Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-09-09 / 36. szám
Budapest, 1894. III. évfolyam 3d. sz. Vasárnap, szeptember 9. BUDA ÉS VIDÉKE KÖZIGAZGATÁSI, KÖZGAZDASÁGI ES TÁRSADALMI HETILAP Az I. kerületi polgári kör, II. kér. polgári kör, a krisztinavárosi vöröskereszt-egylet és a budai kereskedő-társulat stb. közlönye. KIÄDÖ-HIYÄTÄI^, hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek I. kér., Várkert-rakpart 1. Heisler J. nyomdája. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 12 korona, fél ''vre 6 korona, évnegyedre 3 korona. Egyes szám ára 24 fillér. sz;i:b.kí;s2;tö&é;q, I. kér., Pálya-utcza 2. szám. 31. ajtó, kéziratokat és közleményeket ide kérjük külden í. Vaszary KolosPax! Békesség az embereknek! De hol van az a béke, a mely nyugodalmat ad? hol van a lélekben fészkelő rendes vigasz, a mely a hitnek melegségével egy nemzetnek a békéjét kívánva akarja. Megpróbálta! Sikerült-e vagy nem ? Számol vele az egykori professzor, most biboros-érsek. Megbitták magas parancsszóra a katedrából, a hol csak egyetlen eszmét csepegtetett be a zsendülő ifjúságba: szeresd hazádat! s melynek minden talpalatnyi földje, minden röge vérrel áztatott és a melyből kifakadt a szabadság, a felvilágosodás fája. Ezredéves történelmünket levezette, — hisz históriát tanított, — s a török-tatár dulásoktól kezdve megmagyarázta és megvilágította, hogy Il-ik Rákóczy Ferencz volt az igazi magyar, ki oda dobta uradalmait csak azért, hogy legyen ez a föld független és magyar. Elvibarzottak az idők felettünk! Ránk nebezkedett ellenünk. De a magyar I vasakaraterejével, vitézségével és bátorságával megmutatta, hogy ki ő? Ott a budai disztéri honvéd-emlék, a mely beszél! Vaszary Kolos professzor volt. Lelkesedve tanított, s magyarokat nevelt, olyanokat, mint volt egy minta ember és hazafi: Baross Gábor. És a midőn az egyszerű festett fenyőfa-asztal mellől hazafias melegségével bevilágította a fehérre meszelt tantermet, felhangzott a tudós professzor ihletett szava: „Ne bántsd a magyart! Aztán a lelkes tanárból, az egyszerű benczésből biboros-érsek lett. A nagy és váratlan kitüntetés nem szédítette el, ismét maradt az, a ki régen volt: magyar. Igaz érzéssel, rajongással senki sem szereti jobban ezt a hazát, mint Vaszary Kolos! Odaadóbb és önfeláldozóbb szeretettel senki sem szereti a hármas bérez határolta földet: a mint éppen ő! A históriából merített tanulságai megtanították rá, hogy egyháza mellett az egész vonalon hirdesse a békét, a mely csak is a drága haza nyugodalma érdekében történik. Béke volt az ajkán, béke a lelkében. És még sincs! Megtépi a saját hit- felekezete, s belemarkol, hitványul szivébe a sajtó. Bérbe adatják jószágait, s felzudul ellene a káptalan, a tisztartói kar. Megtámadják palotájában, csendes várbeli lakásában, s a kést forgató nyomorult nem számol azzal, hogy egy békességben élő emberre emeli fel kezét és az ügyefogyott szegények többé át nem léphetik küszöbét, mert drabant ólálkodik a ház tája körül. Építtetnek vele palotát, miniszterek tárgyalnak vele és megintervivolják a kapzsi toliforgatók; megírják szegénységét, de ennek daczára nem merik papírra tenni, hogy a szegények iránt könyörületes ne volna? A budai primási palota nagyon csendes; tanácsért, segélyért nem megy oda senki manapság. Lelki gyakorlatokat végez a herczeg- primás. Megtépett lelkének szárnyai fent repesnek a sírokon, a nagymindenségen túl is, a hol visszaálmodja e haza boldogságát. Ő a mienk, a budaiaké! Szereti e városrész minden talpalatnyi földjét. Szereti levegőjét, pompás kilátását, szereti az egész Budát. Ha uri-utezai palotájába elvonul, hősi csaták újulnak meg lelki szemei előtt s a lófarkas zászlók mellett ott van a trikolor, a mint büszke önérzettel felteszi a vároromra a harczias, vitéz magyar. Nehéz idők! nehéz napok! De a midőn leszámol leikével az Istennek a biboros-érsek, a midőn örömök helyett megsanyargatja testét, megszólal lelkének igaza ekképen: mányozta, ki a mint a tisztásra ért, háromszor „hallót“ kiáltott. A nád ijedten n zzent a csónak érintésére, a vizi növények reszketve hajlongtak az újabb jelenségre. Ennek a nőnek a vonásait már tel lehetett ismerni. Csinos fiatal nő volt, merész hajlású orral, kissé élénk vörös haj, melynek dús fonata fehér regatta-sipka alól kandikált ki. Fehér matrózing, kék szalagöv és fekete ternóruha volt rajta. A harmadik kiáltásra az előbb érkezett hölgy felkelt a helyéről és a kiáltozó nő elé ment, ki vig nevetéssel, melynek ezüstje kellemesen visszhangzott a szigeten, szökött a partra. Az ő kezében egy kis kosár volt, melyből mikor arra a helyre telepedtek, hol az első tanyát ütött, valami női munkát és ozsonna- készüléket, két csészét, kalácsot és egy üveget vett elő. — Próza és költészet, szólt Karháty. — Érdekes történet, súgta Módos. — Hagyjuk el rejtekiinket . . . — Nem bánom. Módos felugrott . . . — Lassan, lassan; mielőtt indulnánk, nagy dolognak kell történni. — Nagy dolognak! Miféle nagy dolognak ? —• Hozzuk rendbe a bonyodalmat. — Nem értelek . . . — Cseréljük el egymást; te felveszed az én sorsomat, én a te sorsodat. — Érdekes lesz, ki-ki a más sorsában. — Ugy-e nagyszerű . . . „A BUDA és VIDÉKE“ TÁRCZÁJA. A más sorsa. — Regény. — Irta: Erdélyi Gyula, Módos Andor és Karháty Lajos megdöbbentek e szokatlan látogatáson, mert hogy ez a lélekveszto a szigetnek tart, az bizonyos. Nő mit keres e szigen, hol egy világot és nőket gyűlölő férfi lakik ? Äagy talán valaki eljön azzal a czéllal, kogy az oroszlánt saját barlangjában fogja el ? Milyen merész vállalkozás, csak nő szeszélyéből telik ki az ilyen. A hölgy bátran és biztosan kormányozta a ^ csónakot, tekintetét határozottan szegezte előre. Ez nem lehetett kíváncsiság. Karháty megfogta Módos karját és gyöngéden maga után húzta egy cserjékkel fedett íordulóhoz, hova nem hathatott a nő tekintete és itt a fűre ülve elrejtőztek, de úgy, hogy ők mindent láthattak. zKarháty olyan izgalmat érzett, mint az a gyermek, ki bujósdit játszik és a legjobb buvót is gyengének látva, felfedezéstől retteg. Ezalatt a hölgy a parthoz kormányozta lélekvesztőjét, kikötött egy juharfa vízből me- redő gyökeréhez és egy ugrással a parton volt. Mielőtt kiszált volna, előbb málháját dobta a partra. Egy összegöngyölgetett nagykendőt, rajztömböt, festékládát és egy nagy japáni napernyőt. Alig, hogy kiszállt, kémszemlét tartott. Úgy látszott nem tudta, hol, van. Egy pillantást vetett abba az irányba, melyről érkezett, majd az urilak felé nézett, melynek bádogtetőjén visz- 1 szahanyatlani készült a nap. Bámulta a százados fákat, majd a folyam futását nézte. Mikor úgy a hogy megismerte helyzetét, felült a határdombra, maga mellé rakott mindent; kivette rajzoló-könyvét és vázlatokhoz fogott. A két bujósdit játszó férfit érdekelte ez a jelenet. Hiába kíváncsiskodtak: ki lehet a nő, széles szalmakalapjának karimája alól nem tudták felismerni vonásait. Hiába kutatták: vaj’ ki ő és . . . Ha a férfit valami érdekli, úgy a kíváncsiság sokszor jobban gyötri mint a nőt és nincs annyi bátorsága és erélye a kielégítéshez. Szé- gyenli azt elárulni, hogy kiváncsi. A tudománynak, a felfedezésnek alapja a kíváncsiság. Elhagyják-e rejtekhelyüket ? Ezen kezdtek tanácskozni. Valóságos kis országgyűlés folyt; szóltak az indítvány ellen és az iditvány mellett. Nem tudtak határozni. Birodalmak sorsa gyorsabban és könyebben dőlt el, mint annak elhatározása, hogy felkeljenek és szemügyre vegyék-e az idegent. Tétovázásukat még inkább elodázta egy újabb körülmény. A puszta csendjét ismét evezőcsapás zavarta még. A füzesből egy másik lélekvesztő kanyarult ki és ezt is egy nő kor-
