Buda és vidéke, 1900 (9. évfolyam, 1-35. szám)

1900-01-00 / 2. szám

tóvei,yek uj kiadásai : a pantheizmus Schel- ling, Hegel kiadásában ; a teljes raczionáliz- mus ; spiritualizmus észelvi békókban ; a pozitivizmus. Egymást gyorsan váltják. A materializmust kiemeli a nyeregből a spiritualizmus ; a spiritualizmust a pozitivizmus ; a pozitivizmus pedig ez idő szerint nagyot bámul, hogy oldalán a raczionálizmus végre spiritizmusba csap át. Csupa szfinx. A filozófia nem más, mint a kétely áruyában emelkedő s szfiuxektől körülvett pogány templom ; tele van hieroglifokkal, homlokzatán pedig az sötétlik, hogy ignoramus et ignorabimus.

JJ XIX. század a káromlás százada. Szótára a káromkodások lajstroma ; kifejezéseiből kiveszett a szentnek tisztelete. A sza- bdság frivolsággá fajult. A mi szent, azt meggy alázza, dudásnak szobrot emel; a sátánt tiszteli s ha nem is emeli az ész istenőjét az oltárra, mint a múlt század végén, az csak azért van, mert még farizeus is lett s titkolja, a mit szivében tisztel. A sajtó átlag az er kölcstelenség s a tudákosság tapogató szerve ; csiklandozza az állatot az emberben s töm jénez szenvedélyeinek. Az irodalom a naturalizmus örve alatt az aljast szolgálja ; mik- roskopikus kezelés alá veszi, a mit a tisztesség még nevén sem nevez ; a művészet meztelenre vetköződik s szeretné még a fügefa levelet is valahogy levetni Ha igaz, a mit Carlyle mond, hogy manapság a sajtó az egyház s az újságírók a pápák és reformátorok, akkor bizonyára abban az egyházban nem az áldozat, hanem az élvezet lakik s imádság helyett káromkodás hangzik !

dl XIX. század az aposztázia százada. Jellemzi azt a tömegek elszakadása a kereszténységtől. Keresztények vagyunk-e még ? — kérdezte Strauss Dávid s azt felelte: nem. Az emberiség szétszagatva az egymást emésztő filozófiák által, a szkepszisre érett lett s a góth dómok homályából a kétely árnyékába vonult, a mely annyiban árny, hogy sötét, de enyhet nem ad. Az európai népek lelkét bizonyos nyugtalanság szállta meg, a kétkedés szelleme behatolt akadémiába s kunyhóba s az életet laiczizálta ; régi hitének s boldogságának romjain ülve, a múltba forditja tekintetét, majd a jövőbe néz, mint az eltévedt vándor, a ki türelmetlenül várja a hajnal hasadását.

íme a XIX. század szelleme, melynek csillaga az eltévedt ész ; fáradt génusza a tudomány. Ez szedte progrommpontokba azt, mit az élet sötétséggé s boldogtalansággá váltott ki. Ez adta ki a jelszót; „a természet fölötti nem létezik, csodákban többé nem hiszünk. A dogmatikus tekintély csak fejpárna a kényelmesek számára, kik gondolkozni nem akarnak; az Egyház egy készszabály az értelmiség alacsonyabb fokán, úgy vagyunk vele, mint a ruhával, melyből idő vei kinövünk“.

Ez elvek magára az Istenre, a köztünk élő Ur Jézusra terítették rá a szemfödőt. Meghalt a kinyilatkoztatás, az Egyház, a ter- mészetfőlötti tekintély ; a tudomány pariét is adott ki: „Comment les dogmes finissent“ (Jouffroy), „La crise de la fői“ (Scherer), „Die Krise des Christenthums“ (D. Strauss).

A kereszténység meghalván, a hivatalos egyház gyászba öltözött; a jószivü raczionálizmus megengedte neki, hogy sírjon és panaszkodjék, de érzelmeit komolyba nem vette ; úgy tekintett rá, mint tiszteletreméltó matrónára, a ki az elhagyatott ház küszöbén ülve virraszt halottja mellett.

De mialatt a tuiomány a természetfölötti hit koporsójával a temetőt kereste, temető helyett a végtelennek s az Örökkévalónak csarnokába ért s ott a halott föltámadt, mert csak tetszhalott volt. A végtelent s az örökkévalót a tudomány nem tagadhatja; minden a mi van, a metafizikába vonja őt; az egyszergy is metafizika; az időből az örökkévalóság, a térből a végtelenség mereszti rá szemeit. Ki akarta verni fejéből e gondolatokat; technikával boldogságot, mübuda es vidéke

Budapest, 1900. (3)

veszettel erkölcsöt akart produkálni; harmóniába akarta önteni a letnek ? IVIire fordítsa szabadságát? Vájjon egész létünk e rövid élet korlátái közé szoritkozik-e csak ? S mire való akkor az a sereg vágya szivünknek, ha az élet azokat ki nem elégítheti? Minő a túlvilág? Mily sors várakozik ott az emberre? Hogyan juthat oda? Vizontláthatja-e majd övéit? Ki az ég s föld alkotója? Hol e láncz kezdete és vége? Hováforduljon az ember fölvillágositásért ? (Baunard : A kétely és áldozat századunkban.)

Mi e kérdések fölértése nélkül az ember ? Ha az ember nézi azt a sok millió embert, a kik különböző szenvedélyeik után járva napról-napra csak tengődnek s megelégedetten mosolyognak, ha vágyaik beteljesültek, vagy méltatlankodnak, ha azokat nem sikerült kielégiteniök s mégis minden következő nap meghozza a maga újabb vágyait és ők újra kezdik a tegnapot, a nélkül, hogy csak egyiknek is eszébe jutna kérdezni, hogy tulajdonképen miért is történik ez igy ; mondom az ember ezt megfigyeli és meggondolja, hogy épen a magasabb rendeltetés tudata különbözteti meg az embert az oktalan állattól, arra a meggyőződésre kell jutnia, hogy az élet ezéljával és rendeltetésével csak kevés kiválasztott van tisztában. Mi lesz abból a tömegből, a mely megszerzi mindennapi kenyerét, de az igazság kenyerét meg nem találhatja? De nem is keli a tudatlanokhoz fordulnunk: mi lesz a szabadgondolkozás arisztokracziájával; vájjon az okosabb-e lelkiüdve dolgában ? S ha az élet érthetőségét tényleg meg nem találhatjuk a földön, annak ránk kell áradnia az égből.

Ez a tény a legnagyobb tény ; ez a tény a testté lett fény, a testté lett Ige. A földön a „logiák“ teremnek : filológia, geológia, ideológia, ontológia, p zichologia, fiziológia, de a Logos az égből jött. A tudomány koporsójába szegezett bit tehát fölkelt s rámutatván a tudomány elégtelenségére, szétvetette a koporsó deszkáit s igy szólt : mig az igazságról le nem akaszthatom : addig az örökkévalóság sarkcsillagja felé nézek, a mely csillag alatt ül Jézus a „hűséges tanú“, a testis fidelis. E csillag sugárzatából hangzik felénk e szózat: Confidite, ego vici mundum.

Istenem! mily fönségesen hangzik e szózat a század harczaiba bele ; mily nagyszerű zárszó, a mely a század pörös feleinek kihirdeti a döntést; mily ünnepélyes prológ a jövő század küzdelmeihez.

„Confidite“, én győztem. S a győzelem olyan, hogy a csata véglegesen eldőlt. De ha nem hiszitek el, hát vegyétek föl az in- ventárt.

Mondjátok meg nagyszaou ellenfeleink : hát mitek oan ?

Romba akartátok dönteni a hitet vég zetes, látszólag ellenállhatatlan hatalomnak, a szabadságnak sodrában s nagyra voltatok tudománytokkal. S hol nan tudománytok I A metafizikából ki akartatok menekülni, a fizikának feküdtetek neki s ime fizikátok is rámutat az örök problémákra s elvezet a zart kapukhoz, melyekről leolvassátok az örökkévalót, a végtelent, a nélkül, hogy megértettétek volna. Mint az éji lepkék emésztő lángba, úgy siettetek tud ományszomjátoktól űzve a világosság felé ; de a ti világosságtok a természet fölértésének szikrái, nektek nem világosság, hanem emésztő tűz lettek, mely leperzselt s megvakitott. Megvakitva elvesztettétek a kilátást a végtelenbe. Ti a hittel a filozófiát is leszereltétek s a szkepticzizmus csöndes öblébe eveztetek be. A bizonyossággal a tudomány is megszűnt.

Mitek oan ? Gyakorlati ismereteitek ? Berthelot-otok azzal biztat, hogy egy napi élelmünket összesüritve mellényzsebünkben fogjuk hordozni; nos és aztán? Ez egyoldalúsággal a lelket ki nem nem elégíthetitek s minél többet erőlködtök, annál élesebb ellentmondást ébresztetek a végtelen tagadása s a

mi

s a fejekis körre szorítkozó ész közt; ebből pedig tán uj ellentmondás révén fogtok szabadulni, hogy szívre keresztények, észre pogányok lesztek.

Mitek oan ? Sötétségbe merülve, kétség marczangolja sziveteket; a hit romjain a lelkiismeret kisértetei laknak. A filozófok sírnak ; elhagyatva felpanaszolják értelmük puszta magányát: „vae soli“, jaj az értelemnek, melytől az örök világosság elvonult „vae soli“, jaj a léleknek, melyben képtelen rendszerek ellentmondásai fájdalommá változtak ! „Ön szenved, — mondatja Montaigne-el Schrer, — nemde ? S azt hiszi talán, hogy az ón lel kernet nem marczangolják borzasztó kínok ?... Oh, hányszor irigyeltem meg azokat, kik az apostolok és a próféták kárával, a mártírok ezreivel s az egész Egyházzal élő hittel zenghetik a Te Deum laudamust ?“ S a szenvedők menekülnek'“ S a szenvedők menekülnek: „Szabadíts meg, Uram, — kiáltott föl már- czius 27-éu 1822-ben Maine de Biran, — s

adj lelkemnek erőt, hogy fölemelkedhessék hozzád“.

Mitek oan? A mi jó és szép, az nálunk is mind megvan. „Minden szép és jó, a „Phaedonban“, az „Elmélkedésekben“

„Gyakorlati ész kritikájának“ legszebb

___

zet

eiben található, megvan Katekizmusunknak első lapjain azon kivétellel, hogy mig emezt gyermekek, pásztorok, munkások is haszonnal forgatják, addig Plato Phaedonja s még inkább Kant ész-kritikája csak kevés embernek való. (Cousin, du Prai, du Beau, du Bien. 410.) Mialatt nálatok ez a jó és szép kevés virágot s még kevesebb gyümölcsöt hoz: addig nálunk a tudás életté válik. Nézzétek járátla- | nainkat, tudatlanainkat; megszógyenitenek titeket. Filozófiájuk, melynek nincsenek tézisei, csak meleg hite, harmóniát önt az életbe s a legmagasztosabb theológiát állítja létbe Isten- szeretetükben, bizó megadásukban, hősies türelmükben. Halálukat megirigyelhetitek ; pályafutásuk rövid dicsérete : „Kik meggyőzték a világot“. S kit győztetek ti le? Sziveteket, elhervadt reményeiteket; győzelmes nihilisták lettetek, hogy végleg meghaljatok, „denn es stirbt der Mensch an seinen Göttern. “ (Leopold Scheffel.)

E űyomoruságért pártoltatok el Krisztustól ? / Föl, vissza hozzá ! Isten megengedte szenvedésteket, hogy a sötétség s a szenvedés árán ismerjétek meg kötelessógteket. Első kötelességünk a rendületlen, föltétien hit. A hit az ész hódolata ; elfogadása annak a természetfölötti fénynek, megragadása annak a segítségnek, mely eszünket nem korlátozza semmiben, csak a tévelyben. A hit nem sejtés a végtelen tornáczaiban (Flammarion), nem tévedező tekintet a csillagok közé, hanem elfogadása a kinyilatkoztatott igazságnak.

Ez igazság az Úr Jézus Krisztus.

Ő a „rex saeculorum immortalis“ ; ő a lelkek ura és pásztora ; ő minden korok örök reményének sarkcsillaga/ ő az ész s a szív hajótöröttjeinek is révpartja : bár leborulhatnánk lábaihoz e század végén, hivő és hitetlen, a meggyógyult vaknak hitvallásával: credo . . . et procidens adoravit eum !

Pest-Piilis-Solt-Kiskunvármegye gazdasági egyesülete elnökétől.

Tisztelt Szerkesztő ur !

Pest - Pilis - Solt-Kiskunvármegye gazdasági egyesülete nevében kéretem fel t. szerkesztő urat ezen nyílt levelemmel, hogy egjmsületünk szives támogatására felkérjem!

Teszem ezt azért, mert teljes tudatában vagyok annak, hogy b. lapja, mely a cultusa és haladás nemes szolgálatában áll s mely az eszmék tis >.í4zásábanjkifejlődő küzdelmeknek kivatott tere, készséggel lesz támogatója ^a hazafias együtt-müködés s tömörülésnek a mező- hazg, asági téren is az általhogy egyesületünk gözleményeinek tért nyit.

A vidéki sajtó, — mely úgy társadalmi