Buda és vidéke, 1904 (13. évfolyam, 1-31. szám)
1904-11-30 / 28. szám
2. oldal írói dilettantismusát, ha azt egészen önkénytelennek és öntudatlannak tekintenők; hogy öntudatos volt, nemcsak az mutatja, hogy ő maga ismételten bevallja, sőt olykor huszáros élczei tárgyává teszi, de ennek az írmodornak az öntudatossága és czélzatossága kitűnik irodalmi agitatiójának egész természetéből és taktikájából, mely mindig főkép azoknak megnyerésére és meggyőzésére irányult, a kikről jól tudta, hogy egy rendszeres, tudományos munkát végig nem olvasnának, de a szellemes, élcztől sziporkázó, csípős gúnynyal is fűszerezett csevegés iránt éppen nem érzéktelenek s a kikről azt is föltételezhette, hogy egy hivatásos írónak formailag is magas színvonalú munkája iránt kevésbbé érdeklődnek, mint egy a társadalom vezető köreiben mozgó elkényeztetett nagyúrnak könyvírói szeszélyei és ötletei iránt. Nem szabad felednünk, hogy, kivált eleinte, a nyelv nehézségeivel is küzdeni kellett; magyarul egyáltalán akkor kezdett írni, a mikor már részt vesz a közügyekben ; a dunántúli tájszólás némely sajátosságaihoz szívósan ragaszkodik, kedveli olykor a népies szólamokat is, a nyelv hiányait új szavak alkotásaival igyekezik pótolni, nem mindig szerencsésen de lassanként a nyelv darabos, nehézkes anyagát áthevíti, megolvasztja s a maga képére gyúrja át hatalmas egyénisége: ezentúl aztán már nem többé a nyelvet, az irályt érezzük műveiben, csak a szerzőt, mindenre csodás fényt vető geniali- tásával, a mély érzés és metsző gúny vegyü- letét, mely egyéniségét is mindenekfölött jellemezte, a harag féktelen kitörései mellé helyezett legérzelmesebb ömlengéseket, a «Juvenális és Swift maró gúnyjának egyesülését Shakspere hamleti és leari humorával» (Gyulai). És érezzük költői lelkének megnyilatkozását is, mert — bármily csodálatosnak látszik — az ember, aki váltig hirdette, hogy a politikában, a gyakorlati életben csak a hideg ész szavára szabad hallgatni, lelke mélyében költői természet volt, ezt nemcsak kedvencz olvasmányai, idézetei, ifjú korának irodalmi tervei árulják el, de mint írót is nem egyszer ragadja el a költői ihlet. «Könyveinek és beszédeinek ezer részlete, képe, hasonlata, kifejezése hat reánk úgy, mintha egy nagy költemény töredéke, egy nagy költői lélek megnyilatkozása lenne» (Beöthy Zsolt). Míg írói műveinek sokféle formai hiányuk mellett is ez a költői ihlet helyenkint különös zomán- czot kölcsönöz, becsüket fokozza írójuknak széleskörű olvasottsága, nagy tudása s az az éles látás, mely a dolgoknak és kérdéseknek mindig mélyére hatol. A Széchenyi írói jelentőségének egyik mellőzhetetlen fokmérője végül a hatás, melyet irodalmunk fejlődésére gyakorolt. Könyveivel, hírlapi czikkeivel úttörője, mondhatjuk, megalapítója lett a magyar publicistikának; hogy e munkássága hatásában hamar túlszárnyalták mások, az nem csökkenti úttörői érdemeit, csak egyik ismétlődése annak a gyakori történeti jelenségnek, mely vezető szellemek ellen oly erőket visz harczba, a melyeket ők maguk keltettek életre. Még tágabb körre terjed a hatás, melyet a nyelvújítás gyakorlati érvényesülése köszönhet neki; azt a magyar nyelvet, a mely költészetünk számára a nyelvújítási harcz befejezéseképpen a Vörösmarty műveiben kialakult, Széchenyi segített bevinni az életbe; és nemcsak az irodalom nyelvét, az irodalmat magát az ő példája, az ő hatása tette nálunk igazán társadalmi közszükségletté. Beöthy Zsolt helyesen mondja, hogy ő első volt államférfiaink között, ki a magyar költészet nemzeti politikai [BUDA ÉS VIDÉKE jelentőségét méltatta, előtte mintegy «megnyitotta az alkotmány sánczait»; személyes hatása íróink egy egész sorára s éppen költőinkre félreismerhetetlen ; az academia megalapításával nem tett kevesebbet irodalmunkért, mint azzal a viszonynyal, melyet személye s az írók között fenntartott, a példával, melyet az irodalmi tevékenység megbecsülésére adott s végül azzal, hogy főkép az ő igyekezetének eredményeképpen lett Pest az irodalmi középpont, egyúttal az ország fővárosává. Az, a mi Széchenyit mint írót jellemzi, megvilágítja az ő szónoki szerepét és jelentőségét is. Szónok ő, a classikus rhetorok értelmében, semmi esetre sem volt, de nálunk és az ő korában azt a hatást, a melyet a közéletre gyakorolt, soha el nem érhette volna bizonyos nemű szónoki tehetség nélkül s nemcsak kortársainak tanuságtétele, de beszédeinek és azok hatásának tanulmányozása — a régibb ország- gyűlések hiányzó naplófeljegyzései daczára — meggyőz arról, hogy Széchenyi szónoki tehetsége a maga nemében épp oly érdekes és eredeti volt, mint írói egyénisége s szónoki szerepéhez az a különleges, elévülhetetlen érdem is fűződik, hogy — mint már említettük — ő volt az első, ki a magyar parlamenti szónoklatot a latin ékesszólásban legtovább gyönyörködött magyar főrendek körében meghonosította. > Nyelvünk. Faragják, gyalulják legtöbbször hivatatlan emberek édes magyar anyanyelvűnket. Beszélik, írják, de nem érzik. Mi is hát az az anyanyelv? A régiek úgy tartották, hogy az anyanyelv minden népnek legnagyobb szentsége, elide- geníthetlen java. Mi a nyelv? Hang, mely által gondolatainkat kifejezzük. Ha más nyelvet úgy tudok, hogy azt ez által tehetem, nincs többé szükségem az anyanyelvre, mely előttem érdektelenné vált, ha nemzet anyanyelvéről, mint elidegeníthetlen javáról beszél. Ha a nemzet nyelve nem volna egyéb, mint megtanult hang, akkor az ellenvetés helyes volna. De a nyelvek elemei különbözők, épp úgy, mint a népek szellemi elemei, melyekhez azok tartoznak; abban azoknak tulajdon gondolkozása, érzése és kívánságai nyilvánulnak. A nyelv által az eszméknek terjedelmét és föl- foghatóságát föltételezzük. Hordozója és fönntartója a nép műveltségének, mely abban magát századok által kifejtette, és a mesterségek és tudományokban annak közvetítésével nemzedékről nemzedékre örökösítette, melyet, mintegy bizonyos érzést és gondolatot, az anyák a gyermekekbe oltottak. Anyanyelvűnk szentségünk. Az az alap, melyben egész lényünk gyökeredzik. Az az anyatej, melynél egyedül a nemzet gyarapodik. Anyanyelvűnkön adjuk legszentebb érzéseinket. Egy költő sem lehet halhatatlan anyanyelvén kívül, mert csak abban magasul hat a szellem a végtelenhez. Míg a nép nyelvét megtartja, addig el nem vész s a rabiga sem reménytelen, mert fenntartja és ápolja az elnyomatás alatt is nemzeti érzését s addig csörtet a kényuraság lán- czaival, míg el nem szakad. Valamennyi kényúr legnagyobb ellenségének ismeri s ettől jobban fél, mint a kardtól, a népek anyanyelvét, azért, legfőbb gondja volt, azt megsemmisíteni igyekezvén, hogy a gyermekek ne olvashassák anyanyelvükön apáik hőstetteit. A nemzeti nyelv az erkölcsökben is megmutatja magát. Nyelvünk erkölcsünkben is él. 28. szám. A nyelvbe bepottyanni nem lehet, hiába erőszakolják ezt a zsidók, kik a magyar nyelv ősi szelleme rovására hiába nyelvészkednek, mert igaz magyar nem a judeo hungarico nyelven beszél, hanem azon, a mit atyáitól örökölt. A zsidó nyelvészek csak ártottak a magyar nyelvnek és vissza kellene utasítani az ő nyelvészeti erőszakoskodásukat. Megfertőzik, de nem tisztítják a magyar nyelvet. A khazárok. A nagy tudományú Kállay Ferencznél érdekes feljegyzéseket olvasunk a khazárokról, kik nem voltak zsidók, de a zsidóknak a khazár «állományra» nagy befolyásuk volt. Az arab hagyomány szerint Khazár Jáfetnak hetedik fia. Az örmény krónikák a khazárokat turk erede- tűeknek hirdetik. Firduzi Schahname czímű perzsa nagy eposa Kr. e. 400 évvel élteti a kazárokat. Hétszáz évvel Mohammed születése előtt a khazárok a kipcsáki mongol népfajoknak engedelmeskedtek. — A khazárok a leng hagyomány szerint Tallánok — tehát zsidók. A lengek, a zsidót ma is jásirnak, azaz kha- zárnak nevezik. Ezek gyenge tapogatódzá- sok. A khazárok származása tekintetében legbiztosabb nyomon járnak azok a tudósok, kik őket az uráli finn-ugor néptőhöz számítják. A keleti kútfők néhány száz évvel hamarább emlékeznek a kozár népről, mint a bizanti írók. Kétes, hogy Herodot Katiár és Plinius Cacidar scytha népei valóságos kozárok voltak-e? A mai perzsa dynastia Kadschertörzs- ből való, melyet némelyek kozár, mások török eredetűnek mondanak. A kettő végre is egyre megy ki, mert tudva van a kazár nemzet történetéből, hogy a török nyelvet és szokást korán felvették s elenyészőkkor már a káspi turkmaenek között egészen felolvadt egy részük a Xll-ik században. Ily kozár maradványokat fedezett fel Hanway angol tudós a turkmaenek földén, a Kaspium keleti oldalán, hol a helyek, szigetek, vizek neveiben épp úgy felmaradt a kozár név, mint a Kaukázusban vagy nálunk. Chinai iratokban a Tang-dynastia idejéből (618—70g) a kozárok Kosa nevet viseltek, örmény írókban pedig khazár a nevök. Magyar kereskedők Belgrádban, A szerbiai kereskedőket visszalátogatták a magyarországi kereskedők. Úgy adták ki ott magukat, mint magyar kereskedők. A magyarnak nem használ az, ha a zsidó a külföldön magyarnak adja ki magát, mint legutóbb Bel- grádban történt. Ne álarczoskodjanak, úgy sem hiszi el, a ki magyart látott, hogy ők magyarok. Vérlázító ez a zsidó ficzánkolás. Csudál- juk a szerbeket, hogy fel nem ismerték a sok ballábú és ficzamodott orrú kivándorlón, hogy semmi közük Árpád véréhez. Maradjanak maguknak a zsidók és ne adják a magyart. Jó volna, ha egy szerb nyelven megjelenő lap felvilágosítaná a belgrádiakat, hogy ott nem magyarok voltak, de zsidók. Uj diákszövetség. A Lónyay-utczai reformátusfőgymnasium dísztermében ifjúsági gyűlés volt abból az alkalomból, hogy Maclean, a brit keresztény diákszövetség kiküldöttje a fővárosban időzik. A gyűlés, a melyen a debreczeni, kolozsvári, eperjesi, soproni, nagykőrösi és pápai főiskolák képviselői is resztvettek, új protestáns ifjúsági egyesületet alakított, Magyar Evangyéliomi Keresztyén Diákszövetség czímmel, a mely a hasonló szellemű nemzetközi diákszövetségnek lesz a magyar osztálya. A gyűlésen, a melyen Maclean is résztvett, Szilassy Aladár dr., a református egyház gondnoka, elnökölt. A gyűlés előtt a
