Buda és vidéke, 1904 (13. évfolyam, 1-31. szám)
1904-09-30 / 25. szám
Budapest, 1904. XIII. évfolyam. 25. sz. Szent-Mihály hava (szeptember) 30. BUDA és VIDÉKE KERESZTÉNYEK LAPJA A jajgatás nagy napja. (Jom-Kipur.) Felvidéken vagyunk. A községben minden csendes, sötét, csak az utszéli bűzös korcsma világos s söntéses szobájának földes padlója zsupszalmával van behintve. Ide gyülekezik a környék zsidósága. Hernyósszőrti dupla fövegük alól forgó tánczot jár a gyűrűs pajesz, amint rőt szakállukba csapkodja a hűvös északi szél. A feketéből piszkos tengerszinüvé vedlett kaftán verdesi a strinflis, papucsos lábikrákat. Párosával jönnek, azzal az ideges suttogással, kézhajingálással, mely mostan még inkább kirívó, amint a korcsmából lett Templi felé közelednek. Arcuk halvány, járásuk roskatag, szemeik pilláin valami állatias alattomosság rezeg. Ez a szempár nem a csillagokat keresi, nem a kék égboltozatot, hanem a piszkot, a föld sarát. A hegyek mögött leszállt a nap, megjött a Jom-Kipur estéje. És a csillagta- lan sötétségben, a rosszul beaggatott keskeny ablakon keresztül kísérteties dolgokat lát az utas. Fehér takaróba burkoltan, összeszijjazott karral és bádoglakattal a homlokon nyög, bömböl, ordít a fanatizmustól megvadult zsidó. Borzasztó látni ezt az őrült ugrálást, azt a megbomlott ide-oda rugkapálást, a fejeknek a falhoz való verését, az üvöltést, a jajgatást, amint kérik a nagy Jehova engesztelő kegyelmét, bűnüktől való megtisztítását. Borzalmas látvány. Csak az tudja, aki tanúja volt hazánk felvidékén tartani szokott Jom-Kipurnak. És az éj csöndjét megzavarja a korcsmából kihallatszó sakálüvöltés, keserves jaj, átkos szidalom, anintha sirok mélyéből az elkárhozott lelkek láncaiktól és kínjaiktól akarnának szabadulni, oly őrü- letesen zug, kavarog, tombol a magából kikelt tömeg. Oh! mily nagy és mély lehet a megtépett seb a leiken, hogy igy kell leimádkozni és megengesztelni az örökké nagy Jehovát. Jom-Kipur a kiengesztelés, a kölcsönös megbocsátás napja. Hosszú nap, amint végtelen hosszú a bűnök lánczoIata, amely lelkűket nyomja. Egymásnak megbocsátanak mindent, felejtik a kölcsönös megcsalattatást, minden el van köztük temetve, csak szivük gyökerében ég a boszu a kereszténység ellen. — Ez a lángoló düh adja az orthodox zsidó szájába a legádázabb átkot, ez vaditja meg a Jom-Kipur estéjén, ez viszi az őrjöngésbe s teszi tehetetlenségében tajtékzó állattá. Megváltozik a kép. Budapesten vagyunk. Levágva a pajesz s strimfli, kaftán, papucs elhajintva. Parádés ruhában, brii- lantinnal kikenve, aszfalton megy a székét megváltott zsidóság az imaházba. A testhez szabott kabát s a vasalt pantalló még nem vetkőztette ki nagyapái szokásából. Nyughatatlanul sugnak- bugnak, hadonáznak, meg-megállnak s talán nem is a Jehovát hívják, hanem csendes üzletet kötnek. Villamos lámpák szórják fényüket a bérelt imaházak zsöly- lyéire, amelyben elnyujtózkodva mormolja imádságát a Lipótváros megtolla- sodott hada. Megszaporodtak, az igaz; jól imádkoztak, szerintük még igazabb; csakhogy akarnának ám imádkozni azok is, akik kintrekedtek, mert nem bírták megváltani széküket. Ez év jom-Kipurja sok szegény zsidóra keservesen virradóit. A lelki fájdalomtól megtörve, otthon jajgatták le a hosszú napot, nem adatván nekik hely az imaházban. Ezek is megszaporodtak, már sokan vannak, már nem győzi a hitközség sem ellátni őket imaszékkel. A sáskahadat már nem képesek ki- vetkőztetni kaftánjukból, a hitsorsosok lelki táplálékukról sem gondoskodhatnak, mert felszállt a templiszékek ágioja. Ezek a kimaradottak megszomorodva gondolnak a közelmúltra, amikor fent az elárvult ruthéneket fosztogatták és ingyen lehetett átjajgatni a Jom-Kipurt a bűzös korcsmahelyiségben, mig most kivetve, eltiltva a zsinagógától, megroskadva ődöngnek a zsidó főváros utcáin. A szövetkezetek szoritják őket, özönlenek a zsidó város felé, telik a gettó, de már nincs pénz az óbégatásra. Ezért a bú az arcokon és ezért a reménység éltető sugara a keresztényekén, mert megroppanva a nyomor alatt, talán itt hagynak bennünket és egy szebb és jobb hazát keresnek majd a tengereken túl. —s. Gróf Széchenyi István gondolataiból. Vérünk mély haláli álomban merengett. Most lázban van. Azelőtt, néhány keveset kivéve, mit is gondolt a nagyobb rész honával. Most viszont annyi az ujitó szakács meg a kukta, hogy se vége, se hossza. Azelőtt vak volt a többség, ezidőszakban viszont oly tágra feltárá szemeit, miképp ezek mindentől kápráznak, vagy mindent mintegy nagyitó üvegen néznek keresztül s csak kevés van, ki a dolgokat valódi mibenlétükben látná. Korántsem az lelkem vágya, hogy tervem tapsot nyerjen vagy személyem, mint valami talpraesettnek s hazánk felvirágzását maga után vonónak feltalálójául pünkösdi királyként figurádon s „éljenek“ fáklyamunkák múló (ephemer) s vajmi ingó demonstratiójával (tüntetés) ünnepeltessem ; nem, célom nem ez, de lelkem szomja az, hogy honunk a szőrszálhasogatások nyomoruságiból, az életlen theoriák (elméletek) tömkelegéből s egyáltalán az elszigetelt provinciális (vidéki) nézetek szűk köréből kibontakozva felfüggesztvén aztán „akarom is, nem is“ sas követelési, de kappan-repülési viszketeget, mely most annyi symptomákban (jelekben) mutatkozik, elvégre egy kissé nagyobb s praktikusabb (gyakorlati) vonásokban rendelkezzék jövendője fölött. Miről azonban pénz és sok pénz és szapora pénz nélkül csak álmodni sem lehet. Előre való tudakozódás. 1779-ben Ráth Mátyás Hírmondó Levelek címen szerkesztette az első magyar hírlapot s Előre való tudakozódását;„Ha valljon találkoznának-e elegendő számmal Hazájokat és Nem- zetöket szerető Magyar Hazafiak, akik a Magyar nyelven Íratandó uj Hírekre vagyis Hírmondó levelekre szert tenni kívánnának?“ Körülbelül a mi lapunk is azt kérdezhetné, hogy találkozik-e elegendő számú magyar, ki a zsidótól nem fél, ki hazáját a zsidó befolyástól megmenteni akarja és az erre való ösztönzést elfogadja, olvasni meri ? Keveset adhat lapunk az olvasónak. Terje- delma kicsi, kevésszer jelenik meg. Nem is igen méltathatják azok, kik csak a papirostengert nézik. A mi lapunk ezt nem adhatja. Adhat évenként pár száz ötletet, intőszózatot, tiltakozást, útbaigazítást, cáfolatot. Mindezt magyar és keresztény szellemben. Megmondja az igazat. Terjeszti gróf Széchenyi István hagyományait, őre a felekezeti békének, a magyar gondolkoVezesse tetteinket gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar szelleme!
