Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-11-25 / 47. szám
Budapest, 1894. (4) BUDA és VIDÉKE November 25. nem gondolhatta, hogy a neki bomutatott hebtikás alak első eszményképe o vala. A mint az idő előre haladt, a szerint mi gyérebben láttuk József főherczeget. Egyszerre csak hallottuk, hogy már őt is katonai pályára szoritották s hogy atyja palotája előtt strázsálással kezdette meg vitézi pályafutását. Mikor aztán a jó öreg ur meghalt, s helyébe az országgyűlés István főherczeget választá uádrorrá, kinek beigtatására az akkor föltételes trónörökös, mostani királyunk, Ferencz József is lejött Budapestre, akkor láttam Józsefet utoljára. Már ekkor huszárhadnagyi egyenruhában volt s gyalog sétált át Pestre a szintén huszárnak öltözött, alig tizenhét éves, deli, szőke trónörökössel. Zajos, lelkesülésteli napok voltak azok, melyeknek eseményeit nem értettük, de melyek izgalmait mi is éreztük. Csúnya, esős tavaszi nap s pedig szerdai nap volt 1848-ban, midőn délután azon boldog öntudattal távoztunk az iskolából, hogy másnap rekreátiónk lesz. Elhagyva az épületet, a várbeli Szent Gryörgy-téren bérkocsikból s gyalogosokból álló nagy pesti tömeggel találkoztunk, mely csaknem kizárólag ifjakból állott. Soknak közülök fényes köcsög-kalapja, ékes apagyilkos inggallérje, magyarkája, pantallónja, egyik kezében kifeszitett esernyője, a másikban pedig rövid buzogánya volt. Ez vala azon tömeg, mely márczius 15-én átjött Pestről a Budán sajtóvétség miatt fogságban ülő Táncsics Mihályt kiszabadítani. Én természetesen a tömeghez csatlakoztam és igy részt vettem a forradalom első aktusában. Még aznap kezeim közt a szabad sajtó első terméke is, a Landerernél nyomtatott, majdnem négyszögölnyi teriméjü „Mit kíván a magyar nemzet?“ plakát. S ez időtől fogva szorgalmasan gyűjtöttem a plakátokat s a szabadsajtó más mindenféle plakátját. Mindenhol megjelenvén, a hol tömeget sejtettem, szerencsés .valék nemsokára a nemzetnek legkedvesebb költőjét, Petőfi Sándort nyilvánosan szavalni hallhatni: egy ízben Pesten a városház-téren, (melyet márczius 15-dike terének neveztek el,) hol a szónok emelvényét beláthatlan tömeg vette körül, mely benyúlt egészen a váczi-utczába és a Dunapartra. Itt Itt harsogott föl istennek szabad ege alatt először a „Talpra m a g y a r“, melynek refra- injét ezer meg ezernyi torok visszhangozá s velük én is: „Esküszünk! Rabok tovább nem leszünk!“ Hallottam nemsokára az Alcipiadesként deli Vasvári Pált is, kinek müveit már ismerém az „Életképek“-bői, kit kétszeresen érdekessé tett reám nézve azon hir, hogy az akkor mindenki által imádott Hollósy Cornélia jegyese, s kit nemsokára mint a havasi mócok elleni hadjárat első áldozatát könyeztem. De nem volt-e reá nézve mégis szerencse, hogy fegyverrel kezében, a szép remények és a dicsőség mámorának napjaiban halt meg, habár alattomos lesből kövekkei agyonzuzva ? Ha végigélheti vala az eseményeket, békóból kovácsolt vasgyü- rümben bizonyára ott olvasnám most az ifjú Szacsvay mellett az ő nevét is: ritka tehetségei biztosítékot nyújtottak arra, hogy neve a nemzet nagy mártírjaié közé jutott volna. Bocsánatot kell kérnem ezen emléklapok olvasóitól, hogy forradalmunk eseményei és szereplőinél habár csak pillanatra is megállapodtam, miután azokról már egész könyvtár jelent meg irodalmunkban, melyet néhány kötettel szaporítani én is bátor valék, s mert a mi még első ifjúkori emlékeimet illeti ezen korszakból, azok legnagyobb részét is megírtam már 1861. végén megjelent „Honvédélet“ czimü könyvben. Nem is fogom tehát fárasztani az olvasó figyelmét az ismert események elbeszélésével, hanem tisztán azon dolgok mellett maradok, melyek kicsiny, vézna és göndör egyéniségemre mélyebb benyomást gyakoroltak. Mint már említem, legzsöngébb gyermekkoromtól kezdve mohón olvastam. A forradalom eseményei s menete iránt tehát kiválóbb érdeklődéssel kellett viseltetnem, mert alig létezett hírlap vagy röpiv, melynek tartalma figyelmemet kikerülte volna, sőt a nemzetgyűlés terme (a mostani vigadó helyén) sem volt előttem ismeretlen. A szónokok kiválóbbjaira emlékezem Most is előttem áll gr. Széchenyi István komor alakja, ki összefont karokkal állott meg a tribün alatt; az oroszlánfejü Beöthy Ödön; a nyugodtságát nem veszítő s hatást sohasem kereső Deák Ferencz; a zajos Madarászok; László és József; a tüzteli Szemere, de mindenek fölött Kossuth Lajos, kit hogy leghíresebb szónoklata alkalmával hallhattam, ma is egyik legszebb visszaemlékezésemnek tartom. Kossuth holt-halaványan jött a terembe s a szószékre úgy vezettető föl magát; rendkívüli munkássága s az éjjel-nappali izgatottság valóban kimeríthették erejét. Engedelmet kért a nemzetgyűléstől, hogy ülve szólhasson a szőnyegen levő igen fontos tárgyhoz s ezzel úgy kezdé szónoklatát, oly elhaló, oly bágyadt hangon, mintha a sír mélyéből beszélne. Nemes alakja azenban csakhamar kiegyenesedett, fölemelkedett, minden tagján izgultság ömlött el, szép arcza kipirult s hasonlithatlanul vonzó hangja azon emótiók szerint, melyek áthatották 8 melyeket előakart idézni, majd suttogó volt, majd meg dörgő mint a nép üdve fölött őrködő prófétáé. Midőn csaknem két óráig tartott beszédje után mindenkit magával ragadt s a nemzetgyűlés egyhangúlag melléje csatlakozott, — Kossuthon ismét erőt vett a kimerültség, arcza ismét halvány lett s alakja ősszeroskadt, úgy vezelték le őt a szószékről. Kossuth mindenek fölött bálványom vala s kész lettem volna érte karomat — mint Mu- czius Scaevola — tűzben tartani. De ha most visszatekintek ama régi korbeli benyomásaimra, nem tudom miként történik, ugyanazon hatást látszom érzeni Kossuth szónoklására, amit érzék idősb Lendvay színi előadásaikor. Mindkettő önkénytelenül magával ragadott, pedig mintha eszem azt súgta volna, hogy nem egészen tartották szemük előtt az igaz művészet — szabta törvényeket. De a genienek nem egyik sajátsága-e az autokrataság, az, hogy önmaga teremt magának törvényeket, melyek közt élni, mozogni akar ? Kossuthról mint szónokról igen bajos mai nap, harmadfél évtized múlva elfogulatlan Ítéletet hoznunk. A ki őt nem hallotta és nem élte át ama korszak izgalomteljes napjait, és ma olvassa Kossuth legnagyobb hatást okozott beszédeit, elbámul: miként ragadhattak el, alakíthattak át azok egy egész nemzetet ? Mindenek előtt, szemébe fog ötleni, miként ezen beszédek inkább a szívre akarának hatni, mintsem vaskövetkezetességü érveléssel az észre; hogy nagyon is sok van rajtuk az ősi sallangból ; s hogy frázisai nagy részével most első fölléptekor sem merne a szónok föllépni. Tekintetbe kell azonban venni, hogy harmadfél évtized óta maga nemzeti géniuszunk is roppant átalakuláson ment keresztül; hogy az eszmék formába öntésének a különböző időszakokban szintén meg van a maga divatja, s hogy mindenek fölött 1848-ban egészen más légkör vette körül a nemzetet, mint 1873-ban. Az ötvenéves férfi talán mosolyra kényszerítene, ha úgy beszélne, mint 20 éves korában, imádottjával szemben. Egyébiránt Kossuth mint politikus és mint szónok azon korszak kifolyása, főtypusza volt. Más korszak, más uralkodó eszmék talán másként idomították volna tehetségeit. Igaz, hogy csak századok teremtenek nagy embereket, de nem kicsinyes századok. Shakespeare nap Anglia egén, de feltüntekor ott sem volt üres az irodalom firmamentuma. A középkorban talán Bouilloni Godfrieddé lett volna, vagy talán működési kört nem lelő tehetségei csiráikban halnak el, mint annyi máséi. a Kossuth által okozott hatást röviden indokolni bajos — jellemezni megkísérlem egy adomával. Az ötvenes években egyik ismerősöm, gr. L. K. külföldi útjában ugyanazon coupába került egy osztrák ezredessel. A beszélgetés áttért forradalmunkra, annak szereplőire, Kossuthra. — S valóban oly rendkívüli szónok volt Kossuth? — kérdezi az ezredes — Szerettem volna őt hallani legalább egyszer.-— ürüljön, hogy nem hallotta, — jegyzé meg ismerősöm, — mert most ön is ott szenvedne Arad börtönében! 1848. második felében a szintaxist jártam s bár eddig jó tanuló voltam, most a deák klasszikusokkal s az egyedül üdvözítő római katholika religió dogmáival nem sokat törődtem, mivel az épen szervezés alatt levő Ludo- vica Académiába kellett majd 1849. elején mint katonai növendéketek belépnem. Egyébiránt szép iskola is volt az akkor! A „Mit kíván az egyesült budapesti gymnáziumok ifjúsága“ czimü tizenkét pontnak manifestum alakjában általunk történt kibocsátása után a piaristák budai csendes zárdája fenekestől felfordult. Tanárainknak pantallónben s attilában kellett járniok s szakáit ereszteniük; ha a sor rájuk került, puskával vállukon nekik is kellett nemzetőrségi szolgálatot tenniök, mi magunk hetenként többször tartottunk fegyvergyakorlatokat s iskolatársaink közül azok, kiknek álla pely- hedzeni kezdett, már önkényteseink soraiban küzdöttek a nemzet szorongatott ügyéért. Hányán lelték ezen derék gyermek-ifjak közül dicső sirjukat a csatatéreken ! Tanáraim közül egykettőt megemlítek. Igazgatónk és kathakétánk Purgstaller volt, az első magyar bölcsészeti előtan írója, e szelíd és tudományos férfi, ki évek múlva aztán mint a rend prorincziálisa megőrült s tébolyultan is halt meg. Perlaky a latint s a gondolkozástant adta elő, s mert növendékeit mindenek fölött hazafiasán gondolkozni igyekezett tanítani, a forradalom után igen hosszú sánezfogságra Ítélték; láttam őt, midőn nehéz békókba verve hurczolták el Kufsteinba. De legkedvesebb tanárom volt Hanák, ez az ölmagas hosszú szakálas szép férfialak, azon időben legkitűnőbb természetbúvárunk, ki 1849-ben az országkormányzó gyermekeinek lett nevelője 8 ki ügyünk bukása után golyót röpített sima magas homlokába. (Vége köv.) «Budenz József asztaltársaság.» Folyó hó 19-én, 0 Felsége a királyné névnapján, valóban szép és lélekemelő ünnepély folyt le a krisztinavárosi „zöld fához“ czimzett vendéglőben, hol az asztaltársaság egyúttal 10 éves fennállásának megünnepléséül számos tagjának jelenlétében 45 szegénysorsu iskolásgyermeket valláskülömbség nélkül, teljes téli ruházattal adjándékozott meg. Az ünnepélyt W e n t z e 1 József ur a következő beszéddel nyitotta meg: Tisztelt asztaltársaság. Kedves gyermekeim! Igen tisztelt elnökünk megbízása folytán nekem jutott ama kellemes feladat hogy titeket k. gyermekeim a mai ünnepély alkamából üdvözöljelek és hozzátok intézek egy néhány szót azon a napon, a melyen az asztaltársaság tiz évi fennálását ünnepli. A midőn eme megbízásomnak megfelelnék, első sorban kötelességemnek tartom, megemlékezem ama jeles kiváló és szeretetreméltó férfiúról, a ki mint e nők éveken át eme asztaltársaság élén állott, mely asztaltársaság nevét is viseli. Mng kell emlékeznem ama férfiúról, ki a tudományért égve, elhagyta hazáját és mint fiatal ember idegen országból eljött hozzánk, itten letepedett, itten működött és viszonyaikkal megismerkedve, megtanulta szeretni hazánkat. És o nemcsak testestül lelkestül magyar ember lett, hanem mint nyelvbuvár, mint tudor mint tanár vasszorgalmával buzgóságával és az ügyért való teljeso dadása által a tudományok terén is rendkívüli érdemeket szerzett és ezáltal^ hazánknak is kiváló fontos szolgálatot tett. És a mint elhervadhatlanok a tudományok terén szerzett érdemei és mint kiváló alak volt mint tudor, mint tanár, úgy ritkította párját mint ember is és mint ilyen is kimagaslott embertársai közül. Mert ha az őt rajongva szerető tenitványaitól elbúcsúzva, a tanszékről belépett és eljött hozzánk, hogy körünkben letelepedve napi fáradalmait kipihenje, akkor minden szemvonásából kisugárzott az emberbaráti szeretet, akkor a vele született egyszerűséggel, megnyerő modorával, jószívűségével, és szeretetre- méltóságával megtudta nyerni, megtudta hódítani, mindazok szivét, kik oly szerencsések voltak, hogy vele érintkezésbe léphettek.
