Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-09-09 / 36. szám
Budapest 1894. (2) BUDA és VIDÉKÉ. Szeptember 9. Egyház és haza! E két szóban nehezedik reám nagy felelősséggel járó kétoldalú állásom terhének rengeteg, majd birhatlan súlya, — nehezedik azért, mert sem egyikhez, sem a másikhoz hűtlen lenni nem tudok, nem akarok. Avagy méltó volnék-e csak egy óráig is viselni azt a közjogi méltóságot, mely egyházi állásomhoz kötve van, ha hazám bármi jogaiból tudva és akarva csak egyet is feladnék ? Nem volnék méltó ! Avagy méltó volnék-e egy pillanatig is hordozni e keresztet, melyet mint egyházi állásom jelvényét mellemen viselek, ha tudva és akarva egyházam ügyét — bármily kicsiben is — elárulnám ? Nem volnék méltó! A ki igy beszél, a ki igy érez, méltó arra, bogy neve fennmaradjon örökösörökön. Békével az ajkán, békével szivében, igaz hazafisággal lelkében üdvözöljük a herczegprimást azzal az erős bitünkkel és meggyőződésünkkel, hog}r megzaklatott lelke találjon vigaszt abban a boldogító tudatban, hogy lelke tisztasá- gávál, s önzetlen hazaszeretetével minden igaz magyar együtt érez. Legyünk magyarok! A magyarosodás szelleme neki veti sugarát mindenfelé ! Törekszünk arra, hogy itt azok legyünk a kik voltunk s a kik vagyunk: magyarok. Kormány, székes-főváros, az összes muni- czipium csak egyet akar, hogy magyar legyen ez a haza; a mely mégis csak Magyarország! Idegenek bevándorolnak és megbarátkoznak a magyar állameszmével, a mely egyenlő jogokat oszt a polgárok között. Megtelepszik a cseh, a tót, a szerb, a román és — ha tisztességes — magyar gyermekeket nevel annak az országnak a mely neki kenyeret ad. Budavár csemetéje sétálni megy a várfok korzóján, a Zugliget vadregényes utain, a Svábhegy egykor szőllőkoszoruzta barázdáin, és öreg apjának, a megőszült svábnak magyar nyelven magyarázza meg, hogy ez a hegyszakadékokban nőtt gyógyfű : ú t i f ü, s mellbetegeknek használ, ez meg a kék kökörcsin, a mely a természet ébredését első sorban mutatja be. — Valóban nagyszerű; menjünk. — Még nem vagyunk készen, még van ; tennivaló . . . — Beszélj! — Válasszunk . . . — Mit? — Nem mit, de kit. Melyik nővel melyikünk foglalkozik ? . . . — Én azt választom, a ki most jött. — Hohó, barátom, kedves elcserélt énem, ez nem igy megy; jelszavam a sors bona . . . Tehát a sorsra bizzuk ezt . . . Ezzel Karháty két veszőcskét tört, az egyik rövidebb, a másik hosszabb volt, azután felső végeiket egyenlő szivonalba hozva, mondá: — A rövidebb az, a ki először kötött ki, a hosszabb, a ki másodszor lépett partra. Húztak. Módos csakugyan a rövidebbet húzta . . . A két elcserélt barát ezzel megindult a hölgyek felé. Ezek a vidék szépségébe elmerülve nem is sejtették, hogy a szigeten álmodozásukat férfiak zavarják meg. ^ Lajos és Andor nem az egyenesen utat választották, hanem kerülőre tértek, hogy megállapítsák a csataterv részleteit. Főfeladat volt az, hogy szólítsák meg a hölgyeket a tolakodás látszata nélkül. Az egyik indítvány szerint katonásan köszönnek és bemutatják egymást, a mint odaérnek és pedig elcserélt állapotban ; Karháty mint Módos, Módos mint Karháty. A melankolikus Karhátyt egészen fölvillaHaladtunk sokat! Minek beszélni fájó reminiscenciákról! még be nem teljesedett reménységekről ! De azért a haladás daczára is meg-meg- nvilallik lelkünk egy szilánkja, a midőn intelligens, úri embereket, még ped:g azokat találjuk az utczákon németül diskurálni, a kik magyar nyelvvel és magyar írással keresik meg kenyerüket a külömböző állami hivatalokban. Együtt jönnek fel a lépcsőkön, együtt a 1 külömböző feljárókon a várba; jó czimborák, jó pajtások, tisztességes családapák és jó hivatalnokok. Beosztják háztartásukat, s hitelezők nem kopogtatnak ajtaikon. És mégis német nyelven beszéli el egyik a másikának a tegnap múlt történetét. Ha magyar lapokat olvas is, mégis németül beszél. Mi ez ? Bizalmasabb-é az a nyelv, a mely ránk nézve idegen, avagy jobban kitudja-é magát fejezni az illető, ha lelke és hazafiságának megtagadásával az utczák torkolatába betaszitja a német szót, a mely engedelmet — mégis csak nem a fő- és székváros és Magyarország szivéhez való! A fő és székváros sokat, nagyon sokat áldoz, sokszor megerőltetéssel, de jelét sohasem adta annak, hogy a kulturális czélokról megfeledkezett volna, és ne áldozna ott, a hol Magyarország ezredéves fenállásáról és a magyar nyelv fejlesztéséről, kultiválásáról és általánossá tételéről volt szó. Iskolákat emel, s megadja a legszegényebb szülőknek is a módot arra, hogy gyermekeik, a kik itt e haza földjén születtek megismerjék: Ki az Isten ! és mi a Haza ! És azok a szülők, a kiknek fiait jótéteményben részesíti a fő és székváros, s mondjuk az állam, nagyrésze német diskurzussal megy a hivatalba, utczák hosszú során át. Ki fogja ezeknek az embereknek egyszer szemébe vágni: „hogy magyarúl beszélj!“ ki fogja őket egyszer felvilágosítani, hogy magyar kenyér mellett illetlen a német szó! Ám! ha nem nélkülözhetik a magok paj_ táskodó gagyogását, de ne inzultálják az utczák kövezetét, a melynek minden kavicsrétege és kőkcczkája csak a magyar dicsőségéről beszél. | nyozta ez a tréfa. Valaha egy regényben vagy ; színdarabban olvasott ilyent, de belevág teóriájába is, az emberiség kicserélésébe, egyik sorsnak a másba való átváltásába. — Majd meglátjuk, ki tudja jobban adni a másikat, ki fejti és oldja meg jobban a másik sorsát. — Elválik, hogy nehéz-e vagy könnyű, a miben az emberek olyan könnyelműek, t. i. annak hánytorgatása, ha én neked lennék, ha én a te helyzetedben volnék . . . Megálltak. Baj volt. Egy újabb akadály. El kellett cserélni a ruhákat. Ha Módos adta Karhátyt, úgy ennek kell viselni azt az angol pongyola kabátot, mely eddig Karhátyn volt, hiszen ő a háziúr. Elcserélték a ruhát is. E közben végleg eldöntötték az ismerkedés alakját. Bátran, katonásan köszöntik a hölgyeket és Módos (mint Karháty, a háziúr) üdvözli őket. Lépteik zajára visszafordultak a hölgyek ... Megemelték kalapjaikat és bemutatták egymást. Módos üdvözölte őket, hogy e magányos szigetet megtisztelték. Az előbb érkezett hölgy bemutatta előbb magát mint özv. Dérczy Károlyné s azután ba- rátnéját, Hármasy Kamilla kisasszonyt. Fürdő- vendékek a Karháthoz nem messze fekvő Isz- térczen és egy kis kirándulást tettek a folyón ; észrevették a szép szigetet, mit sűrű fák szegélyeznek ; nem látták, hogy itt lakóház is van; azt hitték, az aféle Senkiszigete. Különösen az özvegy vitte a szót. Könnyen társalgott, Több tiszteletet a magyar nyelvnek! kivált azoktól, kik bélyeges nyugta mellett kapják szájokba a kenyeret! Árpád sírja. Kéri Sz. Kálmán a „Buda és Vidéke“ f. évi augusztus hó 26-iki számában „Keve vezér sírja“ czimü czikkében a tárnoki völgyön át, Kajászó völgyébe vezet; s ott, egy „ma már feledésbe ment folyó medrében“ keresteti velünk Árpád sirját. Mielőtt magamévá tenném Kéri ur históriájának azon állítását, hogy „Budától nyugat felé vitték a kijelöltek a holt testet a hármas koporsóban“ ; legyen szabad Kajászó-Szt.-Péter község nevére nézve a következőket felemlíteni. Ha Kajászó-Szent-Péter község neve igazán Keve vezér nevére vezethető vissza, akkor annak régi elnevezése nem Keve-háza, hanem Keve-aszó volt; lévén az aszó szónak értelme: völgy. Tehát Keve-völgy. Legalább azt olvasom Pesthy Frigyesnek a „Helynevek és a történelem“ czimü (1878. évi) akadémiai székfoglaló-értekezletében (9. old.). Érdi Luczenbacher Jánosnak 1847. évi (akadémiai) értesítőjéből (285. lapold.) tudom, hogy a „Kunok“ a szászhalmi (battai) nagy huntemetö-téren kőoszlopot emeltek az ütközetben Keve kapitánynyal együtt elesett 125 ezer hun-vitéz örök emlékére, de a kő-oszlop elenyészett és hiába keresték azt Szent-Péter község határában; mert a „Kunok“ magát e nagy temető helyét és környékét nevezték el Keazó-, keveaszónak jobban mondva: Keve völgyének s igy Szent-Péter község csak azért neveztetik Kajászó (keve-völgyi) Szent-Péternek, hogy más Szent-Péter nevű helységtől megkülönböztessék Keve vezér sírjának holfekvése tekintetében teljesen magamévá teszem kereskényi Ke- reskényi Gyula, érdi esperes plébánosnak „Érd (Hamzsabég) és Batta (Százhalom) községek történeti vázlata“ czimü müvében kifejezett nézeteit, mely szerint Keve vezér, ha nem is esett volna el épen e helyen, az általa vezérelt 125 elvérzett bajnok társaságában, — Keve-völgye, vagyha úgy tetszik: Keveháza közös temetkezési hely lévén, a hunok, vallásos szokásból, ide még a távolabb eső vidékről is elhozhatták vitéz kapitányuk tetemét, hogy a vele küzdött és véres ütközetben elveszett társak közé tegyék örök nyugalomba. így pl. tudjuk, hogy a neoizeteket tiprott, hatalmas hun-királyt, Attilát is a fennebb említett helyen temették el a hol Keve, Kadisa, Keme, Béla és a többi kapitányok eltemetve fekszenek. E hely pedig tudvalevőleg a hires mint a ki mindig városban élt; a mászodszor érkező Kamilla kisasszony olyan falusi, ábrándos teremtésnek látszott, ki csak otthon mer beszélni, mert félne, ha felismernék, hogy falusi. A színdarabot sem szerette ha falun játszik. Neki a város lenne az élete, az után vágyik; gyűlöli a falut, mert a falusiaknak nincsen meg a városi modoruk. A két nő magaviseletén nem látszott az őszinteség. Nagyvilági emberek észrevették volna, de sem a bonvivant, sem az emberiséget kicserélni akaró bölcs nem tudták azt megítélni. Mind a két férfi elég félszeg volt a nők körül. Karháty (a maga alakjában) eddig a nőgyülö- letben leledzett; legalább azt hitte. Módos szegényebb volt és gyakran kopott öltözetű is ahhoz, hogy nők körül forgolódjék. Csak igy inkonitó volt bátorsága, mikor más személye volt ráruházva. Karháty úgy vélekedett, hogy más alakjában beszélhet nőkkel, legalább jobban meggyőződik, hogy gyülöletreméltók. így kezdődött a komédia első jelenete. A két hölgy mulatságosnak tartotta ezt a két félszeg fiút, a milyen őszinték, rögtön leálczáz- nák magukat. Két falusi egyszerűség, a fajta népszinmü-urfiak, a kik igy kertben nagyszerű gavallérok, de egy szalonba már nem illenek bele ... Karháty szemlélődő természetével csakhamar fölfedezte, hogy a vázlatkönyvbe az előbb érkezett hölgy, tehát özvegy Dérczy Károlyné, csupa férfiarczokat rajzolgatott és nem a tájékot. (Folyt, köv.)
