Buda és vidéke, 1899 (8. évfolyam, 1-36. szám)

1899-10-21 / „A Magyar”

Budapest, 1899. (2)

A M A G Y A K

Hiszen — én édes istenem ! — mily keveset kiván a nemzet az ő megbizható hűségéért ! Semmi kedvezést, semmi ajándékot avagy hizelgést ; csupán az alkotmányára tett eskü becsületes megtartását.

Ez, a kölcsönös bizalomnak az áldozatkész szeretetnek, a nélkülözhetetlenség érzelmei fölébresztésének és örök hűségünk biztosításának ; ez a viszonyok és a természet törvénye által egymásra utalt erők áldásos együttműködésének egyszerű titka.

Mennyi véráldozat és könyhullatás lett volna Itt, és mennyi arczpiritó megaláztatás lett volna ott megtakarítható, ha a józan belátás és bölcs tanács a legmagasabb elhatározás helyén és idején segítségére siet vala a zsarnokság! hajlammal birkózó gyenge lelkiismeretnek !

Innen látható, hogy mily irtóztató felelősség terheli azon államférfiakat, kik nem merik avagy elmulasztják annak megértetését, hogy százezrek életébe és milliók könyhulla- tásába szokott kerülni egy kis megfelejtkezés az esküről, és hogy az ilyen fegyver élét, — esetleg — meg is fordíthatják az események.

És most, midőn gondolatban, szívben és lélekben az újkori honszerzők sírjánál ünnepelünk; tegyünk szent fogadást arra, hogy az ő dicső emlékűket minden ha szent kegyelettel örzendjük, hogy jövőben jóvá te- endjük azt a mit a múltban emlékezettünk ellenök vétkezett.

És tegyüuk szent fogadást arra, hogy az ő drága vérökkel megszentelt hazánk és alkotmányunk ; eme nagy hitbizomány épségét megőrzendjük s azzal utódainknak csonkitat- lanul fogunk beszámolni.

És végül; tegyünk szent fogadást arra, hogy eme szent hagyatékok szükségessé válható védelmének esetén a kötelesség hivó szózata az ő dicső példáikból merített határtalan lelkesedéssel minket is ép úgy készen talál.

Éljen a haza ! ! !

Budapest, 1899. X./5.

A „Nép barátja1 1849. április 13-ik számából.

Tartsunk mértéket mindenben. „Vas Gereben, a nagynevű és halhatatlan, valódi magyar regényíró „Nép barátja“ czimü lapjában, detronisátiót követő nagy mámor alkalmából, bár maga akkor Kossuth táborához tartozott, a túlságos személyes hódolattól való tartózkodásra inti a nemzetet.

A mag}rar ember szivéhez jól tudott, talán legjobban tudott beszélni Vas Gereben s legjobban ismerte a magyar gondolkodását és jellemét s igy irtózott a személyek, még Kossuth személyének is, túlságos bálványozásától s a népeknek mértéktelen háláját valaki, iránt, czikkében nagy hibának tartja.

Érdekes s a történetiró előtt fontos czik- kének ez a része igy szól:

„Kérdezhetik az ilyenek után, hogy hát miért intem én a népet, miszerint ne legyen fölöslegesen háladatos valaki iránt? Hát biz én azért hirdetem ezf, mert a történet tanulásából azt merítettem tanulságul, hogy ezen szörnyűséges hálaérzet valóságos rabigába juttatta a népeket. Nem vitatom én azt, hogy a nemzet megmentésében fáradozó nagy férfiút, s az olyat, ki a nemzet becsületéért szolgált: jutalom nélkül hagyják, mert ez csakugyan gyalázatos dolog volna, miért méltán bélyegezné meg a világ.

Csupán annyit akarok mondani, hogy kutyaféle háladatosságra ne vetemedjünk, mert ez az emberi méltóságunkkal nem fér meg, és a szabadságnak koczkáztatásával jár.

Tudják azt, hogy az eb táplálójának még verését is eltűri, sőt nyalja talpát még ezután is.

Ilyen hálától akarván ón mentnek tudni a népet, hogv netán egyszeri jóltevőjét any- nyira emelje hálából, miképen nyakán ülni engedje. “

Majd tovább:

„Egy nemzet mindig nagyobb, semhogy egyes, akármily nagy embernek lekötelezettjévé válhatnék. A nemzet maga egy Istenség, mely előtt minden egyes embernek, habár eget verjen is fejével, meg kell hajolnia. És senki sem követelheti a nemzettől, hogy valaki előtt leboruljon hálából, mert nagygyá is valamely férfiút csak a nemzet tehet.

A ki azon büszkeséggel, hogy egy nemzetnek szolgálhatott, az első sorban meg nem elégszik, a ki a nemzetet kevesebbre becsüli saját magánál : az veszett fia e hazának és még azon hálára sem méltó, melyet talán különben várhata, tettei után.

Senkit hát úrrá magatok felé ne emeljetek hálából, mert ez által szabadságtokat adjátok el és senkit ne tűrjetek olyan követelésekkel előállani, mintha a nemzet, sorsát köteles volna kezébe adni hálából, mert ez által sirját ássátok meg a szabadságnak.

Mert ki ezzel meg nem elégszik, az zsarnokság a törekszik, pedig nem azért küldöttük csatába fiainkat, nem azért áldoztuk fel vagyonunk nagy részét, hogy a zsarnokságban csak nevet cseréljünk“. *)

Százesztendős kalendárium.

Nagy Pál tornaallyai esperes érdekes magyar kalendáriumot fedezett fel a minap. Éppen százesztendős ez a ritka öreg könyv, melyet, mint czimlapján olvasható, 1799-ben nyomtattak Budán, a Länderer Katalin betűivel, árulták pedig Kiss István ur Nemzeti Könyvárus Boltjában“. A 175 lapra terjedő kalendárium tartalma a következő : Első czikke az ,,Idő számlálás“, ezt követi: a „Változó Ünnepek Száz Esztendeig való Mutató Táblája“, azután hónapok szerint, a Szentek nevei, nap és hold kelte, nyugta, a 17 és 7 krajczá- rosoknak táblácskájuk, a nap és holdbéli fogyatkozások Száz éven keresztül, az esztendőnek nagy részeiről. Ez utóbbi czim alatt olvashatók e következő versek:

A télről:

Könnyen beszéli, a ki mindent szerzett Télre, Felrakta Kolbásszát Padláson kötélre,

Meleg házban danol, nem megy hideg szélre, Istent fél, petsenyét bátran süttet délre.

A tavaszról:

Tavaszszal a Fetskék. Gerlicók érkeznek,

Daru szóval mezők szépen lengedeznek- Kökörtsén, Tulipán, Tavaszt jelentenek,

Vetéshez, oltáshoz a Gazdák készülnek.

A nyárról:

Áldott mag! Búza mag, a kenyérnek magva, Mikor az istentől meg vagyon áldatva,

Szép szára, szeme nő, szépen virágozva Szent István Napjára, éppen Nyárba jutva.

Az őszről:

September kinyitja Gyümölcs kamaráját, Kosarakkal adja Körtvélyjét, Almáját.

Fekete Gohérját, piros Muskatályját,

Diót, Mandoiáját, megért Noszpolyáját,

Ezután jön a ,,Szó-beszéd“ a Kalendáriumokban telt régi szokásokról s változásokról. Aztán következik a takarékos Gazda körül a mindennapi munkákat tárgy azó „Lajstrom“, a 12 hónapok rende szerint, a hozzá illő rövid „Praktikával“. Ezt fölváltja a „Szóbeszéd“ (gazdasági tanácsadó), a) a majorban, b) a lovakról és némely házi állatokról, c) a méhekről, d) a szőlőben. Ezt fölváltja az „Ide- oda“ czimü négy szakasz, utána következik a „Más meg más“ három szakaszban, a „kifejezés-befejezés“ a Takarékosságról, a kettes, hármas és négyes számról, a Magyar királyok időrendéről, a nevezetesebb vásárokról, és a mérges és hasznos füvekről.

Párbaj nyársra.

Selmeczbányán történt 1851 -ben. A sza- badságliarcz után, mint tudjuk, országszerte elkobozták a fegyvereket. A bányászakadémiai ifjúságnak is sok boszuságot okoztak) a fegyver után szimatoló zsandárok, a kiken e miatt minden áron boszut akartak állani. Egy alkalom*) Zimándy Ignácz. Ébresztő Hangok XVII. könyvéből közöljük ezt az emelkedett czikket, mely találó birálata a személyes cultusnak.

mai Uj-Aknán mulatott néhány bányász-akadémikus, kik közül kettő borozgatás közben összeveszett. Az egyik arczul is legyintette a másikat. Természetesen párbaj lett dologból. A segédek azonban sehogyan sem tudtak szert tenni kardra, elhatározták tehát, hogy a két ellenfél hegyes vasnyárssal álljon szembe egymással Úgy is történt. A párbaj a puskaporos torony mellett folyt le, még pedig nagy közönség szemeláttára, mert éppen hetivásár volt és a vásárosoknak ott vezetett el az utjok. Nem csoda tehát, ha a városban hamarosan elterjedt a párbaj hire, mely annál nagyobb rémületet okozott, mert az egyik ifjú a nyárssal megszurta a másikat.

A sebesültet, a kit egyszerre elöntött a vér, lepedőbe takarva vitték hazafelé a segédek. De útközben találkoztak a csendőrökkel, a kik lóhalálában igyekeztek a puskaporostorony felé, hogy megakadályozzák a párbajt. Mikor látták, hogy már elkéstek, beérték azzal, hogy a sebesültet vivő kocsit megállitották és ott a helyszínén részletes jegyzőkönyvet vettek föl az esetről. A segédek néhány óra múlva elhíresztelték, hogy felük belehalt sebébe. Az ifjút, a kit aztán ravatalra helyeztek, mindenki sajnálta. A csendőrök meg dühös- ködtek, hogy nem tudták megakadályozni a párbajt. Kussegger József, a bányászakadémia akkori igazgatója, könyes szemmel sietetta ravatalhoz, mely mellett nagy bámulatára, a két diszőr vigan sörözött és kártyázott. Az igazgatónak egyszerre különös ötlete támadt. Kikiáltott a halottra :

— Na, most már elég legyen ám a tréfából. Bújj ki onnan, te kópé!

A halott erre, csodák csodája, ki is bujt a koporsóból és az volt az első szava :

— Adjatok egy kis sört, nagyon meleg volt a pokolban.

Kiderült azután, hogy az egész párbaj csak a csendőrök boszantására rendezett komédia volt s a nyársakkal csak a fegyver-elkobzást akarták kigunyolni. Vér ugyan folyt a párbajnál, de csak abból a marhavérrel telt hólyagból, a melyet az egyik ifjú a kabátja alá rejtett. A csendőrök, a kik egész halmaz papirost Írtak már tele ebben az ügyben, természetesen még jobban boszankodtak és az akadémia igazgatóságát felszólították a csiny- tevők megbüntetésére. Az igazgató maga elé idézte a két párbajozót és a négy párbajsegédet s kegyetlenül megdorgálta őket. Mikor azonban befejezte a dorgálást, közelebb lépett hozzájuk és halkan megjegyezte :

— Semmirekellők vagytok, de azért jó tréfa volt.

A király fogadása.

Ha színdarabot tudnék Írni, kidolgoznám ezt a tárgyat. Olyanforma színdarab lenne, mely maga-magát játszaná és telt házakat adna az igazgatóknak.

Hogy volt, hogy nem volt, hogy nincs a történeti hűséggel, arról és azért törjék fejőket a történettudósok.

Mi benne a lélektani következetesség, azért harczoljanak a sok mindenre ráérő kritikusok, kik valósággal falják a sok papirost, a papirosnak hanyatló századában, írva századvégi kákáncsomó kereséseket.

Mátyás király idejében történt, tehát olyan régen, hogy nem is igaz, elég, ha rá ülök a hiszem határa s nem kell hivatkozni a krónikák fejezeteire

Mátyás király fényes udvart tartott Budán. Ez írva van minden gyermek olvasó könyvében. A Mátyás legendáknak se szere se száma.

Lehet, már olvasták is valahol, de hát a jó adoma és a jó káposzta melegítve még jobb. Ma már úgy sem teremnek adomák. Nóta és adoma különben is penészesen jó, t. i. ha régi.

Mátyás, ha csatába nem szállt, szeretett együtt élni az ország uraival. Eltűrte a tréfái, de az ő tréfáit is el kellett tűrni.