Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-11-25 / 47. szám
Budapest 1804. (5.) BUDA és VIDÉKÉ November 25. Én tudom mennyire örülne jó szive, ha ina közlünk lehetne, mennyire gyönyörködnék, hu maga körül latna ezt a sok viruló fiatal arczot, és mennyire esnék jól neki, ha 5, ki a fiatalságot annyira szerette es kedvelte hozzátok intézhetne egynéhány üdvözlő szót. De sajnos ő már nincs köztünk, ő meghalt s kint a németvölgyi temetőben mutatja egy síremlék ama helyet, hol földi maradványait örök nyugalomra helyezték. De ha ő meg is halt, azért elfelejteni soha soha sem fogjuk. Megfogunk róla emlékezni mindig ama kegyelettel és szeretettel, mint ezt eme kiváló és polgári erényekben oly gazdag férfiú megérdemelte. Megfogjuk örökíteni emlékét szivünkben mindaddig, mig élünk, mely emlék maradandóbb és értékesebb, a kőből faragott, vagy érczbe öntött emléknél. Óh szeretett boldog Budenz barátunk, ki visszatértél teremtődhöz, tekints le reánk és kérd meg a mindenható jó Istent, nogy áldja meg ezen fiatal gyermek sereget, hogy áldja meg a nemeslelkü adakozókat ór jóltevőket, és áldja meg az asztaltársaság működő tagjait, kik fáradozásuk, buzgóságuk és áldásos működésűk által lehetővé tették, hogy a mai nap, a melyen az asztaltársaság 10 évi fennállását ünnepli, a feltuházott gyermekek nagy számát tekintve, oly fényesen sikerült. Te látod hogy a te müved, s te alkotásod nem veszett kárba. Mi e müvet folytattuk és folytatni fogjuk a te szellemedben és midőn ama zászló körül sorakozunk, melyet te éltedben fenenlobogtattál és melyre a jótékonyság és emberbaráti szeretet fel van írva, akkor nem közönséges indokok vezetnek minket, sem dicsvágy, sem pedig olcsó népszerűség után való hajhászás, hanem a mi minket vezérel, ez az, hogy nyomdokaidban haladva, embertársainkon a mennyire lehetséges segítsünk, és ezáltal felebaráti kötelességünknek eleget tegyünk. Most pedig k. gyermekeim fogadjátok el köszönettel azt, amit ma felséges, hőnszeretett király asszonyunk névnapján nektek szívből adunk és arra kérlek titeket, hogy soha se feledjétek el hálával, tisztelettel és szeretettel lenni szülőitek iránt, kik titeket nevelnek, táplálnak és gondoznak, sohase feledjetek el hálával és tisztelettel lenni tanítóitok iránt, kik titeket nevelnek és oktatnak és könnyitsétek meg az amúgy is nehéz feladutakat azáltal, hogy mindig pontosak, figyelmesek és szorgalmasak lesztek. Legyetek embertársaitokkal szemben türelmesek és elnézők és legyetek hálások mindazok iránt, kik veletek jót tettek, de különöses legyetek szeretett szent hazánknak hű, derék és jóravaló fiai. Egy óhajom volna, egyet szeretnék t. i. arany betűkkel fiatal szivetekbe vésni ezt a szót. „Haza szeretet.“ Mert a ki hazáját valóban, és szívből igazán szereti, az a hazaszeretet lángoló tüzében edzve mint ember és mint honpolgár a reá rótt kötelességeit mindenkor és mindenütt, és az élet minden viszonyai között hiven és pontosan teljesíteni fogja tudni. Hogy ez igy legyen és, hogy a rátok váró nehéz feladatoknak megfelelhessetek, arra adjon a mindnható jó Isten egészséget, erőt és kitartást. Az Isten áldása kisérjen titeket. Es most k. gyermekeim elbúcsúzom tőletek, mert a jövő esztendőben már valószínűleg már nem leszek köztetek. A sors, mely már annyi súlyos csapást mért reám, innét is el fog űzni. Itt kell majd hagynom a szép Krisztinavárost, melyet annyira megkedveltem, itt kell majd hagynom az asztaltársaságot, melynek tagjai körébe oly sok kellemes órát töltöttem. De ha el is kell mennem, ha mértföldek választanak is el tőletek, azért szellemben mégis mindig köztetek fogok lenni, és ha a világ akármelyik zugábau is leszek, mindig érdeklődéssel és figyelemmel fogom kisérni az asztal- társaság fejlődését és működését és azt, a mennyire szerény anyagi viszonyaim engedik, nemes töéekvéseiben távolból is támogatni fogom. Most befejezem beszédemet azzal, hogy szivem mélyéből azt mondom: A magyarok Ispne éltesse az asztaltársaságot, éltesse sokáig működő tagjait és éltessen titeket is! A gyermekek nevében Seiring Károly gymnasiumi tanuló és Zimmer Emma 7 éves leány szép beszédben köszönték meg a velük gyakorolt jótékonyságot, az után a gyermekek megvendégeltettek. Ezek után Kolumboff István elnökül a következő keszédet tartotta: „Igen tisztelt asztaltársaság! Az örömtől sugárzó gyermekek látásánál, kik itt jó meleg ruhával ajándékoztalak meg, azt hiszem, mindenki megtalálja jutalmát annak a csekély áldozatunk, melyet e jótékony czólra hozott. Azt hiszem azonban, hogy mégis kötelességemnek kell tartanom egyeseknek az asztaltársaságunk elismerését különösen is kifejezni, kik a mai jótékonysági ténykedésünk sikeréhez nemes és buzgó fáradozásaikkal leginkább hozzájárultak. Hálás köszönettel adózunk az egylet buzgó tisztviselőinek. Hofhauser Elek pénztárnoknak és Berka Libor jegyzőnek, továbbá a jótékony adományok fáradhatlau gyűjtőinek, Beranek Elek és S c h ő d e 1 Ferencz uraknak, akik buzgalmukkal azon nagy örömet szerezték meg nekünk, hogy a társaságunk 10 éves fennállásának megünneplése alkalmából a jótékonyságot fokozhattuk. Fogadják hálás köszönetünket Jankó v i c s József, Hartmann István, Frees- kay Nándor és Fukátsch János urak a gyermekek megvendégeléseért. Végül felkéri az elnök a társaság minden egyes tagját, hogy a jótékonysági czélokra való tekintettel, uj tagok megszerzése iránt törekedni szíveskedjék. (Éljen!) Az asztaltárság 10 évi fennállása óta a szegénysorsu iskolás-gyermekek felruházására 3300 frtnyi összeget forditott. Berka Libor. A választási harez alatt. Mérkőztek a pártok! piros-fehér majd zöld plakátok hirdették mindeunap kora reggelen a közgyűlések, tiltakozások, óvások egész légióját. Minden párt igazát kereste czifra papiroson kövér fekete betűkkel. Ezeket a nagy formájú papirosokat aztán nem az Emmerling- féle táblákra ragasztották, hanem a pártok megbízható embereinek ellenőrzése mellett a késő est beálltával tapasztották fel magánépületek falaira, deszkakerítésekre — ott a hol építkeznek — hogy reggel a ködpára felszállá- val még a napilapok tudósításait is megelőzve olvashassa az érdeklődő polgár, minden rendű és rangú uép, hogy hát kinek is van igaza? Az alatt megindult a korteskedés, kapa- czitálás, szóban és Írásban. A hangadó férfiak, ha már a nyomtatott papiros nem használt, nem restelkedtek megnyomni a kilincset ott is, a hová eddigelé soha be nem tévedtek, mert igy kivánta a közügy. És megtelt a póstaláda felhivásokkal, lelkesítő és biztató czédulákkal, s nem győzték a levélhordók kihordani napjában kétszer is. Gyűlésekkel, tanácskozásokkal telt el az egész hét, este meg pecsenye-illat, sör és bor töltötte be a fényesen világított termeket. A tehetősebb polgárok privát lakásait, a szerényebb vendéglők, korcsmák helyiségeit, kávéházakat, kaszinókat, köröket, és ebben a levegőben kipirultak az arezok, valami különös lelkesedés, eddig meg nem szokott tűz hatotta át az emberek idegeit, csak harez és háborúról beszéltek, sőt a hareztéri tudósítók is jelentkeztek a banketteken, s a terített asztalok minden zugából fegyver-csörgés, puskaropogás hallatszott, sisteregtek a rakéták, felsivitott a harczi kürt, mint midőn ádáz dühhel ront egymásra az ellenség. Minden dikeziónak a vége csak e pár szóban variált: nem mi kerestük a harezot, de mi felvesszük, s utolsó csepp vérig küzdeni fogunk érte! A polgárságnak a közügyek iránt való ez a nagymérvű érdeklődése minden körülmények közt dicsérendő; a polgárság vérének ez a fel- pezsdülése kivált a budai részeken bizonyára nyomokat is fog maga után hagyui a legközelebbi jövőben. Mert bárminő lett légyen is az elkeseredett harez a pártok között, egy bizonyos és tagadhatlan, hogy mindenikét egy hatalmas szent czél rugója mozgatta, és ez : a kerületek fellendülése, s ezzel Budapest fő- és székvárosának felvirágozása. A harez és küzdelem tehát — bárki volt is kezdeményezője, czéltudatos és nemes volt, de csak addig a határig mig a szenvedély át nem csapott a gyülölségbe, a személyeskedés terére. A gyanúsítások, a leleplezések üszke szerte- széjjel dobatott, s a nemes harcznak ez volt a legsötétebb oldala. A mitől féltünk, s a mire figyelmeztettünk az egész küzdelem alatt — sajnos — beteljesedett. A kerületek jól felfogott érdekeinek megbeszélése helyett: programmbeszédek tartása a jövőben létesítendő tervek hangoztatása helyett, a személyek harcza dúlt. Hát igaz, a választások eme bajvivásában a szenvedély erősen tombol, az idegek túl vannak feszítve s ebben a csatározásban, ebben a tűzben kétszeresen érzékeny az ember. Egyes elvetett szó másnapra lavinaként hömbölyög és nincs oly hatalmas ember, mely azt feltartóztatni képes legyen. És ha egyszer megindult, s végig zúg a kerületek utczáin, nyilvános helyeken, hivatalokban, magánházakban, nem csillapítja le a kedélyeket se nyilatkozat, se plakát többé. A harcznak immár vége van! Tépje ki minden egyes polgár szivéből azt a fullánkot» a melyet a választási küzdelemben kapott, és ha az elbukás okozta seb még égetőn sajog is találjon rá írt abban a vigasztaló tudatban, hogy nemes csatában kapta azokat. A győzők pedig felelősségük terhe alatt végezzék kötelességüket, hej ! mert nagy hatalom most már az elbukott párt ellenőrzése. A békesség szelíd angyala szálljon a kerületek polgáraira és csillapítsa le az át- viharzott lelkeket, kedélyeket. Legyen szent a béke az egész vonalon! Különfélék. A „Budai Dalárda“ november 17-én a Vigadó termeiben hangversenyt rendezett. Hivalkodás nélkül mondhatjuk, hogy a hangverseny fényesen sikerült. Jelenlevő zenei szak- tekintélyek ajkairól halhattuk, hogy férfi karokat magyarul ez időszerint senki, egy dalegylet sem képes oly präcisioval, a finom árnyalatoknak oly gazdag változatosságával, oly tökéletes rhytmikai és dinamikai kidolgozottsággal előadni, mint a „Budai Dalárda.* Nem lehet szándékunk, hogy újra olvasóink elé tárjuk mind azt a sok szépet, jót a melyet az összes fővárosi hírlapok a „Budai Dalárdáról“ Írtak a hangverseny után való számaikban: csak konstatáljuk, hogy az egylet páratlan tevékenységű karmestere B e 11 o v i c s Imre ur, valóban büszke lehet arra a munkára, a melyet a dalosokkal végezett és arra az eredményre, a melyet velük elért. Az est vendége, F u n t á k Ágnes urhölgy, a ki szintén Bellovics Imre tanítványa, óriási terjedelmű hangjával méltán feltűnt. A Gold- mark-féle Sába k irá 1 y n ő-jéből való nagy áriát nagy zenei készültséggel, kiváló Ízléssel és sok tanulmányra valló gondos előadással énekelte. Később még 3 kisebb dalt adott elő, a melyek közül a harmadikkal, egy „la foletta“ ez. dallal szinte felvillanyozta a közönséget. Hogyne! Egy bravúros felső as trilla, utána a magas c-től kezdve egy fényesen sikerült as dur skála végig 2 fél oktáván! Természetes, hogy a tetszés zajától csak úgy visszaugzott a terem.
