Buda és vidéke, 1901 (10. évfolyam, 1-35. szám)
1901-10-00 / 28. szám
28. szám. 3. oldal. Bokrétaünnepély. A Dísz-téren épülő egyesületi ház kőműves-munkái annyira előhaladtak, hogy a ház falainak legmagasabb pontját elérvén, meg volt tartható a bokrétaünnepély is. Hável Lipót építőmester ez alkalommal a főhomlokzat ormára kendőkkel, szalagokkal, borosüvegekkel és gyümölcscsel dúsan megrakott fát tűzetett ki és a faállványokat zászlókkal, czímerekkel és színes kárpittal diszittette. Délután Vs6 órakor jelt adott a harang a munka beszüntetésére és a kőművesek és napszámosok a pallérok vezetésével felvonultak a harmadik emeleten készített faerkélyre, a hol Hauberl Henrik pallér az erkély elején felállván, néhány szóval áldást mondott az eddig végzett munkára és poharat ürített: O cs. és Apostoli kir. Felségére és <*) cs. és kir. Fenségére Mária Valéria főherczegnőre, mint az egyesület legfőbb védnökeire, Ó cs. és kir. Fenségeikre Lajos Győző főherczcg urra és Klotild főherczegnőre, mint védnökhelyettesekre, Csekonics Endre gróf, v. b. t. tanácsos, kir. főasztalnokmester urra, mint elnökre, Babarczi-Schwartzer Ottó ti\, udvari tanácsos urra, mint íőgondnokra, az egyesület központi választmányának és az építési bizottságnak tagjaira, Hauszmann Alajos műegyetemi tanár urra mint 1 műépítészre és Hável Lipót építőmesterre. Minden pohárürités után a pallér a poharat a Dísz-tér kövezetére dobta és az összegyűlt nagyszámú közönség szintén lelkesedéssel csatlakozott a legfelsőbb védnökök és védnökhelyettesek harsány éltetéséhez. Érdekes felemlíteni, hogy az építőmesterre ürített és az utczára ledobott pohár nem tört el, hanem teljes épségben maradt. Erre az építőmester a megjelent vendégeket körülvezette az épület állványain és ezek az Albrecht-úti oldalról sokáig élvezték a Dunára és a fővárosra és környékére nyíló gyönyörű kilátást. Majd a jutalmak kiosztására került a sor. A központi igazgatóság e czélra nagylelkűen 1536 koronát engedélyezett és ebből kisebb-nagyobb jutalmakat kaptak: egy főpallér, öt pallér, 55 kőműves, 75 férfi napszámos, 35 női napszámos és 4 kőmüves- tanoncz. Mindezeket a jutalmakat a központi igazgatóság nevében és megbízásából Argay János irodafőnök osztotta ki. Az ünnepélyt a munkások víg áldomással rekesztették be. A falak felépítésével azonnal hozzáfogtak a háztető felállításához. Ez a stil- szerű két toronynyal együtt a jövő hónapban teljesen elkészül és akadálytalanul végezhetik a belső kőműves-munkákat is. Az egyesületi házban levő lakások tetemes részét sikerült már bérbe adni. A ki a még hátralevő lakások közül bérelni óhajt, forduljon az egyesület központi irodájához (IV7., Kecskeméti-utcza 5. szám), mely a hivatalos órák alatt szívesen mutatja meg a lakások tervrajzait és szolgál egyéb felvilágosítással. B U D A É S V 11) E K E Díszes esküvő. Ifjú Hels Ödön az egyetemi templomban oltárhoz vezette Weinberger Arankái, Násznagyok voltak a menyasszony részéről Kulcsár Ferencz főmérnök a budai gazdasági hivatal főnöke, s a vőlegény részéről Rolf Camil jószágigazgató. Az esketést előkelő közönség jelenlétében Hunkár Géza tabáni káplán tartotta, ki szép beszédet intézet a valódi szeretettel egyesült iíjú párhoz. A be és kivonuláskor Tarnay Alajos zongora- művész játszott az orgonán. Esküvő után lakoma volt a Hungáriában s ezután az ifjú pár számtalan jó kívánattal nászutra indult. E jó kívánathoz csatoljuk a mi jó kívánságunkat is, és őszinte szívből óhajtjuk legyenek boldogok! Lisznyay Kálmán. Az I. kerületi főgymnásiumban (I. kér. Attila-utcza) November 27-én délután 4 órakor a Garay János társaság felolvasó ülést tart. Ez alkalommal Erdélyi Gyula Lisznyay Kálmánról a kedves emlékű és nemes szivti költőről fog emlékezni. A társaság a felolvasásra a közönséget szívesen látja. Halálozás. Szelke József köz és váltó ügyvédet a i főváros egyik legtekintélyesebb polgárát s j budai birtokost nagy részvéttel temették el. A megboldogult apósa volt Sigray Pádnak a főváros egyik vezető férfiának, a kinek sok érdemei között elévülhetlen a zugliget emelése és magyarosítása. Márkus Elek a székes-főváros szeretett főpolgármesterének fia, élete tavaszán meghalt. A megdöbbentő csapást enyhítse az az általános részvét, mi e gyászos esetnél megnyilatkozott. Lapunk diadala. Ötnegyed éve múlt,hogy lapunkban megjelent egy wezérczikk. Meddő pályázatok volt a czime és szólt Semsey Andor tíz, egyenkint húszezer koronás pályázatáról, a melyet 1889. október 7-én jelentett be a magyar tudományos akadémiának. A tiz pályázat tárgyai voltak egyenkint legfölebb százötven nyomtatott ív, tehát négy vagy öt kötetnyi terjedelemben megírandó és absolut becsit: 1. magyar nyelvtan, 2. magyar irodalomtörténet, 3. Magyarország régiségtana, 4. történelme, 5. földrajza, 6. közgazdasága, 7. földtana, 8. ásványtana, 9. növénytana és 10. állattana. Czikkünket mi akkor abból az alkalomból irtuk, hogy Zarándy A. Gáspár oki. levéltáritok teljességgel képtelen volt a magyar irodalomban eddig parja nélküli és teljességében az tegész világirodalomban egyetlen nemzedékrendi történelmi nagy munkájára magyar kiadót találni. A mű tárgya Európa összes független uralkodóházainak nemzedékrendi történelme. Felöleli az összes törvényes és természetes, egyenlő és nem egyenlő születésű és rangú fiú és leányágait valamennyi virágzó uralkodó nemzetségnek. Ez a munka máig sem akadt magyar kiadóra, pedig absolut becsű és teljes szakmunka. És meg fog esni az a szégyen, hogy egy tősgyökeres magyar tudós kész munkája a német irodalmat fogja gazdagítani, mert német kiadó már van reá. Akkor azután kiabálni fog a napi sajtó zsidóhazafisága: íme a hazaáruló! Annakidején hosszú tárczában bőven ismertettük jeles írótársunk nagy munkáját. Fölösleges ezúttal foglalkoznunk vele s ezt a kitérést is azért engedtük meg magunknak, hogy czikkünk czimére visszatérhessünk. Lapunk ma diadalt ül. Az a lap, a melyet Széchenyi-tiszteletéért olvasatlanul Kossuth-gya- lázónak nevezett ki a keleti söpredék tollforgató ivadéka, az a lap őt negyedévvel ezelőtt megírta azt, a min ma az egész napi sajtó a legkülömbözőbb hangnemekben kesereg: a Semsey-féle pályázatok ,-meddőségét és lehetetlenségét. Nem ismételjük akkori fejtegetésünket. Csupán a napi sajtónak öt negyedév múlva utánnunk sántikáló elméleti jajgatásait akarjuk közelebbről megvizsgálni. Elsőnek az igen élénken szerkesztett Esti Újság szólalt fel október 8-ki számában és elmondta, hogy őt a magyar tudomány csődje izgatja. Csődnek tekinti, hogy a Semsey-féle tiz pályázatra tizenkét év alatt csak két-három silány munka érkezett: Azt állítja, hogy egyik kívánt munka kertészetünk,'szőlőmivelésünk és fatenyésztésünk kézikönyve. Ez az állítás mutatja, mily kevés lelki ismeretességgel dolgoznak hírlapíróink. Ilyen munkára ugyanis Semsey nem tűzött ki dijat, hanem igenis kitűzött Magyarország flórájára, növénytanára. Ebben persze benne van az is, de még sem mindegy; mert hiszen minden szamár állat ugyan, de még sem minden állat szamár. Arról nem is szólunk, hogy az illető, esetleg vajmi keveset tanult és még kevesebbettudóczikkiró a valószínűleg szaktudósok irta két-három pályaművet egyenest silánynak bélyegzi meg, holott erre még az akadémia sem egészen illetékes. Ez már a nálunk meghono- sulthírlapírói modor, a mely Galicziában gyökerezik. Az Esti Újság erre a czikkre két feleletet is kapott, a melyeket október 10-ki számában közölt. Az egyik válaszlevelet dr. Egedy Bálint, a másikat dr. Jordán Ödön irta. A két levél eszmemenete lényegében nemcsak egymással vág össze, de megegyezik a mi öt negyedév előtti czikkünk eszme menetével is, a mi igazolja lapunk felfogásának visszhangkeltő természetes igazságát. Az ilyen föltételek mellett kitűzött pályadij elnyerésének igyekezetéhez négy dolog kell : pénz, idő, kedv és vakmerőség. Pénz kell hozzá, mert öt esztendeig dolgozni alapvető tudományos szakmunkán és öt esztendeig várni a tiszteletdijra csak kedvező anyagi viszonyok közt lehet. Idő kell hozzá, mert az élelembiztositó napi hivataloskodás nagyon kevés embert képesít a hivatalon kívüli munkára. Kedv kell, mert hiába van a tudás, ha az illető szabad idejében inkább kártyázik, politizál, vív, sétál és udvarol, minthogy dolgoznék! Miért nem Írják meg az egyetemi tanárok előadásaik tartalmát, mikor az ilyen tankönyv az ellenőrizhetetlen kőnyomatú jegyzetekből a tanulókra nézve áldás, a tanárra nézve pedig vagyon lenne ? És végül vakmerőség kell hozzá, mert a pályázó nem tudhatja, hogy például nyelvtana, történelme vagy régiségtana a finn-ugor vagy a turk-szittya eredetet csépelő állítólagos vagy valódi tudósok körmei közé kerül-e, a mikor az egyik elmélet hive lesilányozza a másik elméletet hirdető munkát. És ilyen ellentáborok a többi szakban is vannak. Ezt irtuk meg mi és azt fejtegetik dr. Egedy Bálint és dr. Jordán Ödön is. A Pesti Hírlap is foglalkozik október 9-ki számában ezzel a kérdéssel. Foglalkozik pedig vele az Esti levél számtalan becsületsértésiperből inkább, mint ollózmányaiból ismeretes írója, a doronggal irás mestere, kazároktól megfertőztetett hirlapirá- sunk egének elsőrendű csillaga: Tóth Béla! Vájjon mit irhát? Azt írja, hogy először is senki sem akarja magát egy pályázat eshetőségeinek játékszerévé tenni. Ez már okos beszéd. Másodszor száz-százötven nyomatott ívért a mai világban kevés tízezer forint, anekdotagyüjteményekért is kapni csaknem ennyit. Ez már nem okos beszéd, mert 100 ivet számítva ivenkint 100, 150 ivet véve ivenkint 66—67 frt jut tiszteletdijul. Az akadémia eredeti munka ivéért 70 frtot fizet saját kiadványainál és már ez is nagyobb a szokott díjazásnál. Tóth Béla csufolódó czikke nem tökéletes. Hiányzik a gúnyból a csattanó vég. Az, hogy kinevezze Semseyt piszkos embernek. Különben tőle még azt is megérhetjük. Végül a Magyarország október 10-ki vezér- czikke tárgyalja a kérdést. Csak azzal a megjegyzésével foglalkozunk, a mely szerint a tudósnak, a kinek munkája nem nyeri el a dijat, azért nem veszett kárba a fáradtsága, mert ha van benne érték és tartalom, a kiadók versenyeznek érte. Dehogy versenyeznek ! Különösen, ha az Esti Újság mintájára a lapok utján köztudomású lesz a pályázó munkáról azaz esetleg illetéktelen és valótlan bírálat, hogy a munka silány! Dehogy versenyeznek! Vájjon ki nagyobb történettudós nálunk Nagy Gézánál? Alig ismerik a nevét a hazában. De bezzeg ismerik Marczali Henrik, Lázár Béla és még néhány ilyen kaliberű történészét! Miért? Mert Balázs Sándorra sem emlékszik már senki, de Ágai Adolf fennragyog a palesz- tinai Parnasszuson. Visszatérünk oda, a honnan kiindultunk. Lapunk diadalát hirdeti ma az egész sajtó és mind azt kívánja, a mit mi öt negyedéve kívántunk, hogv a Semsey-féle pályázatokat meg kell változtatni, ha nem akarja a nemes adományozó, hogy örökre meddő maradjon nálunk csak Széchenyi Istvánéval vetekedő hazafias áldozatkészsége. E. Gy.
