Buda és vidéke, 1896 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1896-06-05 / Rendkívüli szám
BUDA és VIDÉKÉ Junius 5. Budapest 18P6. (4.) A magyar nő ezerév elolt és ma. A. honfoglaló csapat mögött szekereken jöttek be ősanyáink,— mondja a krónika. Követték a férfiakat veszélyben nélkülözésben. Óvták a sátor mélyén a gyermeket. Fontak, varrtak, paizst fegyvert csiszoltak, kaczagányt diszitettek ellátták a család ruházatát. Aztán, hogy birtokba vette kiki a maga földjét az uj hazában, — otthont teremt a magyar nő; meleget fényt varázsol a tűzhely köré s ki azelőtt mind hontalan harczra tüzelt, most visszavárja, visszahívja a férjét a harczrol, visszatéríti a kalandozásból, kedvessé tévé neki a honi földet. Vig kedv derül az otthonokban, lakomák járják s lakoma végen a nő készti biztatja a regőst regére, a hegedőst dalra az ősök és hősök vitézi tettiről. Azután pedig edzetté, bátorrá, szótartóvá hazaszeretővé a jövő nemzedék magyarját s igy biztosítja a honfoglalás szerzeményeit. * * * Ma a magyar nő villámvonaton jár. Versenyt fut aférfival — bicziklin — meg az életküzdelemben. A család ruházatáról, szükségletéről gondoskodik a kifejlett ipar, a technika; a gyermeknevelésről a cseléd, a guvernant, az iskola. Es lakoma végén nem emlegetik a nemzeti hagyományokat. Pedig mennyire növelné az ezer éves magyar nemzet erejét 5—6 millió olyan magyar nő, ki az iljkori műveltséggel jótékonysággal egyesítené az ezer év előtt élt ősanyák háziasságát, egyszerű erkölcseit. Özv. Személy Kálmánné. A kis tündér, — Béranger. — Volt egyszer egy kis tündérke, Úgy nevezték szerte : J ó té t. Négy hüvelyk sem volt egészbe, De nyomában járt a jólét. Boldogul folyt annak élte, Kit illetett vesszőjével . . . Oh mutasd meg kis tündérke Varázsbotod hol rejtéd el? Zöld záfiros kagylójába Nyolcz pillangót ha befogott, Gyors zefirként merre szállá Boldogságot, áldást hagyott. Nektárt terme a hegy hércze, Kalász nyilott dús bőséggel. Oh mutasd meg kis tündérke Varázsbotod hol rejtéd el? Keresztfia egy király volt, Kihez kormányt ő nevezett, Egytől-egyig kikiáltott Jogtisztelö embereket, Kiktől a nép meg volt védve A bölcsesség fegyverével. Oh mutasd meg kis tündérke Varázsbotod hol rejtéd el? E hatalmas király alatt Nem gyötreték az ártatlan De a gazság sohsem maradt A biráktól megtorlatlan ; Bár a bűnbánónak vétke Biráltatott bölcs mérsékkel. Oh mutasd meg kis tündérke Varázsbotod hol rejtéd el? Keresztfiát hogy megáldja, Megérinté fölkent fejét S attól fogva országába Rajongással emlegeték, S irigy szomszéd ellen védte Népe karja hős vérével. Oh mutasd meg kis tündérke Varázsbotod hol rejtéd el? De egy kristály palotába A kis tündér rég megvonult S az ujföldön, Ázsiába A jólét — hajh! — gyászba borult. Minket a sors bár kiméle, Hogy viruljunk régi fénynyel: Oh mutasd meg kis tündérke Varázsbotod hol rejtéd el? Kápolnai Paner Kálmán. > A termézz ötnek minden csodái, a művészetnek legmegradóbbk alkotásai : nem hatnak a szívre annyira, mint azon igaz emberek működésének szemlélete, kik a hitből meritve erűt embertársaik boldogitásán fáradoznak,« ROSTAHÁZY KÁLMÁN Erzsébet foberezegnő l’iiiki kutyájának kalandja. ILS©3. deczemloer 28-án, Azt hallottam, Pinki, az ünnepek alatt Nem igen emberül viselted magadat; Megszomoritottad jószivü úrnődet, Ami; bizony nem volt dicséretes tőled. Hát azért czirógat két bársony kezével ? Azért etet legjobb falatja felével? Hogy te, nemhogy hátsó lábaidra állva Udvarolnál neki karácson napjára; Elbujol a ruhás szekrénynek aljában, Összekuporodol annak egy zugában ? Hogy mikor kis úrnőd, végezvén sétáját, Haza tér s kérdezi ökölnyi kutyáját. Senki sem tud neki rólad hirt mondani, Te meg lnsta vagy csak egyet vakkantani. Hiába jó úrnőd sűrű könyhullása; Hiába az egész ház felkutatása; Te hallgatsz, tán horkolsz a szekrény aljában, Mint bizonyos állat szokott a búzában. Nincs annyi emberség apró csontjaidban, Hogy elnyikkantanád : Itt a Pinki ! Itt van ! Bezzeg mikor esznek, ott sürögsz ott forogsz, Farkadat csóválod, könyörögsz, nyikorogsz, Pedig még sohasem maradtál éhesen, Ehettél, ihattál mindig bőségesen. Bizony mondom, Pinki, nagyon rászolgáltál, Hogy két óra hosszat két ajtó között állj, Mint egy bűnös baka a duttyiba zárva Tanuljon figyelni a mérges káplárra. S minden bécsi kutya tudja meg példádbul, Hogy soha sem szabad kirúgni a kámbul. Tömör Ferencz. ;<A; Bár ne volna szükség jótékonyságra. Dr. Barthos Andor. Oh, ha tudnád — de ne tudd meg soha. Mit panaszol a siró zongora, Ha Billentyűin játszva, téveteg Átsiklik kodves, gondtalan kezed. PRÉM JÓZSEF. Leszakított virág. virágkiállitáson nézik, bámulják a virágpiperkőcöket, mig az utczasar- kon árulják az ibolyát, kikircsint, sári virágot, jáczintot. Mennyi szinpompa ott a városligeti csarnokban ; a told minden részéből találkozást adtak egymásuak a virágok. Mind idegen, a mi kedves magyar földünk virágai, ma már kezdenek eltűnni, legfölebb szerény emberek kertjeit díszítik. Annyi uj virág van, hogy egy uj virágnyelvet lehetne már szerkeszteni, melyből kimaradnának a régi virágok. Ezeknek az uj, divatos virágoknak nincsenek többé regéi sem, a világ költészetét, a virág regéjét veszté el. Hajdanában nem rendeztek, legalább nálunk nem, virágkiállítást, de nagyuraink már a múlt században sok gondot fordítottak kertjeikre. Kaktuszok, platánok, vadgesztenyék, aloek hirdetik kertész-szenvedélyeiket. A boldogult József nádor a Margitszigeten a század elején sok ritka virágot tenyésztett, többek között egy nagyon ritka aloe fajt, mely szász évben egyszer nyílik. Sok botanikus özönlött ide az egész müveit világból, hogy élvezzék a gyönyötü növényt s mikor velük együtt kiment Jószef nádor, magyarázva nekik a virág szépségét, s mikor lélegzetüket elfojtva közeledtek a helyre, hol az virít, abban a perczben tűzte kedvese — egy termetes szakácsné — keblére a virágot egy szabó legény. Az egész társaság megkövülve állt a jelenet előtt., egy német tudós azt mondta, hogy náluk levágatnák a fejét . . . Bűnös, de örömöt okozott, s egy öröm sok bűnt kiegyenlít. Ez; felelte reá a nádor és jó reggelivel vendégelte meg a tudós urakat, kik annyira berúgtak, hogy mindenütt látták az aloet és meg is Írták tudósításaikat ezen az alapon. Büttel János. Antonius, hires római hadvezér, midőn az actiuroi csatában teljesen legyőzetve, bujdosóvá lett; igy kiáltott fel: Mindent elvesztettem, kivéve mit előzőleg jó napjaimban önként el nem ajándékoztam. * Minden ember egykor, élete és pálya futása végén vissza tekintvén; ugyan ily módon kiálbat fel: Elhagyok mindent és visszatérek teremtőmhöz, nem kisér más Isten és embertársaim emlékeztében, mint a mit jót tettem életem folyamán. * A Mária Erzsébet egylet ünnepélye alkalmával helyet nyújt bervadbatlan érdemek, jóságos sselekedetek véghezvitelére s ezúttal az Üdvözítő szavait hívja emlékezetünkbe: „A mit a szegényeknek tesztek az Én nevemben, azt nekem teszitek. Amen“ Dr. Nemes Antal. Nézd ézd, beb frissek ezek a virágok, Hogy csillognak színes k^lyheik! — A kaszás már gyökerükbe vágott, Élniök már nem lehet nekik. S ők a nyájas enyhe éjbe épen Most szórják legédesb illatuk, Haldokolnak hő szerelmi kéjben, Oh szijjuk be végső sóhajuk! Szerelemmel édes a halál is, Semmiség az élet nélküle. Ne kérdjük : a szerelem hová visz ? Csak maradjunk szüntelen vele. Koroda Pál 4sak az emelkedik a valódi hivatás magas- * latára, ki le tud szállani az elhagyottak, szenvedők és szükölkö dókhoz. Hadd zengjenek modern pessimistáink epés hymnusokat a századvégi önösség lözöny és részvétlenségről, nem lehet addig félteni drága hazánkat, mig egy Apponyi Albertunk lesz — és „bástyaünnepélyt“ rendező mágnásnőink kik lelkesedésre — bámulatra és fenkölt nemes tettek követésére intenek és tanítanak. Szikozó 1896 május hó 13. Rischer né (Kiizsanovszky (Pglda. Férfi és nő. Sokszor a fér fiú-ész csügedve tekint a jövőbe, S' azt hiszi: már ezután sorsa a visszaesés, Am ha a nőre tekints örökifjú szivébe bepillant, Látja: az emberiség sorsa örök haladás. Kacajány Géza.
