorlázunk át

együtt az élet tengerén.“ Az ékszerész: „Ha szeretsz, éltünk arany láncokkal lesz egymáshoz fűzve.“ A bölcs: .Engedd szivet mélyét kikutatnom, hogy szemeidbe tekintve megtaláljam boldogságomat.“ A szobrász: „Ha szived nincs márványból,úgy engedd meg, hogy képem benne lakjék.“ A pék: „Akarod, hogy megoszszam veled kenyeremet éltem jó és rósz napjaiban?“ A h a 1 á s z: „Szeress, és mint a hal a vízben, oly boldog leszek!“ A tanító: „Járjuk ki együtt az életiskoláját!“ A tűzoltó: „Szivem egy lángtenger, csak te olthatod el e lángot.“ A kártyás: „Mutyiz- zunk !“ A hegedűs: „Ha szivében megrez- gett a szerelem húrja — úgy legyen enyém!“ A suszter: „Koptassuk együtt az élet rögös útján cipőinket.“ A professzor: „Hadd tanítsam meg én arra, hogy milyen a szerelem.“ A cukrász: „Ha én édesíthetném meg életét... !“ A lakatos: „Nálad van szivemhez a kulcs, most megnyitottad.“ A vadász: „Ámor nyila sohasem téveszt célt: engem is eltalált.“ Az újságíró: „Én szerkesztek, légy kiadóm!“ Kerületi elöljáró: „Lovagod leszek a sirig!“

Mennyi njságpapiros fogy ? Erre a kérdésre egy francia statisztikus felel meg. a ki ki kiszámította, hogy a világon most épen 4000 papirosgyár van; ezek a gyárak összesen 952 millió kilogramm papirt produkálnak, melyből 800 millió klgrot a hírlapok használnak fel.

Fő- és székvárosi ügyek.

Az utazó hallottak.

Sok mindenféle bajaink közé tartozik a temető ügy is. A németvölgyi temető, mely csak alig nehány év előtt nyílt meg, nemsokára megtelik s új temetőről kell gondoskodni. Az új temető tudvalevőleg a Farkasréten lesz.

Addig, mig ezzel rendbe jönnek, a fő- és székvárosi tanács azt határozta el, hogy a budai halottakat, illetőleg a szegényebbeket és azokat, kik kórházakban haltak el — Pestre, a kőbányai temetőbe utaztatja át! A határozat igy szól:

„A tanács a temető bizottmány javaslatához az abban kifejtett indokoknál fogva hozzájárul s tekintettel arra, hogy az új temetőhöz vezetendő út elkészítése oly munkával jár. mely hosszabb időt vesz igénybe s igy a hatóság ki lehet téve annak, hogy most a németvölgyi temető közeli megtelésekor az új temetőbe még' temetkezni egyáltalán nem fog lehetni, a maga részéről is szükségesnek tartja ideiglenes intézkedéseket tenni arra nézve, hogy a megnyitandó temető azon részében, mely a megtörtént kisajátítások folytán immár augusztus hó 1-én birtokba vehető — a temető végleges megnyitása előtt is már temetkezések történhessenek.

Mindenekelőtt azonban a németvölgyi temető gyors betelésének ellensúlyozására a tanács a temetőbizottmány javaslatára elrendeli, hogy a szent János-kórházból, megfigyelő osztályról, a tébolydából és az irgalmasok kórháza-