Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-10-07 / 40. szám
Budapes 1894. (2.) BUDA és VIDÉKÉ. Október 7. I. Lipót 1703-ban kiadott rendeletében Budát különböző kiváltságokkal megajándékozván, újra szab. kir. városnak és egyszersmind hazánk fővárosának nyilvánitá, melynek polgársága 1706-ban Rákóczy seregei által tetemesen megkárosittattak. 1709 és 1710-ben ismét a pestis dühöngött; — az 1723. évi husvét napján a város nagy része a lőportár fellobbauását okozta tűzvész. 1732-ben pedig az árvíz által sokat szenvedett; majd 1738-ban a döghalál szedi megint kegyetlen dézsmáját. 1739-ben a ráczvárosban támadt zavargás okozóinak halálra és illetve életfogytiglani fogságra való elitéltetését az időközben trónra lépett Mária Terézia megkegyelmezte ; — sí. Ferdinand (1526—l564)óta királyaink között e királynő az első, a ki Budát ismét személyes látogatással szerancsélteté !!! 1741-ben tudatja ugyanis Mária Terézia Pestvármegye közönségével, hogy udvarával együtt Budára szándékozik jönni, s utasítja a vármegyét, hogy gondoskodjék, miszerint fa és élelem nagyobb mennyiségben hozassák piaczra, hogy olcsó áron lehessen a szükségest beszerezni; ugyanakkor megígérte a királynő, hogy Budán a királyi palotát újra felépitteti, melynek alapköve 1749-ben tényleg le is tétetett, de a királynő 40 évig tartó uralkodása alatt mindössze két Ízben járt itt s az épülőfélben levő királyi palota megtekintése alkalmával kijelenté, hogy kár Becstől oly messzire annyi pénzt áldozni egy palota építésére, hiszen a királyi udvar úgy sem fog már itt tartózkodni soha! ? ! És majd, hogy igaza nem volt . . . . . . 1775-ben a Duna újból megáradván, a város alsó részeiben csolnakokon jártak. Az 1686-ban elpusztult királyi várpalota romjain elkészült, de annál sokkal kisebb, bár felséges elhelyezésű várkastély, melyet a jelenben, kelet felöl, a várhegy meredek oldalán, pompás kert övez, tényleg apácza-menhelyül, később a Nagy-Szombatból ide helyezett tudományos egyetem czéljaira használtatott (1780- tól — 1787-ig), miglen József császár a m. kir. helytartó-tanácsot és a kincstári hivatalokat Pozsonyból Budára helyezvén, az egyetemet innen Pestre, a hittani kart pedig Pozsonyba tétette át. II. József császárnak a helytartótanács és a kir. kincstár Budára helyezése iránti intézkedését, mint olyat, mely Buda anyagi jólétére hathatós befolyással volt, a budaiak Budavárának díszterén emelendő emlékszobor által kívánták megörökíteni, de a „nagy császár“(?) Becsben, az 1784-ik év junius havában kelt és Buda kir. város tanácsához intézet levelében ánglius az urunk, — szólt megdöbbenve és önkéntelen letépte az amugyis lekivánkozó egyetlen ezüstgombot a százfotu kabátjáról, mi pa- rádés-kocsisságának egyetlen emléke — Kicsoda ? Hát az a pesti ur ni! Öt hívják Karháty Lajosnak, ő ami urunk; a kit pedig annak hittunk, az csak Módos Andor, egy szegény szerencsétlen flótás. — Mindjárt tudtam, nagyurem hogy a bába bűnt követett el, mert nagyon napszámos természete volt ennek a mi urunknak és azért is nem szerette a fehérszemélyt mert váltott gyerek. — No de meg ne mondd ám senkinek. — Én bennem él a titok. Rafus alig várta, hogy nagyuram a vasárnapiját felöltse és felmenjen a nagy házba, azonnal nekivágott a szigetnek és betudósitott fiit és fát, szinte befáradt a nyelve . . . Rafus czáfolata volt annak, hogy csak a nők szeretik a pletykát. Szobrot emelnek neki a kávénikék. III. Péter bátya délután pont két órára rendbe hozta a csónakot. Lapátok, padok rendben. Nekimegy ő ezzel a kicsiséggel a Fekete-tengernek is. Nyár lévén, „a télen kenyeredet, nyáron gúnyádat otthon ne felejtsd“ régi tanács értelmében kellő számú csurapét tétetett a csónakba, sőt a téli szabályokból alkalmazta a ezt, mint meg nem érdemelt kitüntetést, el nem fogadta ; ... az emlék-szobor tehát elmaradt. II. József és a központosítás idejéről (1780—1690.) a magyarok szempontjából nem szólhatunk többet; csak Sayous Edvárddal konstatálni kívánjuk azon történelmi igazságot, hogy az elvont elvek s methódikus tervek elégtelenek a történeti hagyományok szívós ellent- állásának s a nemzetiségek modern erejének legyőzésére ! II. József megtörve az önön magán tett erőszak által halt meg, s a történelem legbecsületesebb, de egyúttal legocsároltabb neveinek egyikét hagyta hátra, mert 1790. évi január hó 28-iki pátensével bevallá, hogy legyőzetett, visszavonva csaknem valamennyi rendeletét, a vallási türelemre vonatkozónak kivételével, s visszakiildve koronájukat a magyaroknak (Sayous : A magy. tört. II. 165.). 1790. évi február hó 21-én a magyar szent korona nagy pompával lehozatik Bécsből Budára ... és vele jőve a nemzet ébredése ! E nemzeti ébredés azonban összeféi't az arisztokratikus szellem megkettőződésével; a legnagyobb mértékben reákczionárius terveknek a régi szokásokhoz való kegyeletteljes visszatérés színe szolgált ajánlatul. És ezen, a múlthoz való visszatérésnek meg volt azon előnye, hogy eloszlatá a bizalmatlanságot, habár nem egészen . . . (U. o. 169—170 lapold.). II. Józsefnek a központosítás iránti ábrándjai tiz esztendőre terjedő időszakában érzéketlen álomkórságba esett nemzetnek és vele együtt különösen a budaiaknak a tatárjárás, a belső forrongások, s szomorú emlékek, a pórlázadás, a vallási villongások, a török világ, vesztett csaták, lealázás, csiiggedés és balsors okozta fájdalom keserű érzete csakhamar megenyhült, mert a nemzeti ébredésnek hosszú viharos éj után, pirkadva hasadó hajnala balzsamot öntött a sajgó sebekre ! A hosszú nyomasztó álmot elűzte a nemzeti ébredés virradata, mint a hogy elűzi a felkelő nap világa az éjnek homályát! Az 1790-iki év a nemzetre nézve általában, a budaiakat illetőleg pedig különösen fontosnak mondható . . . Ez évben rendelte el a helytartóság, hogy a szab. kir. városok ne legyenek többé függésben a megyéktől, mert azelőtt a királyi városok is kisebb-nagyobb függésben voltak a vármegyék irányában; igy pl. tudjuk úgy Budáról mint Pest városáról, hogy az itt tartandó heti vásárokra a megyei rendek adtak engedélyt, sőt e városok a megyei közterhek viselésére is köteleztettek. Ugyanezen évben, tehát harmadfél száz esztendő után, Lipót, az uj király, ismét Budára kisebb útra szánt pinczetokot. Az isztérczi magaslatról Kárton Menyhért, a ki messze látásával hireskedett, már déli harangszókor észrevette, mi készül Karháton. Tisztjéhez híven azonnal hírül vitte az ebédlőszobába, hogy mi történik Karháton. Készülődnek az „ámárkisták.“ Koletkó Álmos tanár megörült a hírnek. Sokat olvasott már az anarchistákról, de személyesen még nem találkozott egygyel sem; legalább vitatkozhatik velük, mert a ki Karhátról jön, az biztos anarchista. Ezért fejével áll jót Kárton Menyhért. — Mi közük van ezeknek a világrendhez ? Mi szerepük van a világtörténelemben ? kérdi Borosa néni. — Méltóztatik ismerni jól a világtörténelmet ? — Hát nem tudja azt tanár ur, hogy a férjem diplomatikus ember ? Az édesapám is az volt : tudták ezek jól. Apámtól örököltem a világtörténelmet, ugy-e Gedő ? — Úgy van angyalom. Ha másként van is, úgy helyes, a hogy te tudod. — No már csak én betudnám osztani a világtörténetet, azt hiszem. Az ürgesi ánglius és az adótárnok lelkesen helyeselték Borcsa néni szavait. Borcsa néni világtörténelmetjavitótheóriája különben azt volt, hogy kevesebb prókátorság, több becsület, őszinteség, a más vagyonának hirdet országgyűlést, mely szokatlan mozgalmat idézett elő. A követek tehát útra keltek ős Buda vára felé, mely Szulejman győzelmei óta nem nyitotta fel kapuit a rendek előtt . . . Ezen az országgyűlésen el lett határozva, hogy az ülések jegyzőkönyvei a latinon kívül magyarul is szerkesztessenek, a mi a magyar nyelvnek hivatalossá való kijelentésével volt azonos! A költővel mondhatjuk tehát, hogy: „Esküszünk, még bennünk forr Etele vére, Sőt míg a magyar név el nem fogy egészen, Ez áldott nap nékünk örökké szent lészen !“ El lett határozva továbbá, hogy az uj király legalább hat hóval a trón megüresedése után megkoronázandó; a szent korona Budán őriztessék és, hogy a király időnként Magyar- országon fog székelni stb. A parasztság és a polgárság, a megyék és a nagyobb városok ügyeinek szabályozása közepette meghalt Lipót, a ki gyöngeség nélkül tökélyesbülő, s makacsság nélkül szilárd fejedelem emlékét hagyta hátra . . . 1792-ben megkoronáztatván I. Ferencz, iskoláinkban a magyar nyelv rendes tantárgygyá tétetik. 1795-ben (máj. 10-én) Martinovits apát, gróf Sigray, Hajnótzy, Laczkovits és Szent- Máriai a vérmezőn kivégeztettek . . . . . , 1804-ben Buda város tanácsa hadi lábon állott a Pestre költözött megyei hatósággal a báró Podmaniczky által bérelt budai megyeház eladása miatt, elvégre mégis eladatott 18 ezer írtért a báró Eötvös családnak. 1807-ben a nádor és az országbíró levéltárai Budára helyeztettek. 1810-ben Budán borzasztó tűzvész dühöngött, midőn a Rácz- és Vízivárosban összesen 600 lakház hamvadt el; 1831-ben naponta százával szedte áldozatait a kolera és 1838-ban a pusztító árvíz után Budának alsó részében 560 házból csak 91 maradt épségben (207 ház egészen, 262 pedig részben dőlt össze). De azért él magyar, áll Buda még! 1839-ben kezdték meg a lánczhid építését, mely nagyszabású munka csak 10 év múlva, vagyis 1849-ben ért végett; e hídnak egyik oszlopa, mint máig is látható, ugyanazon évben, a szabadságharcz lezajlása alatt, Hentzi ágyúi áltat kissé megcsonkitatott ugyan, de Álnok, német alezredes ádáz kísérlete, hogy a hidat légberöpitse, nem sikerült, mert midőn égő szi- varát a lánczhid alatti löporos hordóba dobta, a hid helyett csak O maga repült a levegőbe. E töröktől visszavett s azóta 162 évig háboritlan Budát ezen ostrom alkalmával tömérdek veszteség érte s igy érthető, hogy a tisztelete, vallásosság, egyszerűség és akkor nem lesz baj soha. A feketekávét a tornáczon szolgálták fel. A külön csoport t. i. nem hugomasszonyék és uramöcsémék, már mint névszerint özvegy Dérczv Károlyné, Hármassy Kamilla, Koletkó tanár, az ürgési ánglius és az adótárnok felkeltek és elinduttak az „ámárkisták“ elé. Ez a látogatás úgyis a két hölgyet érdekelte. Alig értek ki a hallótávolból megindult az egészségjavító rokonság között a távozók szapulása. Klári húgom egész bátran kijelentette, hogy ezek a pestiek nem jóban törik a fejüket. Különben valami színésznők vagy kalandornők. Látta is, mikor a szolgabiró olyan gyanúsan nézett rájuk és nagyon vizsgálta a vonásaikat. — Körözve lesznek, szólt Böske húgom. — Ebből lesz valami, meglássátok. (Ezt egy harmadik egészségjavitó-rokon mondá.) — Minek törődtök a kremerekkel ? — szólt Albert öcsém, a ki azt számította, milyen jó volna, ha ő ezt az egész fürdőt örökölhetné magában számította, hányadik grádusban rokon is ő Gedő bácsival. Az egészségjavító rokonok nagy része várta az örökséget. Két erős pártra oszoltak, a Borcsa néni és a Gedő bácsi rokonaira és kifogyhatlanul diplomatizáltak egymás lefőzésén. (Folyt, köv.)
