Buda és vidéke, 1896 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1896-08-16 / 33. szám
Budapest 1896. (4.) BUDA és VIDÉKÉ Augusztus 16. Ünnep Duna-Bogdányban. A duna-bogdányi hazafias ünnepély lefolyásáról, melynek programját lapunk múlt számában közöltük, tudósítónk n következőket írja: a D.-Bogdány község által Magyarország ezer éves fennállásának emlékére emelt műemlék leleplezési ünnepélye f. é. aug. hó 9-én a következőképen folyt le. A kora hajnali órákban a község zenekara ünnepi „talpraverő“-je keltette álmából a lakosokat, s gyülekezésre szólította őket, minek folytán nemsokára pezsgő élet keletkezett a falu dúsan fellobogózott utczáin. Nyolcz óra tájban felvonult a község önkéntes tűzoltósága Wallenfeld Máté főparancsnok és Spáth József parancsnok vezetése alatt és a községháza előtt foglalt állást. Ezeket követték a különböző testületek és egyletek, u. m. a községi elöljáróság, a róm, kath. és ev. ref. hitközségek, a d.-bogdáuyi társaskör, a munkás betegsegélyző pénztár és temetkezési egylet, melyek mindannyian saját zászlójuk alatt vonultak ki és valóban festői látványt nyújtottak. Kilencz óra tájban a községi elöljáróság a kirendelt diszfogatokon megindult Szent-Éndre felé, az onnan érkező alispán, Beniczky fogadására. Némi várakozás után a Wallenfeld féle kőbányákban felrobogó durranások jeleztek a várt vendég közeledését, ki a lakosok lelkes éljenzése között ezalatt a község alsó végén felállított diadalkapun át a községházához érkezett, hol Pendl Margit magyar nemzeti ruhába öltözött iskolás leánykák élén az alispánt a következő beszéddel fogadta: Nagyságos Alispán Ur ! Hálatelt örömtől dobogó kebellel üdvözlöm Nagyságodat ez örömév mai ünnepén. Ezen üdvözlet sehol sem lehet hálásább, mint éppen nálunk, kik ma a magyar nemzettel a haza ezer éves fennállásának emlékét üljük és kinek az ezer esztendős magyar nép uj hazát adott. De habár nem Árpáddal léptük is át e haza határát, habár a magyar nemzet később ölelt is keblére bennünket, ma már mi is büszkén valljuk magyaroknak magunknak, kikkel ugyanazon haza boldogságáért imádkozunk. Épp ezért a mai nap, a melyen nagyságod, mint a magyar államiság képviselője, szavaim valóságáról és érzelmeink hűségéről személyesen meggyőződhetik, községünk évkönyvének arany lapját fogja képezni. Legyen Nagyságod ezért oly szívélyességgel üdvözölve közöttünk, mint a mily szivéiyes- séggel dicső ősei bennünket fogadtak és kiknek nyelvével legnemesebb jellemvonásukat, a világhírű magyar vendégszeretetet is elsajátítottuk. Legyen általunk üdvözölve! s adja az Egek Ura, miszerint Nagyságod még számos évek múlva is meggyőződhessen, hogy a szőke Duna habjai itt is magyar község partját mossák. Időzzön Nagyságod szívesen közöttünk és engedje meg, hogy fogadtatása egyszerű lehessen, mint a mily egyszerűek szavaim, üdvözletünk pedig legyen a magyarok legszivélyesebb üdvözlete: Isten hozta! Nagyságos Beniczky Lajos látható meg- elégültséggel hallgatta a leányka hazafias beszédjét és az átnyújtott csokor átvétele után meleghangon köszönte meg a szives fogadtatást, maga belépve a község házába megnyitotta a díszközgyűlést, melyen a milleniumi törvény telolvastatott. A gyűlés végével az egész menet megindnlt az emlékkő közelében álló kápolnához, melyben Prikosovits Antal helybeli plébános ünnepélyes szent misét mondott. Mise után mindannyi résztvevő a „Hymnus“ hangjai alatt az emlékkő elé vonult, melyet Kormos Ödön községi jegyző következő hazafias beszéd alatt leplezett le: Nagyságos Alispán Ur! Mélyen tisztelt vendégeink! Édes magyar hazánk ez évben üli ezeréves fennállásának ünnepét. Lélekemelő magasztos ünnepe ez a nemzetnek s fényének emeléséhez hozzájárulni hazafiui kötelessége minden magyar embernek. Ezer év! mily véghetetlen nagy időköz még nemzetek életben is, ezer évet! még pedig mily viszontagság s küzdelemteljes ezer évet élt e nemzet elfoglalt uj hazájában, idegen népfajok közé ékelve, minden oldalról létében megtámadva, belviszály, ármány, cselszövés, erőszak által feldúlva, elgyengülve sokszor közel a véghez, de látjuk mindig, amidőn ellenségei s számtalanszor még saját fiai is — már halotti torára készülnek phönixként hamvaiból uj, s hatalmasabb életre kél, tatár- pusztitás, Mohács, nem voltak képesek e népet a nemzetek sorából kitörölni, ez történelmileg bebizonyított, elvitázhatlan tény. De mi vagy ki adott ezen aránylag maroknyi, nyelvére s szokásaira nézve rokkonfajjal nem biró népnek erőt e megszerzett hazát ezer évig fentartani? Elismert vitézsége, rettenthetlen bátorsága, fáradtságot nem ismerő kitartása, rajongó haza és szabadság szeretete, királyafiránt közmondássá vált törhetlen hűsége, határt nem ismerő lovagiassága ? s ki merné tagadni, hogy ezen tulajdonságok fajunkban megvannak, egyenkint nem, de együttesen igenis képesek voltak a magyarnak megadni azon erőt, mely szükséges volt ezen hazát fentartani És hála istennek meg van még, bár a nyugoti müveit nemzetekkel való folytonos érintkezés megváltoztatta nem egyirányúan nézeteinket, de az őseinktől átöröklött erényeinket, kiirtani nem volt képes, vannak ugyan jelenségek, melyek elszomoritó- lag hathatnak néha hazánkért aggódó lelkünkre, vannak jelenségek, melyek látszatával bírnak annak, hogy e nemzet kivetkőzve őseitől örökségkép reá maradt erényeiből, elpuhult, közönyössé vált, de mint a múltban számtalanszor láttuk épp a veszély idején tömörül egy magasztos mindent felölelő fogalom körül, melynek neve haza! s igy mentette meg önmagát. Nincs okunk tehát kétségbe esni a nemzet jövője felett s meg vagyok győződve, hogy a megváltozott világnézetek, élet viszonyok s uj intézmények daczára megéri a magyar mint szabad nemzet a második ezer évet. Dunabogdány nyelvében bár nem egészen, de érzelmeiben tiszta magyar közönsége áthatva a nemzet által rendezett ünnepély magasztosságától, ezen ezeréves létünket bizonyító ünnepen magának részt követtel, szerényen bár, de az ünneplők sorai közzé állt, hirdetni nyíltan hogy itt a magyarok élnek, a kik magyarok is akarnak maradni. Ezen emlékkő tegyen az utókornak bizonyságot hazafiaságunkról s valamint mi követtük elődeink példáját, kövessenek utódaink is bennünket, hulljon le tehát a lepel, hadd hirdesse ezen emlékkő a magyar nemzet létezését; hirdesse, hogy ezen nemzet vérrel szerzett hazáját daczára az ellene dúló bel s kiil-ellenségeinek ezerévig tartotta fenn ; hirdesse, hogy e nemzet ezerévig őrizte meg szabadságát, melyet annyiszor majd idegen, de általunk nyakunkra hozott zsarnokok, majd saját vérünkből való vér édes hazánk elfajzott gyermekei kísérlettek megsemmisíteni, hirdesse fennen, hogy él magyar, áll Buda még, hogy a magyar hazáját nemcsak megszerezni, de megtartani is tudja és akarja; hirdesse hogy a magyar nemzet nemcsak harczi erényekben volt méltó tagja a nemzetek nagy családjának, de a békés munkában is versenyre, még pedig nem megszégyenítő versenyre kel a körülöttünk élő nagy nemzetekkel. Változtak idők s változott előnyére a nemzet, mert a mint látjuk a dúló csatáiról egykor hires magyar, ma már, mint azt ezeréves fennállásunk emlékére rendezett kiállításunk, az ideözönlő világnak mutatja, a haladás, békés munka s műveltségben sem akarunk utolsók lenni, igy tehát helyet követelünk a nagy nemzetek tanácsában, mint számot tévő nemzet, nem tűrjünk hogy rólunk, nélkülünk bárki is intézkedjék. Hála a magyarok Istenének s utána legalkotmányosabban uralkodó királyunknak, (Éljenzés) létünknek ezredik évében a magyar maga ura, sorsát maga intézi, s törvényeit maga hozza. És most Dunabogdány község ércfemes bírája vegye át ezen, a község hazafiságát hirdető emlékművet, őrizze meg, gondozza, tartsa fenn úgy, hogy ezen emlékkő mint hazánk örökké fennáljon. A zajos éljenzés elhangzása után Prikosovits Antal plébános az oszlopot az egyház szertartása szerint megáldotta, minek megtörténte után ezt a községi bírónak, megőrzés czéljából átadták. Reitter Mátyás, róm. kath. főtanitó ezután következő ünnepi beszédjét a következőkben adjuk : Nagyságos Alispán Ur! Mélyen tisztel vendégeim! Kedves polgártársaim ! Az emberi érzelmek világában él egy fogalom, mely oly általános, hogy azt minden népeknél, a legrégibb kortól mostanáig mindenkor és mindenhol feltaláljuk. Ezen fogalom a haza, a hazaszeretetének forgalma! Haza! Van-e az atya és anya néven kívül az emberi nyelvnek szava mely édesebben hangzik, van-e kifejezés, mely szivünk gyöngé- debb húrjait inkább mozgásba hozza, mely jobban magába egyesiti a nemes, jó és szép fogalmát, mint e szó haza? Ezért a hazaszeretet, a rokonszenv azon ország iránt, melyben bölcsőnk ált, melyben nevelkedtünk, melyb en élünk, és egy ugyanazon törvény jótéteményeiben részesülünk, egyike azon erényeknek, mely az emberi szívben már kora ifjúságában gyökeret ver és abból az utolsó leheletig nem távozik. Ha a hazaszeretet hatalmát megismerni akarod üsd fel a történet könyvét és annak minden lapja — arról fog hozzád szólani. Mi volt más, mint a tiszta honszeretet, mely a nemes görög nép ama maroknyi csapat- ját az ezerte nagyobb ellenséges sereg, a perzsák ellen diadalra segítette, mely veszély idején neki egy Miltiadest, Leonidást, Themistok- lenest és Aristidest adott? Mi más, mint a haza szent ügye iránti önzetlen odaadás volt azon biztos eszköz, mely Rómát nagy és a hatalmassá, a világ urává tettte ? S nem-e a honszeretet a szó legnemesebb értelmében volt az, mi édes hazánknak szabadságát és önállóságát annyiszor megmentette, mely Hunyadit, Mátyás királyt, Zrínyit, Jurisi- csot, az újabb korban pedig Kossuthot, Széchényit, Deák Ferenczet és másokat a szent ügyért lelkesítette, mely lelkesült honvédeinket 48-49- ben csatára hívta és melyőket mint egykor Epanimondas és Peliopidas phalanxát az ellenség ellenébe állította? De meg a mostani kor kulturtörekvései is, melyek látszólag a cosmopolitismus szolgálatában állanak, nem kevésbé állítják előtérbe a patrtstismust és ama elv „ubi bene, ibi pátria“ az ő fóruma előtt is teljesen elvetendő, mivel a mai kor is, a költővel együtt vallja: »A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely . . .« Igaz! A hány népfaj van a világon, min- denik talál a világnak valamely részében egy rokon népfajt, melynek kebelén szülőföldjét felejthetné, csak egyedül a magyar az. ki a nagy világon sehol sincs otthon kedves hazája határán kívül. De mióta Trója és Carthagó elpusztult, nem is létezik e földön hasonló maroknyi nép, mely ily kis áldott térre szorítva, annyi szenvedés, annyi Küzdés között oly szeretettel és hősiséggel védte volna hazáját mint a magyar. Mióta Atilla a félvilágot megostorozta, és Árpád a Kárpátok szép bérczéről kinyujtá vaskarjával hatalmas kardját az Adráig : óh azóta csak az ég tudja hány magyar hős áldozta föl életét a hazaszeretet oltárán, míg nemzete ezer éves létet ért. Es ime e néma kő, melyet egy nyelvében idegen, de érzetében magyar község hazaszeretete emelt, fennen hirdeti, hogy ma is a valódi Patriotismus övezi a béke és egyetértés övét az ország különböző nemzetiségei körül és ezen egyesülésben nagygyá és boldoggá teszi őket. Jól felfogja és helyesen érvényesíti ezen község ezáltal azon elvet, mely szerint az igazi haza- szeretet előtt a haza azon szentelt Rely, hol az erények csíráznak és a nemes tettek virulnak ; az igazi honszeretet emeli a nemzeteket a tiszta erény magaslatára és megszabadítja őket az egoizmus bókóitól; ez fokozza az egyes erejé tés összességében legyőzhetetlenné teszi azt. És ha van eszme, a melyért keblünknek szentélyét feltárhatjuk; ha van kincse a szív-
