Buda és vidéke, 1904 (13. évfolyam, 1-31. szám)
1904-11-30 / 28. szám
Budapest, 1904. XIII. évfolyam 28. sz. Szent-András hava (November hó) 30. KERESZTÉNYEK LAPJA. Ne bántsd a magyart. Lukács Móricz nézetei 1860-ban. A magyar, ha nemzetének viszontagságaira visszatekint, méltán elkeseredik annyi nem érdemlett szenvedések, annyi meghiúsult nemes vágy és törekvés fölött; de vigasztalást talál annak tudatában, hogy némely hibái, tévedései és botlásai daczára, nevünk becsülete épen maradt. A nemzetnek ügy, mint az egyéneknek becsülete két tényezőből alakul, melyeket külső és belső becsületnek nevezhetnénk, kettős alapon nyugszik: az öntudaton és közvéleményen. A belső becsület a test, a lényeg, a külső ennek tükörképe. Egyik a másikat kiegészíti, egyik a másik nélkül csonka és hiányos. Az erkölcsi szempontból becsesebb, nélküle az ámításon vagy csalódáson alapuló jó hírnév csillogó szappanbuborék, mely előbb-utóbb szétpattan. De habár a becsület öntudatát első helyre tesszük is, a becsültetést, embertársaink rokon- szenvét, a közvélemény ítéletét semmibe vennünk nem szabad. Amattól földi hatalom nem, csak mi magunk foszthatjuk meg magunkat, ezt elleneink rágalmai és ármányai homályba borítják. Hogy nekünk magyaroknak ily ármányokból és rágalmakból minden időben kijutott bőven, közülünk mindenki tudja. A külföldi, különösen a német sajtónak egy része régóta, mintegy feladatául tűzte ki a magyar név bemocskolását. Tények elferdítésével, alaptalan vádak minden nemeivel, legjogosultabb vágyaink és törekvéseink gyanúsításával, nemzeti szokásaink kigúnyolásával, jelesebb férfiaink rágalmazásával igyekezett és igyekszik folytonosan az európai népek közvéleményét ellenünk fordítani, bennünket azok rokonszenvétől és becsülésétől megfosztani. Meg akarnák tagadni a magyar fajtól múltját, jövőjét, emlékezéseit és reményeit, meg irodalmát, nyelvét, művelődési és polgárosodási képességét; aligha vitézségét kegyesek elismerni. Vagy nem olvastuk-e egyik német lapban érvül felemlítve a német bevándorlók telepítése mellett, hogy általa Magyar- ország népeibe harczias jellem és képesség oltatnék be? Ha az ellenünk berzenkedő firkászokat nem egyedül vak gyűlölség vagy alacsony haszonlesés vezérli; ha oktalanul azt vélik, hogy piszkolódásaik által saját nemzetük képzelt érdekét mozdítják elő, hogy ily úton sikerülend a magyart önérzetétől megfosztani, nemzeti nyelvétől, szokásaitól, sajátságaitól elidegeníteni s mint jel- lemtelen holt anyagot beleolvasztani egy idegen nemzetségbe: e vegytani kísérletre szerencsétlenebb módot nem választhattak. Büszke ember, vagy nemzet (pedig a magyarnak, legyen hiba vagy érdem, a büszkeség kiváló tulajdona) önbecsében annál kevélyebben emeli fejét, minél inkább igyekeznek őt megalázni, lenézni; másrészt emberi tulajdonság veszélyben forgó, fenyegetett kincset féltékenyen őrizni. Lám, nemzetiségünket, nyelvünket, szokásainkat nevetség tárgyává akarják tenni s mi annál buzgűbb lelkesedéssel, annál szilárdabban ragaszkodunk azokhoz. Barbár, műveletlen, sőt a műveltségre képtelen csordának festettek, mely tudományt nem ismer, nem becsül, nem ápol. E vádra miként felelt a magyar nemzet legújabban is ? A testvérhazában új tudományos intézetet emel; akadémiánknak biztos megalapítására egy pár hónap alatt közel fél milliót áldoz; Nemzeti Múzeumunk díszítésére és gazdagítására lelkes hölgyeink egyesülnek. Irodalmi nyelvünk százados emlékünnepét a- két haza minden vidékén lelkesedéssel a ünnepük meg, családjának biztosításáról a nemzet önkénytes ajánlatok által gondoskodik, elhunyt jeleseinknek szobrot emelnek. Elénk mozgalom ébred, új meg uj tehetségek tűnnek fel a tudomány és művészet minden szakaiban; ki vagyonával, ki tollával, ki ecsetével igyekszik a hazai tudomány és művészet emelésén. De azért ne vegyük semmibe az ellenünk mintegy rendszeresen űzött ócsár- lást, rágalmazást, gyanúsítást. Valamint egyes ember nem engedheti, hogy becsületében gázoljanak, úgy nem szabad tűrnünk azt sem, hogy nemzetünket úton- útfélen piszkolják és becsméreljék. Rágalmakat hallgatva tűrni nem szerénység, hanem gyávaság; ócsárlóink ellen fellépni szóval, tollal, tettel nem hiúság, hanem a becsületérzés követelménye. Ezeket mondta a gavallér magyar író, Lukács Móricz 1860-ban. Az állapot ma egy kissé változott. Nem panaszkodhatunk, hogy rokonszenvesen nem írnak némelyek rólunk. Csak egy kissé tájékozatlanságra vall az, a mit írnak. írtak a magyarországi zsidók is. Nincs benne köszönet. Mint a magyar védői összeköttetésbe léptek a külföldi sajtóval és pelen- gérre állítottak bennünket. A külföldön Magyarországot arról emlegetik, hogy a zsidók második Kánaánja s ezért a külföldi lapok agyon dicsérnek, a keresztény lapok elítélnek mint Zsidó-Magyarországot. Miután a külföldön a zsidók sajtógarázdálkodása szűnőben van, a magyar- országi zsidó újságírók sem dicsérik az antiszemitaságban haladó és erősödő Európát. A kik a külföldön járnak, jól teszik, hogy ha elbeszélik milyen a magyar és tiltakoznak az ellen, hogy egy kalap alatt emlegessék a zsidóval. M. A. Berzeviczy Albert Gróf Széchenyi Istvánról. * A Széchenyi írói egyénisége és jelentősége megítélésénél mindenekfölött szem előtt tartandó, hogy ő politikai hivatása szolgálatában nem írói becsvágyból, hanem «pályája kény- szerűségéből» lett íróvá; könyvei és szónoklatai forrásukra és czéljukra nézve semmiben sem különböznek azoktól a tetteitől, melyeknek nyomait politikai, társadalmi és közgazda- sági életünkben hátra hagyta. Saját vallomása szerint nála «a hazafi állott elől, csak aztán jött az író», szerzői «pretensiója nem volt, fáradozásának oka tiszta és becsületes szándék» vala. Megfigyelhető, hogy közpályája megnyíltával annak, a mit azelőtt naplóiban önmagában mondott el, nagy részét a közönségnek kezdi hirdetni, naplója számára csak titkait tartja fenn; írói hajlamának ez a fejlődése magyarázza némileg stíljét is: az eszméknek azt a «tolakodó és szabályozhatatlan bőségét» (Arany László), a gondolat és érzés korlátlan uralmát a műalkat, sőt néha még a logika követelményei fölött is a pongyolaságot, a «tiszta és rendszeres előadás hiányát», azokat «a magyar mérföldeket legyőző hosszú szóalkatokat», a minőknek ő maga nevezi körmondatait. De félreismernők ezt a látszólagos * Magyar Remekírók. Vezesse tetteinket gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar szelleme!
