Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-10-23 / 23. szám
BUDAI HÍRLAP. valóra ügyel meztettem s meggyőződtem, hogy idegenem jól erezi magát, sokat látott, talán még tanult is és már most megfogja becsülni otthonunkat, akkor azután leírhatatlan jó érzés, büszkeség töltötte be lelkemet.jj Már zsenge koromban is, ha azt hallottam, — bár ne hallottam volna annyiszor — hogy oda künn még nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy mi is a világon vagyunk, ádáz düh fogott el. mely csak tehetetlenségénél fogva csillapult le ... és valahányszor öreg bécsi nagynénién meglátogatott minket és hazánk, fővárosunk ujabbi haladása felett keserű, de igaz bámulatának adott kifejezést, örömöm oly határtalan volt, oly végletekre ragadott, hogy elutazása alkalmával örömömben — megcsókoltam. Az elmúlt hónapban egy amsterdami gazdag bankárral találkoztam, a ki ügyeinek lebonyolítása végett legelőször járt itt Budapesten. Régi bajom teljes erővel tört kirajtam és menten csatlakoztam hozzá. Körüljártunk a varosban. Beszámolok kölcsönös benyomásainkról. Legelébb is őszinte nyilatkozataiból megtudtam azt, a mit különben mindegyikünk tapasztalhatott már, ha külföldivel találkozott, hogy igen kellemesen — — csalódott. Nagy meglepetésére kifogástalan szállodát, kövezett utcákat, színházat, villany- és lóvasutat, élénk forgalmat egy szóval civilizációt talált. Legjobban tetszett uéki a város fekvése, melyet páratlan szépségűnek nevezett. Ez nem lepett meg. mert ez nekünk is meggyőződésünk és büszkeségünk. Mindenkitől halljuk és hallottuk és minden budapesti bátran elmondja, még akkor is, ha külföldi ismeretei Soroksáron túl nem terjednek: hogy e tekintetben egyedül a török főváros versenyezhet a miénkkel. Mondja mert tudja, mert hallotta és mert jól esik. Igen meglepte őt továbbá az Andrássy-út nem mintha Europa többi fővárosaiban nagyobbat és hatalmasabbat nem látott volna, hanem fekvésénél fogva. Az a nyil egyenességű út — úgymond — melyen véges végig lehet nézni, remek kivitelű palota soraival, festői élénk forgalmával és városligeti hátterével szinte páratlan a világon. Megjegyezte azonban, hogy igen nagy káz és eszthéfcikai vesztesség — nem akarta hibának mondani, — hogy legszebb épületeink nem megfelelő terjedelmű tereken épültek. Mennyire igaza van ! Egy világváros törvényhatóságának valóban szép palotája —- egy szűk utcában! Vagy mennyivel hatalmasabb benyomást és szebb látványt nyújtana akár a bazilika, akár az opera, egy nagy tér közepén! Ellenben igen jó gondolatnak találta az új országház helyének megválasztását. Ezt akkor mutattam meg néki, midőn a Margitszigetre mentünk. A hajó fedélzetéről valóban- hatalmas látvány már most is fejlődésében a part melletti, mintegy a vízből kiemelkedő impozáns épület. Nagyon meglepte József főherceg paradicsoma is, bár a sziget ilyenkor már inkább romantikus és én igen sajnáltam, hogy azokat a szép rózsa ligeteket s a zöldben és virágokban pompázó üdülő helyeket fénykorukban nem mutathattam be. Az nap este elmentünk az operába. Lelkesen beszélt úgy az opera külső díszes alakjáról mint a zenéről és művészetről. E thémánál őszintén szólva megijedtem, mert, bár igen jól tudom, hogy a zene és művészetünk minden idegent kielégíthet és sok ágában talán utolérhetetlen, mégis azt hittem, hogy ironizál, nem a művészeten, hanem — a műértő közönségen. Ez ugyanis abban az időben volt, midőn a napi sajtó is érdekesnek tartotta feljegyezni, hogy épen 26-án tolongtak a Múzsa tág csarnokában. Én azonban siettem kinyilatkoztatni, hogy nálunk most még nincs szezon és hogy tél idején annyian ostromolják a művészet templomait, ho gy még az állóhelyekért is verekedni kell. És ő ezt egészen természetesnek találta! Talán még irigye lett az intendánsnak! Másnap idő rövidsége miatt bérkocsin folytattuk tanulmányainkat. Bórkocsiaink igen megnyerték tetszését. Ezekben állítása szerint olyan luxust fejtünk ki, a mi egyetlen egy városban sem található. Helybenhagytam, bár eszembe jutott, hogy mi e luxusnak igen drágán adózunk. Annyira vagyunk, hogy még hatóságilag is bajos egy csinosabb kétfogatút a tariffa megtartására kényszeríteni. Követel — és mi megadjuk, mert nem vagyunk praktikusok és mert ők el vannak kényesztetve. Előszói' is megnéztük a múzeumban az épp nyitva lévő régiségtárt, azután a városligetbe robogtunk. S a mennyire csodálkozott a városiaknak e szép üdülő helyén, annyira kárhoztatta — mert gyakorlott szemét és figyelmét semmi sem kerülte el — magában a városban a fásítás hiányát. Persze nem tudja, hogy hányszor szólaltak fel s hányán írtak már e miatt. A. halandósági statisztika elég bizonyság, hogy hány tüdőt pusztít el évenként az a levegőnek csúfolt kulturális gözréteg, melynek káras hatását máshol legalább a fásítással igyekszenek ellensúlyozni. Itt tehát a közegészség érdeke Budapest, 1892. Október 23. ködósre, s mely a legnagyobb készséggel vett volna részt e szép nemzeti ünnepen — e g y b a n g u lag utasította vissza a szoborbizottság meghívását, a mikor megtudta, bogy mit „leplez“ az a leleplezési ünnep. Jól tették! A dalárda nem arra való, hogy ilyen politikai demonstrációban részt vegyen. A budai dalárda lojalitásához szó nem fór. Még élénken cseng fülünkben a király jubiláns ünnepén hallott ki- rály himnusz, melyet a budai dalárda énekelt a palota-téren. Akkor megmutatta a dalárda, hogy szívesen közreműködik oly ünnepélyen, mely az egész nemzet öröm ünnepe. Most pedig megmutatta, hogy n e m vesz részt oly ünnepen, melyen haza- fiatlan, magyar ellenes, politikai párt célokat szolgáló demonstrációt akart néhány szolgalelkü ember rendezni. Az már más kérdés, hogy a budai dalárda elnöke, ki a jubiláns ünnepen mint buzgó elnök forgolódott a dalárda élén — ezúttal még az ülésre sem jött el. melyen elnökölnie kellett volna. Ebből mi azt a következtetést vonjuk le, hogy Országb úr a dalárda érdekeit csak akkor szolgája, ha azok a saját egyéni ambíciójának megfelelnek, céljainak elérését előmozdítják. Ez a mi következtetésünk. Hogy a dalárda hazafiasán gondolkodó tagjai elnökük magaviseletéből mit következtetnek, s hogy a konzekvenciákat lefogják e vonni — az reáljuk tartozik. Egy séta, Leirhatlan inger, nyugtalanság vagy nem tudom micsoda fog el engem, valahányszor egy idegent látok. Megyek utána, megnézek mindent vele, figyelek, lesem a hatást s a midőn már nem bírok magammal: megszólítom. Ha azután nevezetességeinket megmutattam, minden látni „Felemelem a szénás szekeret, mikor egészen tele van. Megbirkóztam egyszer a macz- kóval is és késsel szartam agyon. Két zsák máiét egyszerre elviszek a két vállamon.“ „Ilyen ember kell nekem. Menj el este a komédiába és vágd földhöz Markulest. Megkapod az arany órát.“ „Nagyon erős ember az uram. Ne kiváud azt tőlem, hogy csúffá legyek a falu előtt.“ Mitru! ha téged vág oda én adok neked egy forintot. Jó lesz? „Nem bánom uram, tudom, hogy te "meg tartod a szavadat. Elmegyek.“ Mitru csakugyan megjelent a saját külön orfeumban s úgy oda penderített Markulest, hogy alig bírták fellocsolni. Szántó űr kétségbe volt esve, először is azért, mert nem volt arany órája, a mit jutalmul oda adjon, másodszor meg, hogy a nagy birkózó hírneve tönkre volt téve. Egyszerre csak örömtől villant meg két szeme. Valami mentő gondolata támadt. Ugyan mi lehet? „Mitru te! jer hozzánk birkózónak, csapj lél a táboromba, meglátod nem bánod meg.“ Mitru azonban kinevette őt és ott h agyta arany órástul. Elég volt neki a falu előtti dicsőség is. Szántó ur pedig még az este elköltözött. Az uraságnak megtetszett Mitru. Bátor- legény és jó kiállású ember. Magához hivatta és kocsisnak fogadta meg őt A falu többi legénye irigyelte tőle ezt a szép állást s besúgták a nagyságos urnák, hogy Mitru nagyon szeret jiálinkázni s gyakran holt részeggé issza le magát, a mi különben teljesen igaz is. Az uraság kérdőre vonta. Mitru azonban könnyen segített magán, de hivatalát nem hagyta kisiklani kezei közzül. Elment a paphoz, megesküdött, hogy egy évig semmiféle szes es italt nem fog inni, esküjéről írásbeli bizonyítványt kapott. Ötven krajcárt fizetett érte a papnak. A bizonyítvány aztán teljesen megadta az ő renoméját. Rendesen ez a kvalifikációjuk oláh vidékeken a kocsisoknak. Az oláh nagyon vallásos nép. Az esiü szentségét erősen tartja és hiszi. Mitru tehát igen józan és jámbor életei élt. Az uraság teljes megelégedéssel volt irányában. Büszkén ült a bakon, mikor végig hajtott a falun s a kocsi előtt mindenki alázatosan süvegeit. Ilyenkor vidám ostorpattogtatással fejezte ki teljes megelégedését helyzete felett. A zsiuóros dolmányban, magyar nadrágban és pántlikás kalapban úgy nézett ki, mint egy a Tuhutum hős ivadékai közül. lábaival tapsolt. Majd egy hirtelen ugrással talpon termett és jgy szólott: „Tekintetes nr, instálom alásan i ha már olyan jó szive van a tekintetes urnák, könyörgöm szépen, adjon legalább egy kis szénát is a lovacskánknak, a melyik a cők-mókunkat húzza utánunk.“ „Menjetek tovább. Elég az, a mit adtam.“ „De tekintetes uram, kezét csókolom, látom, hogy van egy boglya az udvaron, segítsen rajtunk, miből fogunk élni, ha a lovunk megdöglik.“ E gondolatra mindketten éktelen ordítást csaptak. „Jól van no, ne sírjatok, a mit egv ember elvihet, vigyelek el annyit az udvarról.“ Szörnyű örömmel, nagy köszönések közt rohantak tovább. Rövid idő múlva megjelent Markules az athléta a jegyzőuél a társulat nevében, felpak- koit vagy ?, mázsa szénát a hátára s ugv indult ki az udvarról, mintha egy szekér szénának Iáira kerekedett volna. A jegyző dúlt fúlt mérgében, de így megcsalni őt! Az athlétát küldik el, mikor olyau kevés széna termett az idén. „Na megállját';k vissza adom én ezt nektek !“ Estére még egyszer visszavonhatatlanul búcsú-előadás volt hirdetve. A jegyző magához hívta a szálas Mitrut. „Mitru! ugy-e te erős legény vagy!“
