Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-10-23 / 23. szám
Előfizetési árak : Egész évre 4 írt 40 kr., 6 hónapra 2 frt 20 kr., 3 hónapra 1 frt 10 kr. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő ; Ändreänszky Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal : I. Bécsikapn-tér 7. sz Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára 10 kr. Budai szobor. Szerencse, hogy Budavárát annak idején az osztrákok megakarták tartani s a honvédeknek hősi küzdelemmel kellett bevenni — különben Budán sohasem állítottak volna fel szobrot. A Nándor téren van ugyan a helyőrségi templom falába egy emléktábla befalazva: Budavár visszavételének két- századik évfordulója alkalmával tették oda a körülbelül egy négyszög méternyi fekete márvány lapot, mely hivatva volna a hálás utódok kegyeletét a hősök dicsőségére megörökíteni — voltaképen pedig siralmas bizonyítéka egy nagy, Európára szóló nevetségességnek. Osszecsőditették az országot, a külföldet, nagy hűhót csináltak s végül bla- mirozták az egész szép ünnepélyt egy olyan emlékkel, a melynél külömbet állít fel minden jobb módú polgári família a temetőben azok emlékének, kik iránt kegyelettel viseltetik. Van azután egy másik vasszobor, mely fennállása óta botrányköve a magyar közvéleménynek, a melyet a magyar ember kerül, vagy csak akkor keresett fel eddig, ha hagymakoszorúval díszítette fel, vagy záptojással hajigálta meg. Ebben sincsen örömünk. Most végre hosszas vajúdás után A „BUDAI HÍRLAP“ TÁRCAÍJA. Ki a hibás. — Irta : Révész János — Az oláhok kezdenek divatba jönni. .Szinte irigyeljük tőlük,„ mily sokat beszélnek róluk. A napilapok olvasói nem egyszer elgondolják magukban, mily büszke most ez a nép, hogy kéjeleg a lapokban, mik róluk és nélkülük nem tudnak megjelenni, mennyire rátartó lehet, talán szóba sem áll már a magyarral. Pedig valójában úgy áll a dolog, hogy az oláh- ság csendes, jámbor faj, túrja a földet s együtt húzza az igát apró ökreivel, vagy a hegyek közt legelteti barmait, de nem panaszkodik, sőt vigan van, csak kenyere legyen. Sokan hasonlítják a medvéhez. Igazuk van. Áz oláh olyan mint a medve, nem bánt senkit, ha őt sem ingerük. Magas tetejű kunyhójában málékenyér mellett, ősi egyszerűségében él ma is. Szegény és műveletlen. Mit sem tud ő arról, a mit lelketlen izgatok nevében űznek. A mi a pálinkán és málékenyeren kivül esik, az öt nem érdekli. Politikához nem is ért, nem is foglalkozik vele, legfelJebh azt tudja,, hogy a „császárnak meg kell adni, a mi a császáré s Istennek, a mi Istené,“ mert ezt még Jézus nemzeti adakozás utján készíttettek egy szobrot, mely történelmünk legszebb napjaira emlékeztet, Budavár dicsőséges megvívását örökíti meg. És mi történik? Alig készül el a szobor, már is oly hírhedté akarták tenni, hogy jó érzésű magyar ember nem is nézhette volna meg anélkül, hogy a hozzáfűződő gyalázat szógyenpírja ne borította volna arcát. És miért? Azért, mert a szobor-bizottság hígvelejű intézői a kegyelet e szép tényével jónak látták a legakútabb, legkényesebb politikai kérdések megoldását megkísérlem. Mi köze van a jelen politikának az elmúlt dicső napok emlékéhez ? Mi szükség van a honvéd emlék leleplezésének ünnepét, — mely tisztán a kegyelet és bála ünnepe kell, hogy legyen —■ politikai demonstrációkra felhasználni ? Mit akarnak ezzel elérni? Hát erre a kérdésre feleljenek ők, ha tudnak. De hogy tényleg mit értek el, azt már tudja ma az egész világ : botrányt, skandalumot. Csak a honvódegyletnek köszönhetjük, a bonvódegylet tagjai többségének hazafias gondolkodásának, hogy a leleplezési ünnep nem lesz egy világraszóló botránynak, skandalumnak színhelye. A kérdés ez időszerint — úgy látszik meg van oldva: a leleplezés November, 2-án elfog maradni. Ez mi szerencsénk! A felidézett vihar hatalmas hullámverései talán eszükre téritik azokat, a kiknek rövidlátása, tapasztalatlansága, korlátolt eszejárása és hazafiatlan gondolkodása e vihart támasztotta. Ivánka és hasonszőrű cinkosai, siessenek ott hagyni a honvédelmiek- bizottság vezetését, hagyják azt olyan emberekre, a kik nem akarnak „érdemeket“ szerezni azzal, hogy politikát csempésznek be oly nemzeti ünnep rendezózóbe, mely telette áll minden politikai, minden párt kérdésnek. Mi budaiak pedig örüljünk, hogy a ködös November leleplezési ünnep és botrány nélkül fog elmúlni, és a verő- fényes Május hó lesz tanúja az első budai szobor leleplezése ünnepének, remélhetőleg botrány, tüntetés nélkül! De egy momentum van ebben az odiózus ügyben, mely leköti figyelmünket és őszinte örömmel tölti el szivünket. Ez a momentum a budai dalárdának korrekt, helyes viselkedése. A budai dalarda, melyet felkértek a „lelepleaési“ ünnepen való közremüidtjében tanulta meg s ma is azt hiszi, hogy az ö hazáját császár kormányozza, a királyra még eddigelé nincsen szava szegény nyelvében. E divatos fajnak nem utolsó tagja a hosz- szu Mimi, a ki elég előkelő és ünnepelt parasztlegény a maga falujában. Minden vasárnap tiszta fehérrnhát vesz magára, melyen még a tűrés is meglátszik, haját hosszú fürtökben viseli s vasárnaponként azt is rendesen megfésüli, tüszőjét sohase hagyja el magától s mezitláb járni rangján alulinak tartja, állandóan boeskort visel. Egy szóval Mitru egy kicsit rátartÓ3 legény. A faluba komédiások jöttek. Az uraság az üres csűrben helyet adott nekik nehány napra, A társulat mindenekelőtt igyekazettitt-ott- — már a hol lehetett — a szilva-termést meg, dézsmálni, aztán kiadta nagy hetükkel leirt állandó programmját,- felakasztva azt a falu nevét jelző táblára a korcsma előtt, az országút mellett. A tábla és plakát aztán együttesen következő hirdetménnyel gyönyörködtette az arra utazókat: Zab község Kukutyini járás Tuhutum vármegye. Nemzeti színészet. Saját külön e célra épített orfeumban adatik: 1. A négy éves kigyó-gyermek: 2. Arabs ugrások. Előadják a 16 éves Re- buska kisasszony és a 8 «res Szántó Pista. 3. A Szántó-család az ő csodálatos mutatványaiban. 4. A cumber!andi király, előadják többen. Végül 5. Markules a nagy birkózó, ki a hires Robinettit három ízben földhöz vágta, hogy vállai szabályszerűen érintették a földet. Nagy versenybirkozás, jutalom egy arany óra fekete zsinórral.“ A társulatnak nem jól ment a sorja, de ezen ők legkevésbé sem akadtak fel, hozzá vannak már szokva s tudják is hogyan kell segíteni a bajon Szántó ur magához veszi a négy éves kígyó gyermeket s végig járják együtt a falut. A kigyó-gyermek körültekeredik a tornác-oszlopon, Szántó ur pedig furulyázik s táncolva kéregét. A jámbor nép aztán egy-egv kis krumplit, kenyeret, karalábét, szilvát ad neki. a nagyobb J urak rendesen két krajcárig erőltetik meg magukat, amiért aztán a kigyó-gyermek még a Szántó ur nyakára is felül s lábaival fogódzva, hol előre, hol bátra dobálja magát. Csak egy embev akadt a faluban, a ki 20 krajcárt juttatott a művészet oltárára. Ez a jegyző volt. Szántó ur elbámult. Ily bőkezűségről fogalma sem volt. Mit tegyen, hogy ezért báláját méltókép kifejezze. Lefektette a kígyó gyermeket, ő maga tótágast állott annak a basán s
