Buda és vidéke, 1901 (10. évfolyam, 1-35. szám)

1901-02-00 / 7. szám

2. oldal.

.UK^I ft ~dOg*) -t'Zltfl.*!

:r >r^y ^SSST^V.;'

7. szám.

Ocskay brigadéros.

IElőre is tisztelettel kijelentem, hogy én Herczeg Ferencznek, vagy bárkinek babérait nem irigylem. A mint boldogult Abonyi Lajos barátom jellemezett, haladok a magam gyalog ösvényén. De ném csak mint iró, de mint magyar ember jogosultan szólhatok a nóta Ocskáyánához.

A magyar ember szeret ünnepéíni. Nálunk a férfiak vagy násznagyok, vagy vőfények. Ebben nincs gáncsolni való. Hiszen Vörösmarty történeti feljajdulásában is benne van: Leszsz még egyszer ünnep a világon ! De arra fogadok, hogy Vörösmarty nem sejtette, hogy ez az ünnep Herczeg Ferencz ünneplése lesz, azért, hogy Rákóczy Ferenczet, a magyar történet egyik leg- fensegesebb és legkifogástalanabb alakját, tévesen fogta fel, a mint a lapok Írják.

Ocskay árulása befejezett tény. Herczeg egyik bírálója azt mondja, Rákóczyt kisebbíti, hogy Ocskayt tisztázza. Rákóczyt kisebbíteni nem lehet. A költő irhát szabadon. Egyetlen egy alaknak sincs egyeduralma. Az igazi történetiró nem ismerheti el törvényül a charitást. De a költőnek, ki a szépet, jót és igazat írja, nem éppen tartozik hivatásához, hogy valótlant mondjon, hogy eddig egy hazaárulásnak tartott tényt egy nagy alak kisebbítésével szépítsen.

Különösen veszedelmes ez, ha a kor divatos költője hizelgi ezt be a közönség véleményébe. Korunk kényelmes. A közönség önállóan nem ítél és nem gondolkodik. Bevárja a sajtó véleményét s azt meggondolatlanul elfogadja.

Igaz, minden kornak olyan költője és írója van, a mit megérdemel. Egyik kor lázasan Etelkát, Himfy szerelmeit, Cserhalmot, Zord időket, Karthauzit, Egy alispánt, Magyar nábobot, Egyetem pallosát, a másik Jó palóczokat, Hófehérkét, Püspök atyafisagát. Dodó főhadnagyot, Gyurko- vits leányokat stb. olvassa.

Kinek a pap, kinek a papné.

Ámde ettől az esettől, már mint az Ocskay brigadéros esetétől szomorúan kell elfordulni. Ha ezt a darabot más írja, nem a közönség kedvelt írója, úgy bizony darabokra tépi a sajtó, mely ma valóban túl teng az ünneplésben és a sajtó vezérét arra indítja, hogy nem csak a darab Ocskayját, de a történet Ocskay át is menti.

Én ebben az esetben a magam egyszerű eszével, a sajtó anarchiáját látom. Lehet, tévedek, de nem magam tévedek, de nagyon sokan Magyarországon.

Rákóczy alakja, minden alak felett áll. Mikor Láncz}^ Gyula nagybecsű történeti munkájában Széchenyi Pál életrajzában csak halványan bírálta Rákóczyt Thaly Kálmán öreg ágyukkal hozta elő érveit.

Hát most madár serétje sincs ?

Az iró irhát mindent, Deák Ferencz szerint, a mi igaz, de nincs szükség arra, hogy egy hazaárulót, vagy hazája ellen vétkezőt zomán- czozzon be a költészettel.

Más embernek ezt bűnül rónák fel s per Rákóczy gyalázó megköveznék, lehetetlenné tennék, de a dédelgetett divatos embernek minden szabad — mind addig mig divatban van. Jegyezzük meg, mindaddig mig divatban van, mert a sajtó agyával gondolkozó közönség oly szeszélyes mint a sajtó.

Hol talp, hol kerék.

Ocskay brigadéros, ki a Herczeg darabjában is átérzi bűnét, nem tudom melyik dimen- sióban : Marsban, vagy Jupiterben bizonyára lelki- ismereti furdalást erez azért a diadalmenetért, mit Herczegért neki rendeznek és talán sajnálja, hogy még jobban ki nem domborította a hazaárulást, mert Herezeg tetszetős költői szemfényvesztésével még talán szentnek is avatnák.

így csak az történt, hogy divatba hozták és ünnepük a hazaárulást, de nem minden otthonban. Ne higyje azt Herczeg Ferencz, hogy a mint ő Rákóczyt jellemezte mindenki igazságnak tartja, még féligazságnak sem tartják. A történetírás zászlóját követve lehet generális is, nem csak közlegény, a hogy maga mondja, de bűnt követett el a mikor egy hazaárulót kendőzött és szépitőszerekkel simította szeplőit . . .

Az arczszépités mestersége, a mit elkezdett Herczeg Ferencz, megtetszett az újságírás czéh- mesterének is és pohár-ódájában ezeket mondja :

„Ez Ocskay László, a kiről tudjuk, hogy ki volt, mi volt. Egy hadi kalandor volt,, fosztogató és rabló, a mi nem olyan riágy szégyen, ha' äZ' akkori idők Szem üvegén át nézzük, mint ma gondolnék. Mert hiszen méltóztatnak tudni, hogy a fölbomlott társadalmi és álladalmi rendekben, mikor minden erő fölszabadul, nincs törvény^ nincs rend, nincs biztos semmi, csak némilegrgz egyéni erő, oly időbért á végletek uralkodnak és fejlődnek ki. A leggyávább és a legvitézebb, a legönzetlenebb és a legkapzsibb jellemek támadnak. Fel van az is jegyezve, hogy milyen tömegesen bocsátották áruba szolgálataikat a hatalomnak, ki püspökségért, ki domíniumért, állásért, méltóságért, kegyhajhászásért, sőt készpénzért is. Meg vau a bécsi arkivumban írva, hogy hány aranypénzért vették meg ezt vagy azt s a szégyenletes ősök tiszteletreméltó unokái ma is itt vannak. Tény az, hogy a legnyomorultabb kapzsiság és ideális önfeláldozás parallel haladtak egymás mellett. A költő figyelmét megragadta az alak, a száguldó hős, az ellenállhatatlan katona, a csatában győztes vitéz. Elhatározta, hogy ezt teszi darabjának közepére, a szabadságszeretetnek ezt az excessziv példányát, a kit Ocskaynak neveznek és fölruházza egy ideális, szabadságszerető, függetlenségét féltő fékezhetetlen hős tulajdonságaival, a ki a maga ideálizmusával rohan Rákóczyért és a magyar függetlenségért csatába, de elméjében is oly erős, hogy mikor a melankolikus Rákóczy-dalnál elmereng, keservvel és könynyel szemében arra gondol, hogy hiú nekünk minden törekvésünk, a harcznak czélja nincsen. Ez a meggyőződése azonban csak a szive fenekén van és csak az ellágyulás pillanataiban tör elő, különben magába zárja és féktelen harczczal csatába viszi szivét. E lelki összeütközés mellett, összeütközésbe kerül azokkal az elemekkel, a melyek az udvarok körül mindenütt képződnek, a hol ha talom van. A mi kis hatalmunk körül éppen úgy, mint a miniszterelnök körül vagy az ud^ar pompájában. A népeknek főfő panasza mindig az volt, hogy a tanácsosoktól a nép nem juthat a trónhoz; hiszen sokszor az Úristen trónjához sem lehet eljutni néha éppen a papoktól, a kik körülveszik. “

Herczeg Ocskay fejére egy kis koszorúcskát tesz. A czéhmester-glóriát. Herczeg csak becsempészi a közvéleménybe Ocskay tetszetőségét. Rákosi egyenesen a történeti erőt látja megnyilatkozni. Azt mondja, nem a historikusnak van igaza, hanem a költőnek:

Ez sem nem poezis, sem nem igazság.

Meg voltak minden szabadságharcznak a maga békeközvetitői. a Rákóczy szabadságharcznak Széczhenyi Pál, ki előtt Thaly is meghajta a zászlót; de Széchenyi Pálról a Gyurkovics lányok divatos szerzője érdekes és modern hangulatú darabot nem írhatott volna.

Azt mondja Rákosi Jenő, hogy a bécsi levéltárban meg van írva, kit hány aranyért vettek meg s ezeknek a szégyenletes ősöknek tiszteletreméltó unokái ma is itt vannak.

Fogadni mernék Rákossi Jenővel, hogy ezeknek a szégyenteljes ősöknek unokái csak ser- vilis magyarok.

A magyar nemességnek az a színe és virága, mely Rákóczy Széchenyi ki hitványát ■’ aláírta, túlnyomó részében kitartott Rákóczy mellett s az ősök unokái ma is méltók őseire, s ha nem azok, tiszteletreméltó ősök szégyenteljes unokái.

Ocskayról különben az ünnepelt szerző maga is azt mondja akadémiai székfoglalójában, hogy nyers haszonlesésből lett árulóvá. „Végzetes elhatározását csak némileg enyhíti az a körülmény, hogy a trencséni ütközet után már nem bízott a nemzeti ügy diadalában,“ mondja Herczeg és hozzá teszi: Élve a színműíró jogosultságával, müvemben a haszonlesés helyett más, ha nem is sokkal nemesebb, de emberileg könnyebben igazolható lelki rugót a sértett önérzetet tettem.

Maga a szerző beszél igy. A sajtó tapsolja, a közönség ujong, leginkább a lipótvárosi és terézvárosi és egyéb zsidó közönség, kiknek a történetben ügynökösködő íróik a magyar történetben nem a fényt, de az árnyékot keresik, kiknek regény és szinmüirásban utazóik a magyar fajt csak mint bűnöst mutogatják. Ádáz szenvedélylyel látnak hozzá, hogy bebizonyítsák

milyen nyomorult, elvetemült jefenetekből áll a mi múltúnk és jelenünk. Nincs, .itt egyéb fényes lap mint a zsidók számla-könyvei és a meg- ‘térheTt Telekkönyvi lapoE, az “uzsora, a sikkasztás krónikái s a keresztény vallás ellen való küzdelem. ^

Ocskay brigadéros példája a.zsidókra nézve felemelő vigasztalás. Ocskay sértett önérzetből Jett hazaáruló, ők is sértett önérzetből dúlják a hazát csakhogy, ha halálra ítélnék őket akkor is zsidók maradnának.

A mi tisztességes és szép sikert ért ma is szinpadképes történeti darabjainkat mind eltörülte a föld színéről Ocskay brigadéros s egy uj diadalmas utat nyitott a történetírásnak.

Ez a sajtó a véleménye. Nem fogadhatom el és nem is hiszem. A történeti igazságnak győzni kell, ha a költő akármilyen tetszetős alakban akarja is ferdíteni. £n nem fogadhatom el azt sem, hogy egy magyar költő, ha a történetből merit, ott csak gazságot, a hazaárulást találja méltónak a megírásra.

Erdélyi Gyula.

Spányi Béla.

A 80-as évek elején egy rokonszenves fiatal művész kezdte magára vonni a műértő közönség figyelmét. Ez a fiatal művész Spányi Béla volt, az a Spányi Béla, kinek nevét ma már az elsőrendű magyar tájképfestők közt emlegetik. Már akkor sem festett anélkül, hogy tárgya kedélyét egészen át ne hatotta volna.

Különös előszeretettel kereste fel az erdők csendes mélázásba ringató magányát, vagy az Alföld mocsarait, melyeknek környezete a költészet annyi titkával van tele.

Ilyen tárgya volt az első képének is, melylyel — a képzőművészeti társulat egy kiállításán — először jelent meg a nyilvánosság előtt. A festmény tetszést aratott s a társulat meg is vásárolta, hogy kisorsolja tagjai között. Neve meg volt alapítva.

Spányi Béla első mestere egy Török nevű váczi piktor volt; 1870-ben állami segélyt kapott, hogy magát a bécsi festészeti akadémián kiképezhesse. A fiatal festő azonban érezte, hogy művészetének fejlődésére nem lehet jó hatással a bécsi művészeti akadémia levegője. Eredetiségre törekvő tehetsége minden lépten- nyomon fellázadt az iskolai szabályok nyűge ellen. Minduntalan fülébe csengett az újabb festészeti iskola jelszava, mely igazat kíván a festészetben. Eszményített tájkép, gondosan kiczirkalmazott körvonal, pedáns beosztás, a természetet kimosdatott, vasárnapi díszt mutató színek, előtte hazug másolatai voltak az anya- természetnek.

Harmadfél évi időzés után egy napon ott hagyta a császárvárost, hogy üdülni, ihletet meríteni hazájába, szülőföldjére térjen. Ez' időtől fogva minden benyomás iránt rendkívül fogékony, költői kedélye s a szabad természet lettek mestereivé a fiatal festőnek, érdeklődését első sorban vizes, mocsaras tájak kötötték le. Ilyeneket bőven találhatott második szülőföldén, Szolnokon, hová gyermekkorának emlékei vonzották. Már ezekben a festményekben volt valami, ami mindenki érdeklődését lekötötte. Ez a valami a hangulat volt, mely még legkisebb vázlatán is visszatükröződött. Tájképeit az eredetiség, a természet naiv felfogása jellemzi.

Képeinek szemlélésébe önkénytelenül belemélyedünk s kedélyünkön valami csendes búskomorság vesz erőt, hasonló ahhoz, amit Tompa őszi dalainak olvasásakor érzünk.

Spányi képeit felsorolni csaknem lehetetlen. Került közülök sok a külföldre is, dte a legjava itthon maradt.

Neve beragyogja a művészet egét, művei halhatatlanná tették őt. Sokat küzdött, talán nélkülözött is megrendelők hiányában, de eré- lyét és a jövőben való törhetlen bizalmát nem vesztette el. Bebizonyította ő is, hogy „az igazi művészet elnémítja a kritikát“ és az igazi művészet meghozza gyümölcseit.

Büszkén tekinthet múltjára, emelt homlokkal nézhet a jövőbe, mely babérait szaporítja. Üdvözöljük szívből Spányi Bélát, ki remekeit itt Budán alkotja. M. J.