Buda és vidéke, 1896 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1896-06-05 / Rendkívüli szám
Budapest, 1896. (7 ) BUDA és VIDÉKÉ Hatytyu dal. Irta: Lányi Ernőno. gén, igen,*- ideg tegnap együtt sétáltak kertben. En a lugasbau olvasgattam, gyermekek a széna bogján ugrándoztak. Még a dajka is ott ült a bogja alatt a kis Laczikával. Olyan szépen ragyogott a nap, oly jó kedvben volt- az egész gyermeksereg, bogy magam, sem tudtam figyelmesen olvasni s mindegyre a bogja felé fordultam, a honnan majd az egyik, majd a másik hangos nevetése hallatszott. Endre bácsi meg Ádél néni is gyakran megállották sétálás közben s oda- oda nézegettek s gyönyörködtek ők is azokban a pajkos fiukban, kik a bogja tetejéről egész a földig hemperegtek alá s néha kalangyába ke-? veredtek össze a földön. Étidre bác3i is oly jó kedéíylyel nevetett midőn Bandika átbukfencze- zett Imrike fölött s mindegyre mondogatta: „boldog gyermekkor 1“ Azután elmentek a bog- jához is, fölvette Laczikát az ölébe, megcsókolgatta a bogjas fejecskéjét, oda tartotta a nagy aranyóráját a füléhez s a mint a gyermek mosolygott ő jóízűen nevetett hozzá. — Majd sírni kezdett valamiért a gyermek, akkor Adél néni Vette ölébe és csititni kezdette; a dajka azt mondta, hogy egy tövíske szúrta meg a lábát. Látszik is a piczi piros lábacskáján egy kis karczolás. Olyan keservesen zokogott szegényke, hogy alig tudta Adél néni megvigasztalni. Azután eljöttek a lugas felé. Endre bácsi ismét komor lett s a mint elhaladtak mellettem hallám a szavait: „Ilyen az élet, egyszer mosolvg s majd zokogásra készt.“ Laczika ismént vidám lett, ismént végig kangzott a kertben a nevetése s Endre bácsi oda fordulva mondogatá: „Mily könnyen változik a gyermeki kedély, mily vidám megint, mint ugrál a dajka ölében. Aztán megfogta Adél néni kezét, én láttam, láttam a lugasból, ott a hol a vad szőlő nem olyan sürü, láttam, hogy megcsókolta az Adél néni kezét. Adél néni pedig elkomorodott s azt mondá: „maga gyermek, talán bizony Laczikát siratja?“ Azután nem láttam többé vidámnak. Mindig lehorgasztott fővel sétálgatott s inkább Adél néni beszélt, 5 csak ritkán és röviden válaszolt. Még csak egyszer vidámodott föl az arcza, akkor, mikor apa haza jött a hivatalból 8 mindnyájan a lugasba gyűltünk össze. Akkor oda ment apához, átkarolta őt a vállán, mélyen a szemébe nézett és igy beszélt: „elfáradtál ugye a hivatalban ? Bizony terhes a szolgálatod. Szegény barátom neked mindig kijutott a munkából, gyermek korunkban is vas szorgalommal kellett tanulnod. Most is fáradhatatlan buzgósággal keresed magad és tieid számára a mindennapi kenyeret. De te azért ime boldog vagy, megelégedés ül az arczodon, hogy ne, midőn oly édes a teher mit vállaidra vettél, oly kedves e családi otthon. Légy boldog édes barátom, légy boldog ! . . s az a pár óra mit családod körében tölthetsz fizesse vissza gazdagon hosszas fáradozásaidat.“ Azután elhallgatott, az asztalon levő pohárral kezdett babrálni s merőn nézett tova a távolba, talán a lenyugvó napra, talán a bodras piruló felhőkre, talán a fészkükre siető madarakra. Majd egy szürkületi lepke röppent a lugasba s ez véletlenül éppen az Eudre bácsi homlokához csapódva, nagy kopponással bukott alá az asztalra s vergődve röpködött szárnyaival. Ő rá vetette tekintetét s halkan mormogá: „Nézd mint vergődik e szegény állat, mily vidáman röpködött az imént s talán nem teheti azt többé soha.“ Nem tudom miért, de oly komoly hangulat szállt meg mindnyájunkat. Ádél néni is oly szomorúan nézte a lepkét, mintha könnyezett volna, egy Ízben az arczához is emelte kendőjét. A gyermekek csodálkoztak a lepke szines szárnyain. Laczika pedig, ki az asztalon előttem üldögélt oda mászott a lepkéhez, hogy meg- ogj a. „Ne bántsd Laczi!“ kiáltotta Imrike. „Ne bántsd Laczi!“ rivalt utána Bandi s megfogta a Laczi kezét, a ki erre ismét sírva fakadt. — „No itt a lepke, itt van nézd csak Laczika“ monda apa s fölemeld azt, Laczi felé tartva. ■ „Nézd meg jól d9 ne fogd meg, mert beteg szegény. Tegyük a virágra talán meggyógyul.“ S rátevé a vadszőlő lombjára s betakarta egy nagy szőlőlevéllel mint a szem- fedéllel. — Azután vidáman fordult Endre bácsihoz: „ürítsd e puhárkát a te leendő boldogságodra. — Ürítsd fenékig. — Szivemből kívánom, hogy részed legyen mindazon örömökben, melyeket te nálam becsesnek találsz. — Keserű mosoly rebbent végig az Eudre bácsi arCzáu, felhajtotta a bort s vidámságot erőltetett. Mama is oda jött a konyhából. Vacsorát hoztak s nagy mohósággal kezdettünk mindnyájan enni. Csak Endre bácsit kellett unszolni, hogy egyék valamit Inkább ivott és beszélni kezdett. Beszélt arról a szép nagy városról a hol én még soha sem valék, a hol a mint mondja annyi sok szép látnivaló van, oly szépek a színházak, oly kedvesek a színésznők s a hol ő annyi zajos vig estvéket töltött. A mint haliám kegyed is szépen énekelt j..gyzé meg Adél néni. Bizony erősité apa: jó hangja volt Endre barátomnak. Be szeretném egyszer hallani, mondá Ádél néni s kérőleg nézett reá. Azután én meg a gyermekek is kértük,' hogy daloljon egyet azokból a szép dalokból a miket Budapesten dalolnak. 0 kérésünkre szomorúan szabadkozott, hogy nincsen már jó hangja, — volt talán, de többé nincs. Majd apa kezdett dudorászni s nógatta Adél nénit, hogy segítsen ő is. Endre bácsit pedig biztatta, hogy igyék és ő ivott. Emlékszem az utolsó pohárra, melytől ragyogni kezdettek szemei, szikár sáppadt arczát halvány pír futotta el s azután énekelni kezdett ő is : „ Vadon erdő a világ körülem ; Oly sötét, oly éktelen vadon ! Benne járok én elfáradt vándor; Éj van és az utat nem tudom. Egy kicsiny fény rezg amott előttem, Ágak-bogak gyér nyilásin át : Te vagy az te szeretett leányka, Követem fényednek sugarát. Váljon e fény mécs-e a hol Nyughatom — egy csöndes — tanyán? Vagy csalóka bolygó tűz csak a mely Temetőbe, sirba visz talán ? Petőfi. Olv kellemes tiszta hanggal énekelt, hogy még most is a íüiembe cseng. Még valami operett dalokhoz fogott a miket nem ismerek. Egyszere megakadt a hangja, erősen kezdett köhögni, csaknem a fuldoklás fojtotta. A zsebkendőjére nézett. Azon vörös folt látszott. Gyorsan búcsúzott és elment. — Nem hittük, hogy utoljára látjuk. Azt mondják, hogy főbe lőtte magát. Azt mondják, hogy nagyon beteg volt, hogy nem volt már öröme az életben. Istenem ! pedig még tegnap nevetett. Én láttam hogy nevetett. A rózsa regéje. Egy kietlen ut porába vetve, Fonyadt szirmokkal úgy hevert szegény, Szétdult keblének elhaló lehe Szánalmat esdve mint áradt felém. A nemrég üde, fesledő bimbó Elhagyva, árván, tépve feküdt ott . . . Könyörtelen szív lehetett ah ! az, Becsülni rózsát mely csak igy tudott! Látva fájdalmát magamhoz vevém, Gondos kezekkel hogy majd ápolom; Hisz első vLág, mely elém kerül Unalmas, puszta tövis-utamon. „Vesztve kábító mámor-illatod, E messze útra, mely olyan sivár, Miként is jövél, mi hozott ide? Hol szellő is csak eltévedve jár.“ Junius 5. „Vagy óva ápolt kicsinyke kertnek Feltett virága te voltál talán ? Aztán valamely zordon zivatar Tépett anyádtól el ilyen korán ? . . . „Nem, oh, nem!“ — mondja halovány színed — „Zugó fergeteg ha ragadt von el. Szívesen tűrném sorsom akárhol. Bár szétszaggatott, vérző kebellel“ . . . „Vagy tán ártatlan, bohó gyermek szív Pajzáu kedvében szakított le hát, S harmatod alig hogy szállá el még, Már porba dobott mint unt játékát ?“ . . „Ah! bár volna úgy !“ — súgja ajakad — „Gyermek és virág úgy is egy rokon, Gyermek-örömért virág-életem Mindig szívesen fel-, feláldozom.“ „Mondd csuk tehát, mondd te kedves virág, Beszéld, mi balsors sujta igy téged ? Durva erőszak kényszerít talán Érned ily rideg és gyászos véget? . . . Sápadó arcza mintha kigyulna . . . Szirom ajka im mozdulni készül, S ittas Lsz újra körülte a lég, Mint annak előtte — illut-lehétül . . . „Övezve játszi fénykoszorutól, Virágos kertnek legszebbik helyén, Egy nyári reggnek harmat-ölében, Védő tövisek közt, úgy születtem én.“ „Testvérem vala minden kis virág, Édes illatuk kéjjel élvezém, A mint ölelő testvér-karokként Üdvözölni ők siettek felém.“ „S egyesülve ah! egy illat árban. Felszállottuuk, fel távol magasra, Hála áldozat szelíd füstjekép, Dicsérni téged, mindenek Ura!“ „Szállongva szellő, hozzám is jőve, Pajkos csókjaitól szenderültem el, Mosolygva köszönt a napnak sugara, Lágy melegére ha ébredtem fel.“ „Egyszer ébredvén bontám szirmaim, Mi köröttem él, látni a szépet, S jőve egy kedves, szűzi leányka, Boldog mosolylyal aztán . . . letépett!“ . . „Merengve nézett szelíd szemével, Reszkető kézzel ajkához emelt, Forró lekével csókdosá arczom, Mig harmat-könyben ragyogott a kert“. „Majd meg gyöngéden keblére tűzött . . . Oh! mily gyönyörrel pihentem én ott, S eltem ki alvó szikra-paránya Minden dobbanástól uj tüzet fogott!“ . . . Vaduló jókedv úgy hasítja át Éji mulatónak büzhödt légköré1;, Hahotát keltve goromba tréfa, Mit nyomon követ otromba beszéd. Bormámorában elvesztve eszét, Föláll az egyik szédülve belé: „Mondd csak te pajtás ! . . . e szép virágot Kebledre ugyan .,. mond csak ... ki tüzé ! ?“ „Ügy van! ki tüzé ! ?“ — riadnak fel ők — Kapva alkalmon, hogy meghallják hát Annak az ismert, nagy gavallérnak Leges legújabb pompás kalandját. Kezdi a lovag, kit tiszta szerelem Feslő bimbóval diszite oh! fel, Boritta hangon kezdi kalandját, Hallgatja a többi nagy figyelemmel. „Igazatok van! — Balga leányka Adta e rózsát, de nem olcsón ám ! Mennyit esküdtem, és ámítva őt Hányszor is mondtam: Imádom nagysám!“ „Kipirult arczczal, reszkető hanggal . . . Higyjétek fiuk! — remekül adtam Hálás szerepem, mert minden szóval A kis babuskát meszebb ragadtam.“
