Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-08-12 / 32. szám
Budapest, 1894. III. évfolyam 32. sz. Vasárnap, augusztus 12. BUDA ES VIDÉKÉ KÖZIGAZGATÁSI, KÖZGAZDASÁGI ES TÁRSADALMI HETILAP Az I. kerületi polgári kör és a II. kér. polgári kör, valamint a krisztinavárosi vöröskereszt fiók-egylet hivatalos közlönye. KIÄD0-HIYÄTÄI,, hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek I. kér., Várkert-rakpart 1. Heisler J. nyomdája. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 korona, fél 'vre 6 korona, évnegyedre 3 korona. Egyes szám ára S.4 fillér. I. kér., Pálya-ntcza 2. szám, 31. ajtó, kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni. Hol a kormány ? És nem szűnünk meg soha hangoztatni Budának érdekeit, és ott leszünk mindenkor, valahányszor a Duna jobb- barti részének bár a legcsekélyebbnek tetsző érdekéről is lesz szó ! Felemeljük szavunkat a társadalmi életben s toliunkkal a mely csak igazságokat vet papírra, a mint a legszélesebb körű mozgalomnak vetettük meg a1 apját, ngy azt tovább éleszteni és terjeszteni mindenkor kötelességünknek ismerjük. Az elhagyatott testvérváros joggal és méltán is megköveteli a saját fejlődésének eszközeit. Az egyforma terhek viselése mellett Budának fejlesztésére, szépészeti és közgazdasági tekintetben is nagyobb szabású és több jóakaratu intézkedések kezdeményezését s azoknak a közel jövőben való gyors végrehajtását már nemcsak óhajtjuk, hanem meg is követeljük. Ka egy gye forrott Buda és Pest, ám akkor Budapest e testrészének is adják meg az őt megillető részt s ne igyekezzenek az intéző körök a dédelgetett pesti oldal felcziczomázásával mostohaként bánni a budai testvérrel, a melynek természeti szépségei hivatva vannak arra, hogy a világvárosok között első helyen emlegessék, de ennek elhanyagolásával, szükkeblüséggel s közönyös- | •A , séggel ha százszóA ezerszer többet áldoznak is a pesti oldalra, még sem lesz Buda nélkül azzá, a milyennek lennie kell. Még nem mozogtunk eléggé, még nem ragadtunk meg minden eszközt arra nézve, hogy nyugton lehessünk. Majd el fog jönni egyszer az az idő, a midőn a megifjodott Budavár bástyáiról széttekintve magunk alatt látunk egy a természet, a műépítészet és kertészet által alkotott paradicsomot, a melynek kőrútjain, sétányain, serpentináin végig suhog a hegykoszorúzta völgyek felől az ózondus légáramlat, felfrissítve, kivált nyár derekán embert, állatot s az egész tenyészetet. De addig is mig ez bekövetkezik sok, nagyon sok tenni való van. Nem mondjuk, nem állítjuk azt, — mert következetlenek s igazságtalanok volnánk — Fogy az utóbbi 3 év leforgása alatt mi sem történt a budai részek emelésére! Igenis a legnagyobb elismerés illeti a fő- és székváros tanácsát, a hazafias városi képviselőtestületet, a közmunkatanácsot s magát a m. kir. belügyminiszter urat, hogy jóakaratu támogatásukkal az átalakítás nagy munkájába belekezdtek s annak egy parányi részét már tényleg keresztül is vitték. Az üdvös mozgalomnak, a mely a polgári körök, kaszinók és asztaltársaságokból indult ki, immár látható eredménye van. Tessék csak a régi Elipsre felmenni s összehasonlítást tenni a két óv előtti állapotokkal ? A kiégett avar helyén a szemet gyönyörködtető zöld pázsit vonul és a szerte omladozó mészkövek helyén fenyőfácskák kis erdeje diszlik, a járhatatlan, gazos utak eltűntek s finom homokos szerpentinák vezetnek fel a várba, a miniszterelnöki palota felé. És mindenfelé a hova a szem tekint a romlás és pusztulás helyén viruló tavasz nyílik, fürtös virágok s díszcserjék szelik az utakat s haragos zöld vad- szőllő kúszik az oszlopos lugasokra. Kinek az érdeme ez? Mindenkié, a ki elejétől kezdve igaz lelkesedéssel hordta és hordja szivén Budának felvirágoztatását.^ És most álljunk meg egy kissé! Hódolattal adózzunk mindenekelőtt a koronás királynak, ki első volt az elsők között, ki millióknak áldozatával magas parancsszavára és akaratára szétromboltatta az ódon s omladozó bástyákat, hogy majdan büszkén emelkedjék az égnek a magyar király várlaka, hirdetve onnan e haza szivének, Budapest fő- és székvárosának nagyságát, jólétét, fényét. Ő felsége a királynak ez elhatározása végre megtörte a jeget. Az elárvult Buda mind több és több helyről és ol„A BUDA és VIDÉKE“ TÁRCZAJA. Csalódás!. Irta : Pietsch Ede. Uh ! azok a régi szép idők! Nem is oly régen volt, mikor még a 24 éves ifjú szemeivel mértem a világot. Mint minden fiatal embernek, úgy nekem is csak rózsaszinben mutogatta fényoldalait, mert akkor mécr vagy nincsenek árnyoldalai az életnek: vagy pedig a mi inkáb bibető! minden komolyabb gondolkodás nélkül élve világát, azokat nem látja az ember. Csak mulat, kurizál, s megint mulat. így történt velem is, hogy a mulatságokat hajhászva felkerültem a Halászék házi jelmez estélyükre is. Midőn felmentem már javában folyt a táncz s mint, a bogy az még most is nagy hiba a fiatal embereknél, úgy nállam is meg volt, bogy nagyon válogattam a tánczosnőket. Előbb megfigyelés végett ösmeröseimhez fordultam, azokkal közömbös frázisokat váltva megfigyeltem a tánczosokat vagyis jobban mondva a tánczosnőket. Egyszerre csak válamra nehezedik egy kéz s őszinte örömmel üdvözölt az én jő örpg tréfás Székácsi bácsim, én persze mindjárt beszédbe elegyedtem vele mert, (de ezt csak önnek súgom meg) azt halottam, hogy az öregnek egy imádni való szép kis Arabella leánya van ! ugye már a neve is milyen kiválló? Az öreg Székácsi bácsi mindjárt elczipelt nejéhez, s az ő tréfás módja szerint egész formaliter bemutatott, aminek 5 nagysága nagyon örülni látszott. Eu mindjárt megkezdtem a konverzácziót s minden leleményességemet felhasználtam csak hogy jól mulattassam Székácsinét, — ép egy napi eseményt beszéltem el iszonyú ékesszólással! — egyszere csak elhallgattam, s bámultam, bámultam egy gyönyörű bébét, ki a tánczot megköszönve tánczosának, közeledett felénk ! hogy a másik pillanatban Székácsiné nekem őt, mint az ő Arabelláját bemutassa. Nem láttam a többi szebbnél szebb jel mezesekből már semmit, nem hallottam a zenét sem, hisz láttam őt s hallottam szavait, melyek édesebben hangzottak a legszebb zenénél. Szivemből agyamba todul.ó vér okozta pillanatnyi elfogultságom lassan eloszlott; és én azt a Isteni Arabella bébét felkértem a kerin- gőre, melyet éppen bűzni kezdtek. S én egész önkéntelenül szorosan magamhoz zártam karjaimmal, mintha attól félnék, hogy kisiklik karjaim közül, hogy oda fel szóljon az egyedüli tökélletes lények, az Isten leg- szeb angyalai közé. S igy a boldogságól ittasan csak tánczol- tunk, mig egyszerre az utolsó ütemmel a nekem annyi boldogságot szerzett keringő véget ért. A többiek példáját követve, (én őt legyez- getve) sétáltunk a teremben fel és alá. Az én kis bébém karját szorossan a magaméba fűzve csak némán gyönyörködtem aranyszőke fürteiben, égszin kék ábrándos szemeiben melyekkel néba-néba lopva feltekintett reám, tökélletesformáju testén, melyen leheletként omlott le bébé ruhája. Ábrándos elragadtatásomból a franczia négyes első jele riasztott fel, de ugyan e pillanatban karját nyújtva meghajolt előttünk egy nagy barna bajuszu hadnagy. A kis bébé vontatva húzta ki karját az enyémből, s egy oly pillantást vetett reám, — Oh boldogság! mi mindent rejtett magába e pillantás — !. És meghajtva magam, kis kacsóját, melynek bársonyos bőre a fehér csipke keztyün világított megcsókolva, első szavam mire képes voltam az volt, és a második négyes ? Az öné, mondá kis bébém bizalmas kecsességgel reám mosolyogva. Mint egy oly boldog ember ki legmerészebb álmait beteljesedni látja, mentem megint az én öreg Székácsi bácsim s kedves nejéhez. Az öreg csak úgy mosolygott bőbeszédűségemen s még jobban mosolygott mikor úgy néba-néba észre vette azon gyilkoló pillantásokat miket én a vetélytársamnak tekintett hadnagy felé vetettem, ba mosolygó arczczal valamit mondani látszott Arabellának. Beszélgetve s mérges pillantásokat vetve vetélytársamra, vége lett a franczia négyesnek; és a reá következő csárdás, már ott talált a tánczosok tömege közt; — de nem, hogy mással tánczoljak, nem! Hanem csak, hogy mentül
