Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)

1892-09-11 / 17. szám

Budapest, 1892. September 11.

BUDAI HÍRLAP,

4

A Szent-Gellérthegy megalkotása.

Meg van bizony alkotva régen. Úgy nyugszik ott a Dunába meredező szikláival, mint egy roppant óriásnak, a Dunántúl Vértesének, ökölbe szoritott keze, mely fenyegetően mered a pesti oldalra. Hozzá még tetején a fellegvár, szilárd, kieirkalmazott szürke falaival. Erre is elmondhatjuk, a hogy a debreceni ember szokta; „Csak azért van, hogy legyen.“

így, a maga természetes valóságában meg van alkotva régen az öreg Szent-Gellérthegy. De még megalkotásra vár olyképen, amint azt a mai kor Ízlése, kényelme megkövetelik s a mint a mai fejlett technika eszközeivel megalkotni módunkban áll.

Tabáni lejtőjéről pusztái lassan-las- san a sok apró ház. s a magasabb városrendezési szempontoknak esik áldozatéi a székes főváros egyik legboldogabb része, a hol t. i. mindenki a saját házában lakott. Tért foglalnak apránként a villák is, — reversális mellett épülve a kincstári területen s közelében. Két év óta megvan a kigyós ut is, az obiigát fehér karfákkal. Nemsokára tetejéről is pusztul már a lapos kőfészek s területe a főváros tulajdona lesz.

Ennyire már vagyunk. Ez mind semmi.

Az öreg Gellert nem nagy. Egy jókora szikla, semmi egyéb. Turista kirándulásokat nem rendezhetünk rája, svájci stilü menedékházakat nem emelhetünk rajta. Kicsiny az egész. De ép ezért rendkívül alkalmas terrennumúl kínálkozik a különféle technikai alkotásoknak. Olyan, mint a hibátlan márványdarab, mely fúrásra, faragásra, alkotásra hivja ki a művészt.

Ez a szikladarab nagy kincsünk nekünk; s olyan ember, kinek a természet szépségei iránt érzékeny a kebele, bámulva pillant reá. s csodálkozva tekint le róla. A Gellérthegynek van legnagyobb része abban, hogy a nálunk megforduló idegenek lelkesülten beszélnek székvárosunk gyönyörű fekvéséről s természetadta szépségeiről.

A természet megcsinálta a magáét. Itt nem állapodhatunk meg. Most az embereken van a sor. Manapság raffiniált élvezeteknek van keletjük, s ez helyénvaló is, ha az emberiségnek igy esik jól. Az bizonyos, hogy a Gellérthegy a Dunáról, vagy a pesti oldalról nézve felséges képet nvujt, s bizonyos, hogy az ágaskodó, vad sziklák és az aljában emelkedő paloták, templomok s tornyok között levő kirívó ellentét bár nem kellemetlen, de bizarr benyomást kelt. De tagadhatatlan, hogy a végletek ilyen találkozásával az esztétikailag finomult lélek kibókólni nem tud s keresve keres valamit az ormótlan sziklákon.

Keresi az emberi munka szüleményeit, keresi az emberi alkotásokat, melyek a természetűdta előnyökkel kapcsolatba hozva a Szent-Gellórthegyet oly unikummá tennék, mely egymagában is elegendő volna, hogy idetóditsa a világ minden részéről a látni és élvezni vágyó utasokat.

Ebből a holt kőtömegből tehát oly unikumot kell csinálni, hogy csudájára járjanak az emberek, mint a versaillesi termeknek, a saint-cloudi vízműveknek, a müncheni Lohengrin-kastélynak, a schaffhauseni vízesésnek, a Walhallának, az Alhambrának s egyéb ilyen emberikéz vagy természetalkotta ritkaságoknak.

Legyen ott azon a hegyen minden, a mit a művészi képzelet s a támogató technika a természeti előnyökkel s túlterheléstől ment jó ízléssel párosúltan felmutatni képes. Valami kolosszális emberi mű a tetőn, — a mint ezt már mindnyájan akarjuk, — erkélyek, utak, vízesések, vizszökések, hullámvasút, barlangok, sikló stb. Az Olympus hegyét lehetne és kellene ott megáik o t n i.

Es itt függ össze ezen dolog a lágymá,nyosi kiállítási tervvel. A Gellérthegy által nyújtott rendkívüli előnyök kiaknázása nélkül e terv csonka maradna. De ha a Gellérthegy is, a mint elmondottunk, a keretébe bevétetnék: oly unikumot teremtenénk, mely hasonlíthatatlanul nagyobb vonzóerőt gyakorolna a párisi Eiffel-toronynál, a chicagói rengeteg építéseknél, vagy a holdat, — ha igaz — egy méternyiről mutató távcsőnél.

Ilyen megalkotására vár a Gellérthegy, — mi ha bekö vétkeznék, a lágymányosi kiállítás anyagi sikerének egyik legfőbb biztosítéka már megvolna, smás- részt a jövőre egy csapásra meghódít an ók az egész világ turistáit és utazóit.

Persze, hogy ez a terv is sokba kerül, s középszerűen megcsinálva nem sokat érne. Milliókat kell itt áldozni, s a terv sikerét nem ahhoz mérni, hogy belépti dijakból ugyan mennyi folyhatna be. Minden megtérülne, mint a müncheni tündórkastélynál, melyet a kislelküség

II. Lajos halála után lebontani is kész lett volna. E mellett pedig méltó emlékünk maradna ezredéves fennállásunk megülése idejéből.

Királyi bőkezűség, vagy merész gondolkozása, nagyszabású emberek szükségesek a terv megvalósítására.

Ezekre appellálunk.

Kerecsen.

A kikölcsönzött jegygyűrű.

A szép Ilma grófnő dacára 16 éve& korának még mindig a zárdában volt, pedig épen ő oly életre való teremtés oly pajkos játszi természeti) volt, hogy minduntalan kirítt a komor szürke faiak közöl. De atyja végrendeletében azt kívánta, hogy leánya addig maradjon a gondos apácák nevelésében, mig férjhez nem megy Még alig volt két éves midőn az anya grófnő árván hagyta szegénykét, de halálos ágyán, férjét arra kérte, hogy beteges lévén ő is, gondoskodjék, hogy az árvájuk egykorón jó kezekbe jusson, sőt még arra is kérte, hogy nősüljön megujra kis lánya miatt és leginkább arra tekintsen, hogy Ilma jó mostoha anyát kapjon.

De a gróf nem. nősült a kis lányt zárdába vitte, és különc természettel bírva, rokonaival soha sem közlekedett. A kis grófnőt minden

vasárnap elvitte kastélyába, de bizony ott is mi várt szegénykére, a mogorva, beteges atyja, kit azonban ö valósággal imádott, bár jó, vig kedélyével az öreget az napra mikor ott volt egy kissé felvidította.

13 éves volt lima, midőn ép karácsonyi szünidőre haza készült és nagy csodálatára atyja ki mindig oly pontosan jött érte, nem érkezett a kitűzött napra. Harmad napra távirat érkezett a zárdába: „A grófnő siessen, ha atyát még látni óhajtja“. Ilma kétségbeesve sietett a kastélyba de már csak épen utolsó hörgéseit hallotta édes atyjának, anélkül hogy beszélhetett volna vele.

A gróf rokonai nagy számmal érkeztek, nem különben mindazok az ismerősei, kikkel még betegsége és különcsége előtt barátságban volt, a nagy pompával tartott temetéshez, de Ilma grófnő apja által befolyásolva, senkiről sem akart tudni, hallatni különben is a fájdalomtól mintegy meg kövesülve, a sok kérdezös- ködésre, egészen hidegen felelt, hogy atyja vég- rendeletileg meghagyta neki, vagyis inkább gyámjának, a gróf titkárának, ki ugyan utóbb szinte már csak hivatalosan érintkezett vele, hogy mi fog vele történni.

A gróf kívánsága az volt, hogy Ilma a zárdában maradjon, tartsanak neki egy világi elekelő nevelőnöt, kivel kijárhasson, meg is nevezé az illetőt, kit már e célra kiszemelt, és főkivánsága az maradt, hogy lánya minél hamarabb férjhez menjen, de persze csak is rangjához illően, 'ellenkező esetben sem ő sem gyámja egy fillért sem kapnak. Ha pedig rangjához illően megy férjhez, a gyám 30,000 frt kielégítést kap, midőn a vagyont át adja.

Urna grófnő a világért sem akart atyja kívánsága ellen tenni, nem a vagyon miatt, de mert az atyja kívánsága neki szent törvénye volt. A zárdában persze nem volt a legjobb dolga, az apácák nem szerették, ha sokat kijárt, ö pedig szeretett megszökni vasárnaponként, nevelőnőjövel, kedves kastélyába, a hol azután mindig nagy felfordulást csinált, mulatott mint szokva volt atya élete létében, a mikor azt tehetett a mit akart, lovagolt, kocsizott, hajtott, a legmeredekebb hegyeket megmászta, az elhagyatott utakat felkereste. A nevelönő pedig, mint mindenki, nem tudott neki ellent állni, imádta és ha roszalta is tetteit, mégis mindent megtett a kedvéért és haragudni nem tudott a szép grófnőre.

16 éves volt midőn egy magános utón a parkban egy maga menve, egy fiatal erdészszel találkozott, mindketten meglepetve állottak meg egy perezre, de nemsokára ismerettsé- get kötve, sétáltak tovább s igen jól mulattak, miután a grófné, kilétét el nem árulta. És tudja isten hogy, hogy nem minden vasárnap ezután találkoztak egész véletlenül, az erdész mindég egy darabon elkísérte egész egy bizonyos távolságig, ott mindig elbúcsúztak és Ilma meg- igértette vele, hogy se irtana uem megy, se kilétét nem tudakolja, mig ő maga meg nem mondja, különben barátságuknak vége szakad.

A szegény grófnő maga sem sejté, hogy tulajdonképen nem helyesen cselekszik,csak midőn utolsó találkozásukkor Károly, mert igy hívták az erdészt oly lelkesülve csókolt kezet neki, és ismét könyörgött, hogy már szabadjon tovább is kisérni, megtudni vájjon hol van hazája és kicsoda? Kezdé belátni, hogy ez igy tovább nem mehet és nevelőnöjének bevallott mindent, a szegény nő rémségesen megijedt és a szomorú grófnőnek elmondá, hogy tulajdonképen mily csúnyán cselekedett, hogy a szegény erdész,