Buda és vidéke, 1897 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-24 / 4. szám

Budapes1 1897. (2.)

BUDA és VIDÉKE

Január 24

adni, a nevelő unszolásában szeretet- hiányt lát, az iskolai érdemsorozat elégtelen voltáért a tanitót okozza, a ki őt kevésbbé szivleli mint másokat, kiknek jobb érdemsorozatot adott. Érzi mindezt, érzi a különbséget is a jelen és múlt között, érzi, hogy mily másként folytak dolgai annakelőtte, a midőn őt a mindenki részéről tapasztalt fUyelem, igazabban vélt megfigyelés környezte, holott most az irányitás nehezíti kedélyi életét, de mindezek a megváltozott viszonyok indokát nem önmagában, nem a nevelési jóindulatban keresi, hanem énjén kivüli környezetében, szüleiben, testvéreiben, tanítóiban kik vele szemben igaztalanok, őt nem szivelik, őt mellőzik és üldözik, egyszóval a gyermek elérkezett ahoz a határhoz, melyen a téveszmék üldöztetési jelleget vesznek fel. Súlyosbítja a helyzetet az a körülmény is, hogy ebben azéletfázisban, a 4 — 8 életév között lép fel a mindinkább szaporodó és lelkét eshetőlfg kellemetlenül érintő tapasztalatok alapján a félelem érzete, mely a külvilági eseményekben mindenütt ellenséges indulatot vél felfedezhetni. A bátor gyermekből gyáva lesz, az ugató kutya felé már nem mer közeledni, mert nemcsak attól tart, hogy ez őt megharaphatná, hanem attól is fél, hogy idegen a kutyát ellene uszíthatná.

A gyermeki agy fejlődő kényszer- eszméiről van szó. A gyeimek kényszertől hajtva, egy és ugyanazt a kérdést százszor is képes ismételni, bár mindig ugyanazt a választ nyerte. Ha kettétört játékszereit egészszó akarná varázsolni, bármennyire is biztosítjuk őt ennek lehetetlenségéről, szüntelen és újból sürgeti azt. Ha elmaradt a trombita szava, annál inkább fújja, — kávéját csak úgy képes meginni, ha ivásközben mindkét tűiét ujjacskáival bedughatja, máskor n eg vajaskenyerét csak úgy eheti, ba vajas tele lefelé tekint, reggelijét csak a

falovon ülve költheti el, és igy tovább, ezer meg ezer alakját lehetne felsorolni a gyermek kónyszereszméinek, melyek mindannyian csak az asszocziáczió gátolt- ságának lassankinti csökkenésével tűnnek el.

Ha tekintetbe vesszük azon elvitáz- hatlan tényt, hogy normális szellemi életünkben is, az eszmetársulások folyamataihoz igen könnyen csatlakoznak mozgások, melyek az eszmetársulásoknak mintegy kifelé érvényesülő nyoma- tékot kölcsönöznek, ha tekintetbe vesszük azt, hogy ezek a mozgások az eszme- társulási folyamatok jellegének megfelelők, úgy könnyen elképzelhetjük azt is, hogy a kényszere&zmók mellett, ezek jellegével biró mozgások is jelentkezhetnek, melyeket alapjellegüknek, tehát kényszerült voltuknak megfelelőleg, kényszer- mozgásoknak, kényszercselekményeknek nevezünk.

A gyakorlati életben a kényszereszme legalább bizonyos foknyi kényszer-mozgás nélkül nem is képzelhető és ha végigtekinti" nk a példák tárházán, úgy azu fogjuk látni, hogy minden egyes kényszereszme tulajdonképpen egy kényszermozgás által kisért, vagy legalább is, hogy a kényszereszme abba a határban mozog, melyben a kényszermozgás fejlődésének gyökere van. A normális jellegű kényszermozgások és kényszercselekmények, mint a fokozatosan fejlődő agy m egnyilalkozásának sorozatába tartoznak a különböző izomjátókok, az arczés orrfintorgatás, szemhunyorgatás, homlokbőrre dőzós, szájzugmozgás, ajkrágás, nyelvceattintás, nyelvkiöltés és más egyéb nyelvmozgások, továbbá a fül-, orr- és szempiszkálódás és csipkedés és nagyobb mozgási műveletek, mint például az ugrálás mindkét lábbal egyszerre, vagy állandóan csak az egyik lábbal, a törzs, felső- és alsó végtagoknak mozgása egvenkint és együttvéve.

A kényszermozgáshoz sorakozik az utánzási kényszermozgás, mely bár mindazokra a funkcziókra kiterjed, melyeket érzékszerveinek segedelmével végezünk, mégis leggyakrabban a látás és a hallás által felfogható momentumokra vonatkozik. Ezek a kényszermozgások is leperegnek a szellemi életben a nélkül, hogy az öntudatnak küszöbét átlépnék, ha azonban a betóduló ingerület a kényszercselekmény képzeleteit az öntudatban érvényre juttatja, akkor a kényszercselekmény abbanhagyása képezi a reaktiv állapotot.

Egy felette egyszerű kísérlet meggyőzhet bennünket az állítás helyességéről.

Sétálgassunk egy 5—8 éves fiúcskával fel-alá a szobában és beszéd közt szólítsuk fel őt arra, hogy mostantól kezdve, csak szép nyugodtan, szó nélkül kisórjen bennünket. Nemsokára ész- reveszszük, hogy a gyermek legelőbb is iparkodik a lépések hosszúságában imitálni járásunkat, ha ez sikerült akkor az imitáczionális kényszercselekmény más szemléleti tényre tér át, például a hátra fektetett kéz vagy a mellen összefont kartartására stb., stb.. egyszóval a gyermek nemcsak az egyszerű, hanem az összetett mozgásokat is utánozni fogja szótlanul és mindaddig, miig őt cselekményére nem figyelmeztetjük, azaz mig a véghezvitt kényszercselekményről a képzése az öntudat küszöbétát nem lépi, mely e-etben a gyermek a cselekményt oly rögtönösen, mintha azzal valami rosszat tett volna, azonnal abbanhagyja.

És ez az utóbbi ténykedés, mint egy az agyban lefolyó folyamatnak n eg- nyilatkozá^a figyelműt érdemel, mert ép a tett rögtönös abbanhagyása sokszor létesíti azt a tévhitet, hogy a gyermek öntudatosan c-elekedett, hogy szándékosan után zott, hogy nevetségessé akarta tenni az utánzottat, mindmegannyi oly

ugrott ki; aranyos nyakkötő volt a hatalmas állatokon, lábaikon szintén arany tátikák s ezeken apró csengők csengtek-bongtak. A hátukon csinos takaró volt. Amint úrnőjüket meglátták, udvaronc/, hízelgéssel szőkéitek feléje s hízelegve simultak lábaihoz. — Lassabban megsimogatva. — Illedelmesen Éva ! Ez a figyelmeztetés) a hófehér és vörösszemü macska asszonyságnak szólt, mert a kaczér állat lábai elé tolakodott s alig bírt rajta átlépni.

E közben Konstantia kisasszony felért a tornáczra s karosszékbe ült, nézte amint ked- v mez madarai kalitkáit hozták az inasok,

— Szellőztessétek ki a szobákat, nem sy.eretem a dohány szagot, mondá a kisasszony. Éva asszonyság ezt az alkalmat felhasználta s umője ölébe ugrott, mig Ádám urfi illedelmesen lábainál 1 érült el s megkbériette farkasszemet nézni a nappal.

— Hány óra Mihály ?

— Mindjárt megnézem.

— Hol?'

— Az előszoba óráján.

— Nem kell oda óra, nézd a macska szemeit, ebből megtudod: délig csukottabb, délután nyitottabb.

Instállom ebhez az instrument um órához nem m-tek.

— Pedig értened kellene, látod, ha az ember a természetet, az állatokat vizsgálja és tanulja, úgy nincsen szüksége a művészet által pótolt szelekre.

Mihály ezt az koskodást olyan kevéssé todta megérteni, mint t, hogy a sigeri oláh- templomban szent, Támasnak miért van kék baja. De megnyugodott benne, mert szerinte

Konstantia kisasszony száz orvost és ugyanannyi papot tudott kiforgatni tudományából.

— Mennyi baja szala vau még a plébános urnák ?

— Ezt éppenséggel nem tudom, kezeit csókolom.

— Tudnod kellene, ha csak iskola mellett jártál elis.

— Nun tudja azt még a sárospataki rector-professor sem.

— Tudni kellene. A plébános ur szőke, egy szrke embernek 140.000 hajszála van, négy éve kopaszodik, minden évben kihull 10.000 hajszála, hát most 100.000 hajszála van.

— Igenis értem.

— Mihály, te!

— Tessék.

— Jer ide közelebb.

— Tessék parancsolni.

— A nagyságos ur öltözködik.

— Még nem volt felöltözve?

— De j/gen.

— Hát akkor minek öltözködik ?

— Mert nem akart a nagyságos kisasszonynak szürke ruhában készcsokolására sietni.

— Nem mondtál igazat.

Mihály nem felelt.

— Szólj és ne hazudj . . .

— lustálom.

— Félre a szabódással.

— Könyörgöm.

— Mondj igazat, parancsolom.

— Alásun esedezem . . .

— Vagy úgy, értem, az éjjel ismét tivornya volt.

Mihály nem felelt.

— Kik voltak itt ?

— Egy pár fiatal ember a vidékről.

— Részegek ?

— Úri ember csak boros szokott lenni,

— Hát az öcsém ?

— O nagyon győzi a bort.

Konstantia kisasszony rázta a fejét s

szemeivel rosszalást fejezett ki.

— Elmehetsz. Parancsold meg, hogy nekem meleg vizet hozzanak fel, a mosdó vízbe petrezselymet tegyenek.

— Értem.

— Megállj!

— Tessék parancsolni.

— Egy óra múlva öcsémet a kis szobába várom.

Mihály lóhalálába sietett Ábris ur szobájába. — Nagyságos uram a kisasszony fél- lábai kelt fel, exámentet is tartott velem, majd a fejünkre rakja az eleven szenet.

— Rossz kedve van ? — kérdé Ábris

miközben fürdőjéből kiszállt.

— Mint a jeges esővel párosodott zivatarnak.

— Parancsold meg a kertésznek, hogy bokrétát kössön, te meg expediáid el a pokolba a vendég koszorút.

Mihály távozott, Ábris inasa segítségével felöltözött, azután a kertész által kötött bokrétát kezébe véve, sietett nénjét üdvözölni.

Konstantia kisasszony a kék szoba kellő közepén ült kék karosszékben, fehér garszö- vetü ruhában, kék selyem csokrokkal, kék szalaggal áthúzott fél csipke keztyüjóben, fehér legyezőt tartott s beszélgetett Éva asszonyság- I gal és Ádám urfival. (Folyt, köv.)