Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-09-04 / 16. szám
Budapest, 1892. September 4, BUDAI HÍRLAP, 4 Hull a levél a virágról! . , . Szeretem az őszt s igazán nem tudom, bogy a tavasz ébredő szépségével, életével, avagy az ősz hervadó csendjével, búcsújával tesz-e nagyobb hatást reám ? ... Az érkező madarakat, örömmel üdvözlöm s a távozók után könnyeket ejtek, szomorúan kisérem őket tekintetemmel, midőn érezve a pusztulást, látva a kervadást el mennek „jobb hazába“, hol melegebb a tájék, virít a fű, a fa s a természet teljes bájában teljes virágjában ragyog! Minden levél egy-egy lehulló élet, minden száraz ág egy betejezett múlt s minden azt mutatja, a hulló levél, a száraz ág, hogy közel van a vég, a hosszú deres álom, melynek végén újra zöld lesz a levél, újra hajlékony, friss életű az ág! , . . Csakhogy nem az a rózsa fog újra kinyilni, nem az a levél kizöldülni, az csak e helyett lesz s lehet, hogy ez éppen egy része lesz annak, midőn már elporladva mint föld fogja ennek táplálékát nyújtani. Ah de ez már nem virág, nem levél! Ez a enyészet oly megható, hogy — nem tehetek róla — elszorul a szivem s én is az elmúlás, az e.hervadás gondolataival foglalkozom, mikor a sárga lomb között járva szinte nyögnek, jajgatnak a levelek, mintha kegyelemért könyörögnének még itt is, mikor én járok rajtuk! Minden legkisebb szellő egy uj levél záport hint a földre. Kedvem volna lefeküdni a száraz levelekre, egy öreg fa alá s ott hagyni magam betemetni a hulló levéltől az „aranyesőtől“ és ott aludni át velők a telet. A vad gesztenye már régen, az első őszi fuvalomra, szélnek eresztette nagy ötös leveleit, a dió levelek még görcsösen ragaszkodnak a törzshöz, nem egy könnyen hagyják oda az öreg, annyi vihart, enyészetet átélt fát. A napsugár is bágyadt, sugarai lomhán csókolják a téli nyugalomra térő, hervadó, enyésző természetet s mosolya is oly gyönge, olyan mint a lázas betegé, de azért ragyog, hogy legalább mig mind elmúlt, addig legyen szép a haláluk is, azután — azután ő is nem bánja melegit-e a sugár, csupán a kötelességét teszi, hogy világit, de fősvény avval is, mert kora délután már elhagyja a hideg téli földet s másutt önti ki teljes melegét. Gondolkodom, hogy mindennek el kell enyésznie, hogy igy fogok-e én is elporlani, ha eljön hervadásom, lehullásom, mint ez a levél, mely elvegyülve a többi és a föld közé nemsokára nem egyébb pornál, olyan por mint az, melyre lehullott s nem is lehet tudni melyik volt levél, melyik föld, melyik élt, virágzott, melyik volt porszem öröktől fogva, a melyikre tapostak-tapostuk mindig?! Vájjon ilyen leszek-e én is és akkor nem lesz-e egy nekem, hogy valaha én hullottam le efáról, én voltam e porszem Yagy én tapostam rajta?! Mikor azt sem fogom tudni, melyik porszem voltam én, melyik nem! (?) Nem mindegy lesz-e akkor gazdag — szegény, boldog boldogtalan valék-e ? Könyvembe egy levél van szárítva és egy fehér virág; nem tudóm kié, nem én tettem belé; aláírva: „menyasszonyi bokrétámból!“ Egy néhány lappal tovább: „anyám sírjáról!“ Mily külömböző helyről való e két emlék s mily különböző érzések váltakoznak az ember szivében, ha együtt látja őket! Az egyik egy boldog nap felejthetlen édes emléke, a mely elsője volt az élete boldogságának, — a másik az éppen a legnagyobb, a legkeserübb, a pótolpatlan veszteséget juttatja eszébe — a szerető (édes anya halálát — drága mind a kettő! Melyik inkább az! Nem kutatom! Vájjon boldogabb-e ez a két levél, mely meg van óva az enyészettől, legalább hosszú időre, mint az, mely rendes kiszabott pályáját korán végezte be, élt, zöldült, ki virult, sárgult, hervadt, lehullott s most ezer társával a földbe van temetve ? Jó-e neki a száraz lét vagy kivánna-e nem lenni ? En Istenem, azt hiszem, hogy neki édes mindegy, nem tudja, nem érzi, csak — van! Ha meggondolom még is csak szebb az, ha az embert szeretik, becsben tartják mint e két levelet s vágyam támad, hogy nékem- is ilyen sorsom, ilyen végem legyen! Azt szeretném, hogy mindég gondoljanak reám és soha ne felejtsenek el s úgy nézzenek reám, hogy én vagyok egyedüli emléke egy megtörtént és elmúlt, örömteli vagy gyászos eseménynek és akár eltesznek, akár lehullok és porrá vállok az nekem mindegy — nem tudom én azt már, nem érzem, — ha lelkem elszállt, hogy velem mi lesz, ez nekem nem okoz gondot, csak ne volna ősz és ne húllna le, ne múlna el minden: ó szép, de szomorú hervadás ! Viola. Fő- és székvárosi ügyek. A közoktatási bizottság Rózsavölgyi Gyula tanácsnok elnöklete alatt f. évi aug. hó 31-én ülést tartott, melyen Faller Ferenc jegyző előadása alapján a következő ügyek intéztettek el: Az orsz. nőiparegyesület két nőipariskolájára nézve a kereskedelmi minister a folyó év tavaszán arra kérte a fővárost, hogy miután az egyesület a tönk szélére jutott, az egylet két iskoláját a cselekvő és szenvedő egyesületi vagyonnal együtt vegye át s részéről biztosítja az állam eddigi támogatását. A közgyűlés azonban kijelentette, hogy mindaddig, mig a népoktatási törvény által reá rótt feladatokat teljesen nem valósíthatja, egyéb iskolák fentartására magát indíttatva nem érzi. Most a keresk. minister újabb leiratában arról értesíti a fővárost, hogy tekintettel a nőipar-iskolák nagy fontosságára, az említett két iskolát állami kezelésbe átvette s f. évi szeptember 1-től kezdve ily módon okvetlen fenn is tartja. Az említett ipariskolák a nők munka- és keresetképességének fokozása és kiterjesztése érdekében szélesebb alapokra is fognak már az 1893-4-iki tanévtől kezdve fektettetni. A minister azért kéri a fővárost, hogy az eddigi 1250 forint évi segélyen fölül ezen iskolákat magasabb állandó segélyben részesítse. A bizottság ugyanazon indokok alapján, a mely indokoknál fogva a közgyűlés az iskolák átvétele ellen nyilatkozott, a kért segélyfölemelést szintén nem véleményezheti, még pedig annál kevésbé, mert a kisdedóvási törvény következtében a fővárosra újabb s előre ki sem számítható terhek fognak hárulni. A III. kér. polgári iskolánál az igazgatóság rendkívüli latin nyelvi tanfolyam felállítását kérelmezi, hogy a gymnáziumoktól távol lakó ó-budai növendékek a polgári iskolák elvégzése után átléphessenek a felső gymnáziumi osztályokba. A bizottság a tanfolyam engedélyezését szívesen véleményezi. A tanfolyam heti négy órát veend igénybe. Be mutathatott a III. kér. Miklós-téri uj iskola tervvázlata is. Ez isko’a a munkástelepi iskola pótlására vesz hivatva s tartalmazni fog földszintes épületben 8 tantermet a mellék helyiségekkel, óvodát, tornatermet s elkülönített igazgatói és szolga lakást. A hozzávetőleges költség 82,000 frt. A bizottság ezt is eltogadván, végül a József-fiárvaházban megürült két s a Mayer-féle árvaházban üresedésben levő egy felügyelő-tanítói állás elnyeréséért folyamodott öt pályázó mindegyikéuek képesítését rendben találta. Háborúsdi. Levél a honvéd hadgyakorlatokról. (szt. a.) Szép élet a katona élet — kivált igy őszi gyakorlatokkor! Ki volt adva magasabb helyről a parancs, hogy ezredünk a fővárosból meghatározott időben az x-i faluban tartozik lenni. A tábornok úr tudatja az ezredessel, hogy az ezredet reggel öt órakor, elindulása előtt megakarja szemlélni. Az ezredes úrnak érdekében áll, hogy az ezredben semmiféle hibát ne találjanak, ennélfogva ő maga előzetesen szemlét kíván tartani és parancsot ad, hogy az ezred öt órakor készen álljon. A zászlóalj parancsnokokra nézve felette fontos, hogy zászlóaljaikat fél ötkor teljesen rendben találja az ezredes, ennélfogva ők már négy órakor akarnak szemlét tartani a maguk zászlóáljaik felett, A százados ur, tekintettel erre szigorú parancsot ad ki, hogy a század már félnégy órakor készen álljon, hogy esetleg egyik másik hiányt még négy óra előtt pótolni lehessen. A főhadnagy és hadnagy uraknak ambíciója, hogy szakaszukon ne találjon kifogásolni valót a százados, épen azért szükséges, hogy már három órára készen álljon a szakasz. A szakaszvezető, meg a káplár nagyon jól tudják, hogyha három órakor hiba lesz, az nekik igen nagy kellemetlenséget okozhat, épen azért már félháromra mindegyik készen akarja látni a maga embereit, hogy legyen ideje egy pár nem szabályosan ragyogó gombot kitisztit- tatni. így aztán minden értelmes legény legalább is két órakor kel fel, hogy rendbejöhessen és készen álljon félháromkor a felsőbbség előtt. A sok vizitáció, szemle, kifogás végbe megy, az ezred készen várja a tábornokot. A tábornok öt óra helyett fél hatkor jött, „megelégedését“ fejezte ki, kifogásait megtette — s végre hat óra lett mire elindultunk. Nincs szebb a ragyogó napsugárnál — az bizonyos; de az is bizonyos, hogy nincsen kiáll— hatatlanabb a katonára, mintha a napsugár amiigy Isten igazában süti menet közben. Már tiz órakor jó 36° meleg volt. A legénység a jóformán térdigérö homokban izzadtam, fáradtan gázol előre, a felkavart por sürü felhőbe boritja az egész csapatot: ellepi orrát, száját az embernek. A nyelv csak. úgy ropog a homokos szájpadon. Akkor hallatszik a távolból az első lövés. A kiküldött elővéd egyik emberét visszaküldi a csapathoz: — Itt az ellenség! Tisztek kardot rántanak, harsány vezényszavak hangzanak és a csapat, mely mint egy hosszú kígyó mászott eddig a poros úton egyszerre „felfejlődik“ ; két hosszú sor, mely az út jobb és baloldalán szinte a végtelenbe látszik húzódni lövésre készen tartott puskával nyomói előre. A kimerült legénységnek még nehezebb sorsa van, mint eddig, szántásokon keresztülgázolnia, kukoricákon áttörtetni. A mezei munkás ekéjére támaszkodva nézi a hadfiakat. Talán azon tűnődik, hogy volt őneki is része már ebben — vagy azon. gondolkodik, hogy jövő esztendőre ő is berukkol neki is kijuta háborúsdiból. Milyen kényelmesnek tűnik fel ilyenkor a földműves nehéz munkája! Ha beleizzadt, csak oda szól az ökreinek: — Hahó! — Azok pedig maguk is szívesen megállnak, hogy kifújják magukat! Azzal előveszi a gazda ember a cserépkorsóját, a miben a viz mennél nagyobb meleg süt rá, annál hidegebb frisebb marad: a fizikusok tudják, hogy miért van az! Soká néz még a hadi rendben haladó csapatra s aztán megi
