Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-08-20 / 14. szám
BUDAI HÍRLAP. Budapest, 1892. Augusztus 20. ' 2 A közmivelődést, magyarosodást előmozdító intézetek és egyletek működését figyelemmel kísértük és azokról olvasóinknak pártatlan bírálatainkban beszámoltunk. Ily módon igyekeztünk tisztünket betölteni. Ezen az úton kívánunk és fogunk haladni a jövőben is. A mi változás lesz lapunkban, az csak előnyére leend. így főleg a hírszolgálatot szervezni fogjuk oly módon, hogy minden bármily csekély fontosságúnak látszó eseményről is, mely a Duna jobb partján történik, olvasó közönségünk értesüljön. A fő- és székvárosi közgyűlésekből csak is a budaiakat érdeklő ügyekben fogunk kimerítő, szószerinti tudósításokat hozni, egyébb ügyekkel csak kivonatosan fog foglalkozni lapunk. A második évnegyednek ilyen szándékkal indulunk. Ha a közönség úgy véli, hogy e lap szolgálja a budai érdekeket — szolgálja önzetlenül, pártatlanul: ha a közönség úgy találja, hogy e lapra szükség van, hogy az hasznára van Budának emelkedésére: ha megtudta nyerni e lap a közönség tetszését és bizalmát: — akkor nem kell kérnünk pártfogását, támogatását, megadja azt úgy is szives örömest. Ebben bízva folytatjuk becsületes igyekezettel munkánkat! Budai mulató helyek. Levél a Szerkesztőhöz. Tekintetes Szerkesztő I r ! Ne nehezteljen, hogy csak ma válthatom be ígéretemet, de szolgáljon mentségemül az, hogy a nagy hőségben igazán nem voltam képes Írni. Aztán nagy gondot okozott nekem az is, hogy tulajdonképen miről is írjak ? A „budai gavallérokon“ kezdte Szkijen és én hivatva éreztem magamat először a budai kisasszonyokról, majd a budai mamákról és végül a budai szerelmesekről írni. Így már most végkép kifogytam a budaiakból, mert a papák azok csak olyanok — ha nem még jobbak a más papáknál, s igy őket békében hagyom. Ennél sokkal többet lehetne a budai gyerekekről írni, de ezt azért nem teszem, mert nagyon megharagudnának rám az ifjú mamák, hogy minek avatkozom az ö dolgukba ? Hanem igenis áttérek a budai mulató helyekre, persze csak olyanokat említve, a hol, mint úri hölgy magam is forogtam. Kezdem a színházon. Télen a várszínház járja, a hol az abo- uensek dominálnak: Legnagyobb része olyan a publikumnak; ezek már úgy ösmerik egymást, mint a rósz pénzt. Mindegyik tudja, hogy a másik hol ül, ki a szomszédja és a mi fő, hogy miért a szomszédja egyik a másiknak. Mert abban már nagy politika rejlik és nagy „tapintatosság,“ hogy olyan abonensek kerüljenek egymás mellé, a kik egymás iráut érdeklődnek. Talán a színpadon történő dolgok nem is érdeklik annyira a közönséget, mint a nézőtéren történők. Egy egy színházi blúz nagyobb feltűnést kelt, mint Jászai Mari Elektrája, és az a körülmény, hogy Zoltán úr ezidén nem bérelt llonkáék melletti zártszekre, mindenesetre több fejtegetésre ad okot, mint Ibszennek egy új drámája. Vannak abonensei a várszínháznak, a kik évről évre rendületlenül ugyanazon helyen ülnek, és évről évre ugyanazt a műsort élvezik végig. Egy jóképű öreg úr, a mióta a várszínház csak fennáll, minden esztendőben ugyanazon helyre abonál: az előadáson pontosan megjelenik, előveszi zsebéből az esti-lapot és azt olvassa végig. Ha a függöny legördül és felharsan a taps egyik másik művésznő vagy művész remeklése után, akkor az öreg ölébe veszi az estilapot és tapsol a többivel. — Csak azt szeretném tudni, kedves bátyám, hogy minek is tapsol maga, a mikor nem tudja, hogy miért ? — Ugyan hagyja el! Hadd örüljön szegény párája neki! Hadd gyüjöu elő! Mikor aztán a ..szegény pára“ (Jászav, vagy H e 1 v e y, vagy Nagy Imre stb.) már csakugyan „elögyütt,“ akkor az esjtilap ismét előkerül. Nagy gondot okoz annak a kiválogatása, hogy melyik darabba nem illik a lányokat elvinni. Az ilyen darabot azután Pesten, a nemzetiben szokás bemutatni: ott kevesebb az ös- merős, tehát nem árthat a lánykának annyira a darab. Az is fontos kérdés különben hogy a felvonás közökben az urak közül, ki melyik páholyban vizitel és kivel beszélget. Nyáron már egészen más. A budai színkör közönsége változatos. Itt a fiatalság uralkodik, persze csak a férfinem, s azért a mamák és nővérek nem is szeretik nagyon a színkört, a menuy asszony ok meg épen idegesek lesznek, ha azt hallják, hogy vőlegényük a színkörbe jár. Az ó-budai színkörről nem beszélek mert nem ismerem és azt hiszem, hogy nem sókat vesztek vele. Télen a különféle kaszinók rendeznek mulatságokat, melyek elég kedélyesek szoktak lenni de a budai szellem ott is meg van. Az emberek már mind ösmerik egymást, de nagyobbrészt csak látásból. Tudjuk mindegyik táncosné hány éves ? ki volt az udvarlója előbb ? melyik hagyta ott? ki mostan a favoritja? stb. A korcsolya téren meg úgy vagyunk, mint nyáron a bástya zenénél. Legtöbbnyire ugyanaz a publikuma. Egyébiránt a jégre nem jó járni a lányoknak, legalább, ha egy mama szavai után Ítélhetünk, akkor nem. A télen ugyanis hallottam, a mint egy budai mama igy nyilatkozott : En bizony nem engedem a lányaimat korcsolyázni. mertigy bizonyosan nem mennek férjhez. Mert ugyan hogy is venne el egy jóra való fiatalember egy lányt, a ki mindennap két órára elmegy hazulról! Micsoda házi asszony lesz majd abból ! A mi a zenéket illeti t. i. a bástya zenét vagy a kioszk előtti zenét, azt mondhatom, hogy ez a legcélszerűbb mulatságok közé tartozik. Először is nem kerül pénzbe, másodszor pedig nem okoz költséget és végre, hogy a legfontosabb érvet is elmondjam, az embernek nincsefoglaljak állast. Egy néhány sikkes gimnazista . megfelelő keretben, azt hiszem zajos hatást érhetne el. Már, már kezdtem belé melegedni a mese szövésbe a mint hirtelen feltárult szobám ajtaja s kedves munkatársam az én anyósom vészt lövelő tekintettel rohant felém. Szemeiből ki olvastam, hogy fene idea fog- j lalkoztatja becses agyvelejét. És csakugyan. Vékony betűkkel írott le- ! vel'et dörzsölt orrom alá s vért fagyasztó rövidséggel kérdezte: — Mi ez ? — Ez ? Egy levél, — feleltem naivul. — Levél ? Es maga ezt csak oly könnyedén veszi, és maga azt hiszi, hogy ezzel a fel- j világositással megnyugtatta ama szegény síró ; angyal kétségbe esett szivét és egy szerencsétlen J anyának végtelen fájdalmát. Maga szörnyeteg! Tessék elhinni, hogy én valóságos kérdő j jellé kuporodtam Össze. Kezembe vettem' szó nélkül a levelet, hiába néztem és forgattam, !a megszólítás „kedves angyalom“- úem illet reám az aláirás „örökké bű Melánie“ előttem teljesen | ösmeretlen volt. j — De hát mi közöm voltaképen ehhez a levélhez. — szóltam végre türelmetlenül ? — Mi köze hozzá? Nézze meg az ember.; talán csak nem fogja eltagadni, bogy bűnös, hiszen most húzta ki Jolán bűnösségének ezen írott tarmjelét tulajdon kabátja zsebéből! — Az én zsebemből ezt a levelet?! No ez már sok! Ezt már el nem tűrhetem ! Bementem, a mellékszobába, hogy feleségemtől megkérdezzem részletesen az egész történetet, nőm a pam- lag sarkában ült és sirt; választ nem adott, hiába szólaltattam meg szivem legérzőbb búrjait. Megfogtam kezét, megcsókoltam: mind hiába! Elvégre is megtettem minden tőlem telhetőt, anyósom csúl'nevekben kiapadhatatlan lexikonja azonban kihozott rendes flegmámból. Ártatlanságom tudatában védtem magam és végre is goromba lettem s olyan „fene“ csetepatét rögtönöztem, melynek párját még a színpadon sem láttak. Felhúztam azt a szerencsétlen kabátot és bosszút libegve elrohantam a kaszinóba. TJjra meg újra elolvastam Meláui levelét. Igaz bensőséggel irt sorok voltak ; eszembe jutott boldog ifjúságom é's az én szerelmem. Váljon ki lehet e boldog férfiú, kinek szerelme összefüggésben áll az én szenvedésemmel ? Így elmélkedve kutattam kabátom zsebeit, egyszer csak egy levél boríték akadt kezembe. ; Mi a kő ? Tekintetes Boldizsár Árpád úrnak. Az Öcsém neve. Hogy jutott ez hozzám? Ekkor vettem szemügyre kabátomat, s ó, én oktondi, öcsém kabátjával, melyet nyilván kuglizás alkalmával cseréltem föl, parádéztam egész nap. 0 tehát az a boldog halandó kit Meláni „angyaláénak nevez s én vagyok ama szerencsétlen, ki megiszom az ö boldogságának üröm cseppjeit. Rohantam haza. — Feleségem boldog volt a felfedezéstől, sírt. örömében, csókolt, ölelt csakhogy ne haragudjak. Szegény anyósom a kimerültségtől elfáradva, korán lefeküdt.Hála Istennek ! Nyugodnék bár az emberi kor legvégső határáig. Álmomban a nap eseményeit újra végig játszottam, csakhogy színpadon. Anyósom kitünően játszott s óriási sikert aratott. v Mikor fölébredtem, föltett szándékom volt az eszmét földolgozni. Kitűnő tárgy egy „fene“ bohózathoz s legalább bosszút állok anyósomon. Fájdalom ez az eszmém is dugába dőlt-. Nem régiben olvastam, hogy a városligeti színkörben előadásra elfogadták a „fene-? anyósok“ cimü bohózatot. Az én ideám. Hogy a fene enné meg: Már látom nem írok én soha sem darabot. De legalább elviszem anyósomat a városligeti színkörbe, hadd nézze meg a „fene anyósokat“ talán talál magához hasonlót. Permcth.y !$.
