Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-05-22 / 1. szám
BUDAI HÍRLAP. 3 Budapest, 1892. Május 2 O Tiz óra után az István főherceg szállóba érkezvén, ott találtam : Gilibert Rozália asszonyt, a tábornok távoli rokonát és öreg napjaiban gondos ápolónőjét, dr. Nagy' Károly titkárt, Gonda Józsefet. Trausch Györgyöt, Müller Gabriella asszonyt, Szakács József, 4$-as; honvédet és többeket a szálloda személyzetéből. Mindenki izgatottan kérdezte, hogy mi lesz? mi fog most történni ? Mert senki határozott értesítést nem kapott. Nagy titkár hasztalanul futott mindenfelé, a holttestet seholsem fogadták el, mindenütt vissza utasították. Ily körülmények között azután nem csoda; hogy megdöbbenéssel fogadták azt a négy munkást, a ki egy kátrányozott, hullaszállító kocsival az . az István főherceg szálló Béla utcai hátsó kapujánál megjelent. A munkások kijelentették, a mindenfelől bozzájok intézett kérdésekre, hogy ők egyebet Dem tudnak, minthogy a temetkezési vállalat küldte ki őket, hogy minden feltűnést kerülve szállítsák ki a tetemet a kerepest temető hallottas kamrájába. A megbotránkozás kiálltásai hallatszottak erre, és a jelenlevők közül többen sírva fakadtak. Az ősz tábornok ott feküdt ágyában, úgy a hogy meghalt, érintetlenül. A délután folyamán senkinek sem jutott eszébe, hogy megmosdassa, átöltöztesse, és a temetkezési vállalat sem intézkedett. Igv elhagyatva pihent a holttest egész esti 10 óráig a szállodában. És ekkor berontott a négy munkás ember, az ágy mellé ■helyezte a koporsót és bele akarta tenni a holttestet úgy, a hogy volt. A jelenlevők nem tudták az első pillanatban, hogy mit tegyenek. Többen azt tartották, hogy nem kell megengedni az elszállítást. „Le kell zárni az ajtókat“ mondották. De végre is, a határozott felsőbb rendelet ellenére senki sem mert tenni. De azért még sem engedtük úgy elvinni a drága halottat, a hogy ágyában feküdt, hanem hozzáfogtunk megrnosdi}fásához, öltöztetéséhez. A körülállúk zokogása által kisérve, folyt le ez a szomorú, későbbi jeleneteiben megrázó hatású aktus, a melyet soha életemben nem fogok elfelejteni. Mintha a szemrehányás redöi jelentek vólua meg az ősz tábornok halavány arczán akkor, a mikor ollóval vágtuk le testéről a ruhát. Annyira meg volt már merevedve a holttest, hogy másképpen nem lehetett volna levetkőztetni. De legalább olyanok végezték e munkát, a kik ismerték és tudták, hogy Magyarorszag egy históriai alakjával van dolguk és kegyelettel bántak a holttesttel. A körülállók halkan imádkoztak. Gilibert Rozália, a ki az agész napot szótlanul a halott mellett töltötte, néma fájdalmát nem bírta tovább kiál- lani; midőn a szomszédszobába ment, hogy a tábornok fekete ruháját behozza, borzasztó sikoltással összerogyott. Mindnyájan odafutottunk és alig tudtuk magához téríteni. A szegény asz- szony magához térvén, szivgörcsöket kapott és őrültként kiáltotta a tábornok nevét, kérve, könyörögve, majd szitkozódva, hogy ne vigyék, ne rabolják el. A rémes sikoltozásra összefutott a szálloda személyzete, a vendégsereg és elterjedt a hir, hogy Gilibert Róza megőrült. Elképzelhető, hogy éjnek idején a szegény asz- szouy sikoltozása, a szolgák rohanása, a kiáltozás, az egész szállodát összecsődítette. Borzasztóbbat, rémesebbet nem hallottam, nem olvastam sohasem. Orvosért küldtek, de míg az orvos megérkezett, azalatt már nem bírtunk a sziv- görcsös asszonynyal. Kiragadta magát kezeinkből és megüvegesedett szemekkel támolygott a már lefedett koporsóhoz és rávetvén magát, kibontott hajjal, rémiiletes vonásokkal jajveszékelt, majd csendesen zokogni kezdett és végre kimerülve, aléltan omlott a koporsó mellé. A négy munkás erre felemelte a koporsót és a folyosóra vitte ki. Éppen akkor vendégek érkeztek a vasútról a kik közöl többen annyira megrémültek a köporsó láttára, hogy sikoltozva menekültek a sötét menet elöl. A mellékkapuhoz vezető folyosón csak nehány szobán keresztül lehet jutni. Képzelhető e szobák lakóinak a megdöbbenése, midőn az előzetes nagy lárma és izgatott lótás- futás után egyszerre egy koporsóval kopogtattak be hozzájuk. Az egyik szobában egy külföldi vendég, megértvén hogy miről van szó, meg is jegyezte, hogy ilyen csak a középkorban történhetett, legfeljebb Oroszországban történhetik. Mikor leértünk és a koporsót betették a kocsiba, akkor előállt M ik ár Zsigmond a honvédegylct titkára és a kísérethez csatlakozott, mely öt idegen emberből állott. Künn szakadt az eső és hideg csípős szél fújt. Felöltőinkbe burkolódzva követtük a kocsit, mely lépésben haladva a Béla- utcából a Ferenc-József téren át a Fürdő-utca és váczi-köruton végig a kerepesi-út felé haladt. Még a munkások is mélyeb megindulva, zokogva követték a kocsit, a mely Magyarország szabadság-harcának egyik legdicsőbb katonáját vitte dicstelenül ki a városból. Az a sötét kocsi egy keserű szemrehányásként meredt felénk, korcs utódok felé, a hűvös éjszakából. Ekkor találkozott a menet H orv á t h Gyula országgyűlési képviselővel és N á d a y Ferenccel, a nemzeti színház művész tagjával, a kik megdöbbenve és a megbotránykozás kijelentésével vettek tudomást a történtek felől és szintén hozzánk csatlakoztak. Künn a temetőbe megérkezvén, csak nagy nehezen juthatott be a szegény halott koporsója a halottas házba. De onnan visszahozta a városba az ország felzúdult közvéleménye. A közvélemény erélyes fellépésére nem merték elrabolva tartani, visszaadták a nemzetnek, mert Klapka holtteste a nemzeté! És azután következett egy másik, egy imp ozás temetés elégtételfii a megsértett nemzeti kegyelet köteles érzésének, egy olyan temetés, a melyen csak a magukba szállt hazafiak vettek részt, rang és pártkülömbség nélkül. Nem volt ezen a temetésen miniszter, mágnás, hivatalnok, katona; mind honfiak voltak, mind egzforma kegyelettel, egyforma gyásszal sziveikben, kisérték utolsó útjában a haza egyik leghívebb fiát. (Cs. A.) A hét eseményei. Vasárnap május 22. A Baldácsv alapítvány közgyűlése d. e. 10 órakor a kálvintéri Baldácsv teremben A Petőfi társaság utolsó ülése d. e. 11 órakor. A tisztviselő telepi kaszinó 'közgyűlése d. u. 5 órakor. A budapesti jótékonysági egyesület zászló felavatási ünnepélye. A gyógyult elmebetegek segítő egyesülete közgyűlése d. e. 10 órakor a Ferenciek bazárjában levő. „Ügyvédi kör“ helyiségében, A.Szent Imre ön képző egye- s ü let évzáró közgyűlése d. e. 11 órakor a „Budapesti katholikas kör“ helyiségében, IV. Koronaherceg utca 17. sz. Hétfő május 23. Az országos n ő- képző egylet közgyűlésed, e. 11 órakor ű z egylet dísztermében. Művész estély esti 8 órakor az epreskertben (VI. Bajza-utca 19. sz.) Kedd május 24- d. u. 5 órakor térzene a budai kioszk előtt. Szerda május 25. A fővárosi szegény g y e r m e k k e r t - e g y e s ü 1 e t rózsa- ünnepélye az uj menedékház alaj ja javára az ’ Erzsébet-téren. Jogász majális a margitszigeti alsó vendéglőben. Kezdete esti 8 órakor. A „Hunnia Magyar Bicycli Klub Budán (Kelenföld) zártkörű tavaszi mulatságot rendez esti 7 órakor. Kedvezőtlen idő esetében a mulatságot e hó 28-ára halasztják. Csütörtök május 26 A „Magyar Athletikai Club“ tavaszi viadala az Orczy- kertben d. u. 2 í/i órakor. Péntek május 27. d. u. 5 órakor térzene a várbeli bástyasétányon. Szombat május 28. Mérnök majális- a svábhegyi Eötvös nyaralóban. Magyar t u- rista egylet budapesti osztályának majálisa a ziígligeti Fácán vendéglőben. ze t i szinti zászló mutatja: igen, itthon van, — felelte Béla bizonyos önérzettel. Időközben egy szobor előtt állottak meg Gránittalapzaton emelkedett egy meglehetősen zömök bronz alak. Díszmagyar ruha volt rajta, fején kócsagos kalpag-s a hóna alatt egy . . . parupli. Szája nyitva volt, mintha épen beszélne vagy kiabálna. —; Kinek a szobra ez ? kérdé Brown úr kíváncsian. — Oh ez egy nagy alak, sietett a felelettel Béla, még él, és már is szobrot emeltek neki . . . — Ah! Tehát valami nagy hazafi? — Igen, igen. 0 ásatta le a bástya sétányt másfél méterrel, és ő volt az a nagy férfiú, aki, midőn látta, hogy a pestiek tömegesen temetik halottaikat a budai németvölgyi temetőbe, kisütötte rájuk, hogy ezt azért teszik: „mert olcsóbb és jobb levegő is van“ — és e felfedezését a főváros közgyűlésének sietett is bejelenteni. Ezenkívül rendesen ott szokott lenni minden processzion diszmagyarban és másutt is, mindenütt ... A tisztviselők nem régiben választották . meg tiszteletbeli hivatalnoknak, pedig már régen megérdemelte volna e kitüntetést tőlük ... — Isten éltesse! — kiáltott fel Brown úr, fellelkesülve a nagy férfiú érdemein. — És miféle tér ez ? — Most Károly-tórnek hívják és arról nevezetes, hogy ide szokták állítani a legnépszerűbb szobrokat. Nem régiben vettek meg tőlünk a bécsiek drága pénzen egy vasszobrot, amely szintén itt állott, és akkor még teret is Szt. Gvörgy-térnek hívták. — Nem rósz. Valósággal amerikai ötlet a szobrokat eladni. De csodálom, hogy megtudtatok tőle válni ? . . ‘. — Oh. nagy önmegtagadásunkba került. De hiába: az üzlet az első ! — Helyes. Mi angolok már régen ezt tartjuk. A palotákkal körülvett Dísztéren végighaladva, melynek közepén az impozáns honvédemlék áll egy kis parknak a közepén., lementek a Mátyástemplom melletti széles Mátyáslépcsőn a Vízivárosba. Itt is volt mit néznie Brown úrnak. A széles, gyönyörűen kiépült főutca, az ott lévő „budai vigadó“ stilszerü épülete, mind meg- annyi érdekes látványosság volt. Mire a villanyosvasút segítségével végig haladtak a Vízivároson, el az országháztól átvezető Ferenc-Nándor hid mellett, Ó-budán keresztül, melynek aszfaltozott és szökökuttal ellátott főterén a második kőből épült budai színház áll. (tudvalevőleg az első a krisztinavárosi Horváth-kert fái közül emelkedik ki s a „régi“ operaház mintájára épült) lassanként dél lett, Az óbudai dohánygyárból éppen akkor özönlöttek ki a munkások és Brown úrnak fogalma lehetett a gyár nagyságáról, a mikor a munkások e nagy tömegét látta. így érkezett ki Brown úr társával a római fürdő ligetébe, a hol ebédhez ült a két jó barát. — Délután aztán átmegyünk majd a pesti oldalra, — szólt Béla poharát kocintásra emelve : a te egészségedre! — Köszönöm ! monda Brown úr és az uj budai bort látható élvezettel hörpintette le. Szt. A.
