Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-09-18 / 18. szám
Előfizetési árak : Egész évre 4 frt 40 kr., 6 hónapra 2 frt 20 kr., 3 hónapra 1 frt 10 kr. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő : Andreánszky Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: I. Béesikapa-tér 7 sä Hirdetések díjszabály szerint, ügyes szám ára 10 kr. i; ] j- 1 ■ í j. Budai kongresszus. A lövószegyesületből kiindult mozgalom, melynek eddigi eredménye a Julius 26-diki értekezlet által az összes budai társas egyletekhez intézett felhívás volt, — a legközelebbi időben fog tanúságot tenni arról, vájjon a helyes úton indult-e meg ? a helyes eszközöket választotta e meg céljának elérésére? A cél az emlitett felhívásban nagyjából körvonal ózva van, de nézetünk szerint a íelhívásban foglalt hosszas fejtegetés sem mond többet, mind mondott volna a felhívás akkor, ha röviden azt mondotta volna: célunk a budai érdekek előmozdítása. Hogy melyek ezen budai érdekek? azt felesleges — de igy, egy szuszra: nem is lehetne elmondani. Hogy a mozgalom, melynek ezen érdekek előmozdítása a célja, jogosult, az minden kétségen felül áll. Hiszen 'mindnyájan, érezzük annak szükségességét, elkalasztkatatlanságát. Más kérdés az, hogy melyik e cél elérésére a leghelyesebb mód? A felhívás felszólította az egyleteket, hogy kebelükből tiz polgárt jelöljenek ki, s a kijelöltek majd egy közös értekezletre, gyűlésre fognak egybegyülni, Erre a gyűlésre az egyletek kiküldöttein kívül meghivatnak az összes budai országgyűlési és városi képviselők, valamint a kerületi elöljárók is. A terv szerint a gyűlés október havában lesz s az egyletek kiküldötteiket már október elsejéig tartoznak bejelenteni. Hisszük, hogy az egyletek e mozgalom komolyságától áthatva a felhívásnak eleget fognak tenni, megbízottaikat ki fogják küldeni s a megbízottak meg is fognak jelenni a kongresszuson — hogy így nevezzük a tervezett gyűlést. Épen azért időszerűnek tartjuk a kongresszussal már most foglalkozni, arról nézetünket elmondani. Hogy a felhívás a módozatokra nézve, melyek szerint a kongresszus működését a felhívok tervezik, semmiféle tájékoztatást nem nyújt, annak kétféle oka lehet: vagy nem akarták az erre vonatkozó tervezetet közzé — és igy kritika, tárgyává . tenni; vagy nem tudták közölni: más szóval maguk sincsenek meg tisztában e kérdéssel. Az első esetben nagyon rósz politikát követtek volna a kezdeményezők. A kritika csak előnyére van minden hasonló tervnek. Megvitatása, megbeszélése csak az eszmék tisztázására szolgál, annak kikerülése csak hátrányára lehet az ügynek. Még egyszer mondjuk; csak rossz politika volna,, annyira rossz, hogy a kezdeményezőket ösmerve azoknak őszinte» komoly törekvései felől meg lévén győződve: fel sem tételezhetjük róluk e rossz politikát. Sokkal valószínűbb és érthető, hogy a második eset forog fenn, hogy ők maguk sincsenek tisztában a dologgal, legalább annyira nem, hogy konkrét tervvel állhatnának elő. Ebben az esetben nagyon is kívánatos, hogy ilyen konkrét tervet csináljanak, s azzal elő is álljanak. Mert ha a kongresszusnak komoly szerepet szántak — a miben nem kételkedünk — akkor arra a kiküldöttek már tájékozva kell, hogy menjenek. Egy akkora gyülekezet, mint a mekkorának e kongresszus Ígérkezik, nem jöhet össze anélkül, hogy tisztában ne legyen azzal, mit is akar? Egy nehány jó dikció, rázugó helyeslés, bizottságok kiküldése — nem jelentenek semmit. Ennek a gyülekezetnek komoly munkát kell végeznie! Ez pedig csak úgy lehetséges, ha tagjai tudatában vannak a teendőknek és azokra nézve, — legalább nagyjában — már nipgegyeztek; és Csak a részletek képezhetik még dís- kusszió tárgyát. A dikció okvetlenül szükséges, kívánatos is, hogy szép legyen; de ennél fontosabb, hogy ne a frázisok mesteri A „BUDAI HÍRLAP ‘ TÁRCÁJA. Modern Tamás. — Hát hogyan érzi magát itt közöttünk kedves doktor ur ? — Köszönöm kérdését főtisztelendő uram, elég jól! — Yan-e sok beteg ? — Van hál’ Istennek annyi, a menynyi kell, hogy megéljünk!-— No no doktorom, ezért ne hálistenked- jék: nagy baj ám a betegség, kivált szegény embernek! — Baj, baj — hanem hát mi abból élünk. A halál még nagyobb baj: pedig tudom, hogy mégsem szeretné főtisztelendő úr, ha nem halnának meg az emberek, aztán nem volna kit temetni . . . A fiatal papot láthatólag kellemetlenül érintette az orvosnak e cinikus beszéde ; arca kissé elkomolyodott: — Ne higyje azt doktor. Bár soha se kellene temetni ! A doktor látva szavainak rósz hatását jóvá igyekezett tenni hibáját: — Tudom én, hogy szívesebben keresztel vagy esket főtisztelendő uram, de hát a természet úgy rendezte be a dolgot, hogy egyszer mindnyájunknak meg kell halni. — Hogy tetszik doktorom önnek a mi népünk P — Megvagyok elégedve. Munkás, derék nép és a mi fő: megbecsüli a doktort. Eléggé felvilágosodott arra, hogy a beteghez nem akkor hívja az orvost, amikor már a pap is ott járt. — Magam oktatom rá a népet. Az ön elődjével nem egyszer találkoztam a betegágynál. 0 sohasem feledkezett meg a haldoklók lelki üdvösségéről — viszont én is nem egy esetben hivattam olyan beteghez, a kihez a hozzá tartozók fö öslegesnek tartották elhívni. .. — Legyen meggyőződve főtisztelendő uram, 1 b°gy én is csak úgy fogok tenni. Elvégre is, ha egyszer a tudomány többé nem segíthet, az utolsó kenet nem árt többé . . . E szavakra a pap arca ismét elkomolyodott, nem felelt az orvosnak, amúgy is a paró- chiához értek — elbúcsúzott Az orvos maga is fiatal ember volt, pályája kezdetén. Ruháján meglátszott, hogy az nem a falusi nagy utca számára készült eredetileg, divatos, elegáns öltözék volt. Alig két hete még, hogy a fővárost elhagyva elfoglalta a faluban a körorvosi állást. Egyedüli ösmerőse eddig a fiatal pap volt. a kinek nem mindennapi műveltsége, képzettsége önkénytelenül is vonzotta. „Csak ne volna olyan nagy jezsuita az én papom — morfondírozott magában a doktor, a mint a poros utón hazafelé baktatott — hiszen jó, ha a nimbusát másokkal szemben megtartja: de velem szemben minek komédiázik?“ Egyszer aztán ezt a nézetét kissé simább formábau „beadfa“ pap barátjának. Az egyház embere nyugodt, higgadt hangon felelt: — Ha nem lenne hitem egyszersmind meggyőződésem is, levetném e ruhát. En a mit hirdetek, azt hiszem, vallom magam is, lelkem teljes meggyőződésével épen úgy, a mint önnek is át kell hatva lennie tudományának igazságától. — A párhuzam nincsen helyén főtiszte- : lendő Uram! . . . — Ne vitassuk azt édes doktorom! Mi ! egy álláspontra soha sem fogunk jutni . . . — Dehogy nem! Kedves főtisztelendő Uram, volt már nekem jó pap pajtásom. Az, a mikor úgy magunk között voltunk, bizony bej ösmerte, hogy az a sok hókusz-pókusz . . . — Kérem ne folytassa. Hiszem, sőt tudom I magam is, hogy vannak mi közöttünk is olya- I nők a kik nem hivatásnak, hanem csak „foglalkozásnak“ tekintik az Isten szolgálatát: de I ezek nem méltók arra a ruhára, melyet viselnek,
