Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-03-11 / 10. szám
Budapest, 1894. III. évfolyam 10. sz. Vasárnap, márczius 11. BUDA ES VIDÉKÉ KOZIGAZGATÍSI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Az I. kerületi polgári kör és a II. kér, polgári kör, valamint a krisztinavárosi vöröskereszt fiók-egylet hivatalos közlönye. KIÄD0-HIYÄTÄI,, hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek; I. kér., Krisztina-utcza 14. szám. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 12 korona, fél ívre 6 korona, évnegyedre 3 korona. Egyes szám ára 24 fillér. S2;ilRKíCS2iTÖS^a, I. kér., Pálya-ntcza 2. szám, 31. ajtó, kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni Csak kitartás. A budai vegyes ipartestület ma tartja évi közgyűlését. Ezen a napon szükségesnek látom, hogy egyet-mást elmondjak a budai iparról és iparosokról. Saját tapasztalataimat adom elő és bocsátom a közönség Ítéletére. Az igaz, bogy a mit sokszor hangoztattam, a budai közönség, különösen a villatulajdonosok, a közel vidék nem pártolja kellő mértékben a budai ipart. Mi lehet ennek az oka ? Egyesegye- dül a közönség ? Nem. A bajnak egy része az iparosoknál is keresendő. Túlságos szerénység vagy az élelmesség hiánya okozza azt, nem tudom, de ngy látom, hogy a budai közönség nem ismeri a budai ipart. Ma már vége van annak az időnek midőn azt tartották, hogy a jó bornak nem kell ezégór, az magától is elkél. Napjainkban a verseny óriási és a szerénykedő kisiparos ezége kellő megismertetése nélkül nem boldogul. Én feladatomul tűztem ki a kellő támogató erők hozzájárulásával a budai ipar — különösen a kisipar emelését. Az iparosok és az ipar képezik egyik támoszlopát a nemzetnek. Nem szabad tespedni a kezdetlegességben, az önképzés utján minden erővel elő kell mozdítani a tökéletesedést. Az iparos osztály úgy társadalmi- j lag mint közgazdaságilag oly lontos tényező, hogy arról csak tisztelettel emlékezhetünk, államnak, társadalomnak, vagyonosabb egyeseknek hozzá kell járulni, hogy az ipar virágozzék és az iparosok vagyonosodjanák. Nem várhatunk teljes virágzást és kifejlődést, haladást olyan ipartól, mely a közönség fogyasztására csak szór /á- nyosan számíthat, mely ennél fogva leginkább darabszámra dolgozhat. Annyit állít elő, a mennyi a megrendelés, tehát ez az ipar nem kereskedik, a mi azt mutatja, hogy a forgalom csekély. A mit már a „Buda és Vidéke“ sokszor hangoztatott az az orvossága ennek a bajnak is t. i. egy kis lokál Patriotismus. Nézzük el a csekély különbséget, mely a nagy és előkelő kiállítású és az egyszerűbb de csinos és szolid munka között van. Ha a budai iparnak Buda igazi piacza lenne, úgy mindjárt más képet nyerne. Magoknak az iparosoknak érdekében áll, hogy mindent elkövessenek iparuk fejlesztése érdekében és ragadjanak meg minden alkalmat üzletök megismertetésére. Legyenek élelmesek és szorítsák ki az idegen versenyt. Mutassák be áru- czikkeiket. A napokban egy derék és értelmes iparossal beszéltein, ki szeretné keresztül vinni Budán egy állandó munka kiállítás tervét. Ez olyan közvetítő bazárfóle lesz, mit kellő módon nyilvánosságra hozva az iparosok előnynyel használnának. Ha az ipartestület tömörül és felkarolná ennek az állandó munkakiálli- tásnak a tervét, melynek nem kellene valami nagyszabásúnak lenni, ezzel saját ügyének és az ipar terjedésének tenne szolgálatot. Ha az iparos a megrendelést házához várja és megelégszik rendes fogyasztóival, bizony nem terjed ipara. Hassa át az ipartestületet a szoros egyetértés és összetartás szelleme és fogjon hozzá ehhez a munkához, melynek eredménye a budai ipar virágzása lesz. Elmegyek haza, . . .. itt hagyom magát, tudja? s úgy tesz mintha fel akarna kelni. — Jó angyalom, aranyos Sárikám, csak egy pillanatra halgass rám, hadd mond . . . — (Sárika könnyezve.) mondtam már, ne mondjon semmit, nem vagyok semmire kiváncsi. Aztán meg annak szivemből örülök, ha maga csak pillanatokért esdekel is, — amikor én perczekig, órákig várakoztam és könnyeztem maga után. Oh, hogy is tudtam én olyan vak lenni, mikor az egész világ mondta, hogy nem szeret, — bogy is tudtam én hozzá menni. Miért is nem mentem én Kelemen Gézához, aki a Garamba akarta magát ölni az esküvőm után, aki . . . — De Sári, most már elég legyen, mert teremt úgyse’ . . . — Még neki áll feljebb, Istenem, jaj ... jaj . . . el-á-ju-u-lok. És Sárika csakugyan oda is vágta magát a kerevetre, hogy az szegény csak ngy nyeker- gett belé. — Vizet, jaj, vi-zet! Szegény Béla, legyűrte a sértett férj büszkeségét s feltámadt benne a hitvesi szeretet s eszeveszetten kutatott dolgozó-szobája almáriumában a borovicskás, conyakos meg egyébb üvegek között, hogy valami frissitőt keritsen onnan elő. És sikerült is a nagy kipkedésben-kapko- dásban a Ferencz-pálinkás üveg helyett, a Hunyady keserű forrás cseppjeivel végig locsolni Sárikáját. — Pfuj, ez az íz, ez a szag . . . meghalok ; és a ruhám, — maga szerencsétlen, tudja-e, hogy ez a legkedvesebb ruhám ? ! — Angyalom, Sárikám, térj magadhoz .. A „BUDA és VIDÉKE“ TARCZAJA. Egy keserű csepp. Irta : Czike Imre. Szabó Sára, a büszke Pintér Béláné, vörösre sírta mind a két szemét. Oh, hogy ezt is meg kellett érnie. Ott könyököl most is (ma már oh, hányadszor ?) az ablak párkányán a virágcserepek között s boszusan hajtja félre, az arczába hajló pelargónia leveleit. — Még most sem jön! s nagyot toppantva apró lábacskájával, kivitette a nefelejts- virágos leveses tálat a konyhába, hadd ázzék el ott az a finom tüdős táska, ne pedig itt a szeme előtt. Azután odadobta magát a bársony kerevetre s bámult némán maga elé. A nagy perzsa szőnyeg arabeszkjei pedig olyan fura tánezot jártak ott előtte, mintha azon a szőnyegen minden szín megelevenedett volna, hogy az ő bosszúságát csak még jobban csiklandozzák. Megfordult! ... őt bizony ne bosszantsák azok a kiálhatatlan színek; inkább a meztelen falat nézni. Nem azt sem nézi, hisz azon a falon függ az ő arczképe ! Ni, hogy mosolyog most is és milyen be- hizelgően, oh az a kígyó. — De csitt, ezek az ő léptei. Megigazítja fru-fru-ját, meg azt a rózsaszín szalagot a nyakán s iparkodik olyan köny- nyedén odavetni magát a kerevet sarkába. Aztán mikor Béla belépett, hát lesütötte szemeit s olyan közönbösen babrált katrinczája szalagjával, mintha egyébb nem is tudná őt érdekelni. Pedig csak úgy bugyborékolt benne a szó, — alig várta, hogy szabad folyást adjon neki. — Jó napot angyalom ! Sárika nem felelt; de úgy magában érezte, hogy ez a lágyan csengő, békülékeny hang, több szabadságot igér neki arra, hogy őszintén és kimerítő részletességgel beszéljen. — Kicsikét megkéstem, — mond Béla, a tárgyalás soká tartott s e közben odaért Sárikához. — Menjen, nem kell a maga csókja, adja azt másnak; adja annak, akinek kedvéért mindég megkésik hazulról. — De édes Sá . . . ?! — Semmi édes, semmi Sárika, én nem vagyok a maga Sárikája, engem ne nevezzen édesnek; én nem vagyok magának senkije sem. — De hát a tárgyal! — Semmi törvényszék, semmi tárgyalás ; tudja egyszer elhittem ezt a mesét, de most már nem hiszek magának. IVfriga is olyan, mint a többi férjek, hűséget esküszik, örök szerelmet igér, de csak a szemembe s mikor megkésik és tudja Isten hol kószál, mikor itthon minden perez egy örökkévalóság a várakozásban, akkor, . . . akkor egyszerűen : a tárgyalás tovább tartott édesem! — Azt hiszi, engem rászedhet, engem megcsalhat, nekem elég ez a kurta mentség, nekem imponál a maga össze-vissza hazudozása, — azt hiszi, — no akkor csalódik . . .
