Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-07-22 / 29. szám
Budapest, 1894. III. évfolyam 29. sz. Vasárnap, július 22. BUDA ÉS VIDÉKE KÖZIGAZGATÁSI, KÖZGAZDASÁGI ES TÁRSADALMI HETILAP Az I. kerületi polgári kör és a II. kér. polgári kör, valamint a krisztinavárosi vöröskereszt fiók-egylet hivatalos közlönye. KIÄD0-HIYÄTÄI,, hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek; I. kér., Várkert-rakpart 1. Heisler J. nyomdája. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak ; Egész évre 12 korona, fél 'vre 6 korona, évnegyedre 3 korona. Egyes szám ára 24 fillér. 1. kér., Pálya-ntoza 2. szám, 31. ajtó, kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni. A budai színészet múltja és jelene. Tiz esztendeje elmúlt már, hogy Krecsányi Ignácz, a vidék legismertebb igazgatója, a budai színkör válságos idényei után egy uj aera megteremtésére vállalkozott, bogy a megnyitó-előadás prológjában kifejezett óhajtásához képest a budai szinügy korhadozó fájának felvirágoztatását és uj életre való ébresztését kötelességének ismerte el. — Ma, hogy a lefolyt időszakra vissza tekinthetünk, nemcsak elismeréssel, hanem köszönettel is tartozunk Krecsányi Ignácz- nak, ki valóban fáradságot és költséget nem ismerve, a fővárosi közönség igényeit teljes mértékben kielégitő előadásokkal a budai szinügyet magas szinvonalra emelte és a magyar szinügynek Thália e szerény templomában állandó otthont biztosított.. A budai színkör, még emlékszünk, a hetvenes években, mily jeleneteknek és mily kudarczoknak volt tanúja, midőn egyrészt a közönség közönye, másrészt a szervezetlen társulatok által produkált primitiv előadások, a bukás elmaradhatatlan következményeit vonták maguk után. Volt idő, midőn a színkör falai vásári komédiának nyújtottak menedéket, miután már nem találkozott színigazgató, ki a rossz hírnevű színkörben kocz- káztatás nélkül, előadások tartására vá- lalkozott volna. Azóta a magyar szó varázserejével utat tört a budaiak szivében, üdv diadallal fogadtuk Krecsányit és társulatát, ki ígéretét tényleg beváltván, a korhadozó fát uj életre ébreszté és felvirágoztatá. És csodálatos mégis, hogy az állandó budai színészet ügye, tiz év lefolyása alatt egy lépéssel sem haladt előbbre, sőt joggal mondhatjuk, hogy e kérdésben inkább vissza esést, mint haladást konstatálhatunk. Hisz’ tudjuk jól, hogy a fazekas-tér az állandó budai színház régóta kiszemelt telke immár a református templom czéljaira átengedtetett, tudjuk, hogy a színkör korhadozó épületén a legszükségesebb javítások kivételével minden korszerű újítás költségeit a színigazgató magánpénztárából kénytelen fedezni. Tudjuk, hogy a várszínház kicsiny és modern színház czéljaira absolute alkalmatlan épület óvről-évre ke- vésbbé felel meg a közönség, az előadószemélyzet és a szinirr.A'Aro követelményeinek és végül nyilvánvaló, hogy a nemzeti színház és operaházra rendkívüli teherként nehezedik a várszínház! előadások kötelezettsége, mely a két mii- intézet költségvetését is módfelett igénybe veszi. Mi budaiak látva a vígszínház egyesület meddő küzdelmét, nem törődünk az állandó színház eszméjével, nem gondolunk esetleg bekövetkezhető oly elemi csapásról, mely a színkör deszka falait egy pillantás alatt megsemmisítheti. „A BUDA és VIDÉKE“ TARCZAJA. Mulatság a Svábhegyen. (40 év előtt.) Irta: Berecz Károly. III. A hegyen. »En jobb felölre fordulék s figyeltem A déli gönczre, hol négy csillag égé : Látvák az első néptől, senkimástól. Az ég örülni látszék lángjaiknak. Ó éjszakának özvegyült vidéke, Hogy láthatásuk tőled megtagadva!« (Dante »Vezeklény« 1-ső ének.) Császár Ferenc z. Ez a Buda olyan hosszadalmas mint akár- mely akadémiai búcsúztató, s oly keskeny utczái vannak, hogy a szemközt lakó szerelmesek csaknem csókolózhatnak, pofozkodni a legkényelmesebben lehet —alig tudtunk belőle kigázolni. Valabára mégis szabadban vagyunk; hátunk mögött a város s előttünk hegyek emelkednek. Szeretem én a föld ez arisztokratáit már csak azért is, mert mindannyian legalább megközelíthetők, s a hová a sors keze belyezé őket szépen ott maradnak: az Alpesek Svájcz- ban, a Kárpátok Magyarhonban, s a Svábhegy Buda mellett. Aztán keblüket sem zárják el az emberiség elől, aranyat ezüstöt bátran meríthetni belőlök — s fris forrás vizet, áldástbozó föllegeket küldözgetnek szegény alacsony születésű testvérüknek, a pusztának. Még balottaink iránt is részvétet mutatnak, legalább Kuthy megírta, hogy „a költő egyszerű sírját ketten látogatják, a budai begyekről lengedező szellő, s egy halvány szűz,“ S mennyi költészet, mennyi vadregényes- ség változatos 3zépségökben! A begyről fényes equipage robogott le mellettünk. A bentülők közt élelmes kiadóink egyikére ismertünk. Nyájasan köszöntők egymást. Ló, kocsi, a kocsiban a szép nő — mind e tisztelt férfiúé. Még az a csinos villa is ott a hegyen, honnét jönnek, s az a csinos ház ott Pesten a hová mennek, meg sok más egyéb minden az övé, édes sajátja, szerzeménye. Nem abból az emberi gyarlóságból, mit irigységnek neveznek — isten ments ! említem pedig ezt meg, de mert vannak kik azt állítják, hogy az irodalom mezeje a leghálátlanabb, a legkopárabb. És mégis mind azt a mit megemliték, az irodalom, ez a mi szegény irodalmunk termé. Az igaz, hogy az irók, kik e jövedelmező munkákat^ írták, ilyesmikkel nem igen dicsekedhetnek. Ok csak szántóvetők voltak, s a kiadó nr volt a gazda, ki a takarmányt csürjébe takaritá. A kiadó kocsin, az iró gyalog. Ez a világ folyása. Az „Életképek* idejében kedve kerekedett néhány írónak, a szerkesztők alól emanczi- pálni magát. A jelenlegi színkör, bár nyári mulatóhelynek a nézőtér praktikus beosztásánál fogva czéljának megfelel, azonban oly forgalmi ponton áll, hol az örökös kocsi zörgés, harangzúgás, sőt a szomszéd vendéglőkből áthangzó czigány- zene is a műélvezet hatását rendkívül csökkenti. Hát nem buzdulunk fel a vidéki városok példáján, melyek egymásközt versenyezve a magyar szinügynek díszes palotákat emeltek? Az utolsó három év alatt. Buda emelése érdekében kifejtett mozgalomnak már is dicséretes eredménye volt, nem volna ez időszerű már most hozzáfogni az állandó budai színészet előmunkálataihoz? Nem parancsolja-e hazafias kötelesség érzületünk Budát, a nemzet ősrégi városát és királyi székhelyét oly polczra emelnünk, minőt gazdag történelmi múltjánál fogva jogosan megérdemel ? Bécsben minden kerületnek van díszes színháza és ime csaknem 100 ezer lakost számláló Buda állandó színházának kiszemelt telkétől is megfosztatott. Esemény számba megy, hogy ez évben Madách remeke, az „ Ember tragédiája“ a budai színkörben színre került. Mindenki jogosan kérdezheti, vájjon miért csak most, midőn vidéken már évekkel ezelőtt színre került, sőt a nemzeti színházban is száz előadásnál többet ért el. Hja, nagy sorja van ennek is. A — Ne írjunk nekik, Írjunk magunknak — volt a jelszó, s megszülettek a tizek. Ez eszme nem igen volt életrevaló, egy kis makacskodás volt az egész — csakhamar mégis haltak a tizek. Lépne csak föl valaki egy életrevaló in- ditványnyal, s e jelszóval: emanczipáljuk magunkat a kiadók alól! megszületnének a százak s fogadom nem halnának meg — legalább éhen. — „Ülj le ha fáradt vagy, de ne rongáld e pihenőkét.“ — E vers-sorral kínálkozik az ut mellett egy kőpad — vagyis Döbrenteiként, pihenőké. Mert hogy ezt az istenben boldogult múzsája diktálta ide, napnál világosabb. Találtunk még több ily verselő pihenőkét is az utak mellett. Bizony nem lenne csuda ha maholnap versiszony szállja meg a világot, midőn nemcsak a Divatcsarnokban, de utón útfélen is bever már a rossz vers. Van ez ut mellett még egy nagy fatábla is, mely hirdeti; hogy a Svábhegyen savókura van, s egyszersmind utasít, hogy merre kell menni ez uj gyógyintézethez. Van e sok betege ez intézetnek nem tudom, miután magunk is jobbnak láttuk Schaefer Miska gyógyintézetét fölkeresni, ki a legjobb sültcsirke, és bor kúrájáról hires a Svábhegyen, legalább a jó étvágyban szenvedők itt mind meggyógyulnak, annyi bizonyos. Bárcsak a Svábhegynek tizedrészben jutott volna az a szerencse, mi a parádi fürdőnek, melyről minden évben öt hat ismertetést ka-
