Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-12-24 / 51. szám
A „Buda és Vidéke“ karácsonyi melléklete. Hóvirág. Hogy megjött az üzenet a mennyből: „Megváltó született a világnak !“ És a csillag hinté fénysugárit Ösvényére három szent királynak. Betlehemben fölhangzott az éjben Angyaloknak ajkán a karének : „Üdv, bocsánat, megváltás, szabadság A föld minden bűnös gyermekének!“ És az akol, melynek jászolából Fénysugár özönlék szerteszéllyel, Bételék szent pásztorok s királyok Ájtatos „Hozsánna“ énekével. S mjg akik jövének messze földről, És borulva földre, hódolának: Annak aki érkezett a mennyből, Kincsei, drága irral áldozának. Egy leányka lépett nesztelen be, Áhítattal lesütött szemében, Egyszerit, szegényes a ruhája, Kis virágcsokor volt kezében. Szikla mellett, hol a meleg forrás Enyhe, a szél vad dühét legyőzte, Ott találta, szedte a virágot S ihszalaggal bokrétába fűzte. Szótlan tette le szerény adóját A jászolban fekvőnek ölébe, Hódolattal, ámulattal nézett Kis Jézusnak csillagszép szemébe. S távozott mint jött, oly észrevétlen, Csak kis Jézus látta, tudta mit tett S rámosolygott nyájasan s feléje Kis kezével üdvözölve intett. E mosoly volt a leány jutalma, És vezérlé őt az éjszakában, S merre lépett, hófedett mezőkön, Hófehér virág kelt a nyomában. Es azóta ezredévnél vénebb A föld, emberek e kis világa, S valahányszor haldoklik a vén év, Felfakad a hó fehér virága. Tavaszra és napsugárra nem vár, Nyíl ha jön karácsony éjszakája: Jelképül a szeplőtlen erénynek. H ó v i r á g-nak ez a legendája. Nagy István. A gólya. Eléken emlékezem ama visszajöhetlenül elmúlt időkre, amidőn lepke után, virág után futkosva rá-rá fogtuk a mocsárszélen kelepelő egyik-másik gólyára, hogy „ni ez hozott engem, — ez meg engem!“ A dajkamesék eme megmaradt kedves emléke jóleső mosolyt csal most ajkainkra s varázs erővel ragadja meg lelkeinket s viszi- viszi messze ama világba, melynek elmosódott halvány, de mindenkor édes képei között visz- szaemlékezésünk ködébe tapogatózva járunk. Utána mintha mámor szállta volna meg lelkeinket, oly nehéz ébrednünk a valóra; oly nehéz elhinni azt, hogy ez mind csak egy ébren átélt álom. Ti édes visszaemlékezésem tündérei, gyertek, ragadjátok meg lelkemet s vigyétek el a múltba, hogy éljem még egyszer át picziny ujjaitok szőtte képeit gyermekkorom tiszta ártatlan világának. Hadd csiklandozza zsibbadt idegeimet ama tiszta világnak most bűvösen ható levegője, hadd csókolhassa arczomat az isteni képű ártatlan pir, mely az igaz ártatlanságnak, mely az igaz szerelemnek futó rózsája. * E kis elbeszélés élére egy tisztelt és köz- becsülésben álló kitűnőségét a madárvilágnak — állitom a t. olvasó elé. Azonban korántsem abból a szándékból, mintha talán természetrajzi adatokat óhajtanék felsorolni róla, vagy épen valami újat tudnék elmesélni életéből, hanem csupán egy, a gyermekkoromból fennmaradt képet állitok elő, melynek emléke mindnyájunkkal közös. És ez a közösség ad bátorítást a megírásához és talán — érdeket is ez ád . . . Jól emlékszem, a túlsó felére hajlott már az égnek a nap s hosszabbra szabta a tárgyak árnyékát s mintha csak kedvét töltötte volna e mulatozásban, mert még az apró bokor árnyékát is óriássá növelte. Mégis oly meleget ontottak sugarai, hogy az apró virágok fáradtan hajtották le fejőket s kétségbe esetten könyörögtek a szomszéd cziprus lombokhoz, hogy csak egy piczi kis szellőt küldjenek csak rájok. A kertbe néző szobácska egyik sarkában vontam meg magam s lestem, vártam a nagy pillanatot, a midőn a jó Isten elküldi az ő nagy madarát, hogy hozza meg nekem a várva-várt kis testvért, onnan valahol a szivárványon túlról, abból a kis tóból, melynek habjai tündérek és sok-sok kis baba tagjait locsolgatják. Lestem csendesen, szó nélkül. Előttem állott a kedves jelenet, kis lelkem tehetségének minden erejével kiszínezve . . . Merően néztem a nyitott ablakon ki a kéklő messzeségbe s ha egy-egy madár rebbent el szemeim előtt, összerázkódtam, behunytam szemeimet s imádkoztam. Félve nyitottam újból fel, hogy ismét becsukjam s ez igy ismétlődött, óh de hányszor. Boldog idők!! Édes várakozásomban lepett meg atyám, boldogságtól sugárzó arczczal. Felcsigázott képzelődésem úgy tüntette őt fel, mintha a földből, vagy az égből termett volna ott; olyan megmagyarázhatlak olyan névtelen remegéstől elfojtott hangon kérdeztem: „Itt van-e már a gólya?“ „Még nincs, édes fiam, de már jön!“ Szinte véltem hallani a szárnycsattogást, sőt a kopogását is hallottam már; s félelmemben mind közelebb húzódtam atyámhoz. Megindult újból a látomás. Számtalan gólyát láttam, amint hosszú szájukban kis gyermekekkel közelednek házunk felé. Láttam, a mint egy kivált a többi közül s egyenesen ment be a mama szobájába s milyen szép kedves kis babát vitt. És én ott elmerülve gyermeki félelmemben, nem is vettem észre, hogy apám eltávozott mellőlem. Az utána nyitva maradt ajtónyiláson keresztül a beözönlő világosság oly különös, oly titokzatos volt. Egyszerre csak szokatlan kopogást, suhogást hallok és árny vetődik az ajtónyiláson át a padlóra és én látok; láttam, amint . . . távozott. * Mintha álomból riasztott volna fel a belépő cseléd: „No úr fi, látta-e a gólyát?“ Kipirult arczczal, szememben ülő lélekkel, kitörő örömmel feleltem: „Igen; de nem láttam az egészet, csak a . . . farkát . . .“ S ezt mind oly igazán, oly boldogan hittem, hogy nem tudott volna e hitemben megingatni semmi sem. Oh boldog idők ! . . . A legszebb dal. A dal, melyet lángoló honfiszív Teremt csodásán — ihlett ajakkal; Mely visszhangra kél ezrek lelkében, S tespedőket ráz fel: . . . az a szép dal! De a dal, melyet égő szerelem Gyújt keblünkben titkos varázszsal; Mit érzünk csak s leírni nem tudunk: Oh mindenkor az ... az a legszebb dal!! Rákos István. »Uj építkezési rendszer«. Egy csodálatos könyvet olvastam. Nem regény, nem biblia, nem bölcselmi mii, egyszerű prózai szakmunka, még pedig oly szakmáról, melyhez semmit sem értek, és e mii mégis egészen földerítette lelkemet, s egész kedélyemre oly felüditőleg, felbátoritólag hatott, mint ha csak a költészet, a vallás, a bölcselem valamely remekét tanulmányoztam volna. Ennek a csodálatos könyvnek a czime: „Uj építkezési rendszer,“ melyet még hozzá nem is valami szaktekintély, csak laikus, de gondolkodni tudó laikus irt. Mikor a kezembe vettem, s a czimét ol- j vastam, egykedvüleg tettem le. Nincs semmi I unalmasabb és megszégyenitőbb, mint oly könyvet olvasni, melyet az ember megérteni és felfogni nem képes. De mindamellett nem hagyott nyugton. Ingerelte kíváncsiságomat. Ismerem íróját, s igy okoskodása érdekel. Már csak azért is, mert engem is megajándékozott könyvével. Feltette felőlem, hogy átolvasom azt, hogy foglalkozom eszméivel, hogy érdeklődhetem czéljai iránt, sőt talán még véleményemet is óhajtaná ismerni: Megakarom hálálni jó véleményét s azért leküzdtem hiúságomat s hozzá fogtam könyve olvasásához. Már bevezetése megkapott. Kezdtem megérteni, s növekedő gyönyörűséggel s örömmel egyhuzamban átolvastam az utolsó pontjáig. Midőn bevégeztem, újból kezdtem s másodszor is keresztül olvastam s lelkem földerült s kedélyem felüdült és felbátorkodott. A czél, melyet e munka magának kitűzött, oly nagyszerű, oly helyes, annyira mindannyiunk érdekében álló, s az eszközök, melyekkel czélját megvalósítani törekszik, annyira egyszerűek és mindenki által megszerezhetők, hogy azonnal be kelle látnom, hogy itt egy nagy, egy eredeti, uj eszme vettetett fel, mely az élet kellemetesebbé, kényelmesebbé, sőt boldogabbá tevését tűzte ki czéljául s melynek megvalósítása századunk egyik legnagyobb vívmányát s dicsőségét képezendi. Mit akar-e könyv ? Miről van szó ? Arról van szó, hogy mindnyájunknak otthont adjon! Igazi otthont, nem ideiglenes tartózkodást, nem talmi aranyat, nem a vendéglők, a bérházak hazug otthoniasságát, hanem a családi tűzhely igazi, valódi otthonát, megszokott bizalmas zugokat, szögleteket, melyekhez szent emlékek legyenek kötve s falakat, melyek benső világunk titkait őrzik s gyermekeinket járni tanulni látták. Otthont, mely a miénk, melyet Ízlésünk, hajlamaink, tehetségünk szerint feldíszítsünk s melyekből sem háziuri öukény, sem önzés vagy szeszély nem űzhet ki bennünket, hol emlékeink megtapadhatnak s hol családunk tradiczióit átvehetik gyermekeink, hogy átadhassák unokáinknak, a pásztorkunyhóknak költészete a nagyvárosi lakások kényelmével egyesül s a hol ott állíthatják fel majdan ravatalunkat, a hol valaha bölcsőnk ringott. Otthont, mely nem leend többé csupán a gazdagok és a falvak kiváltsága, melyet megszerezhet a szegény is, az igazi szegény, a legszegényebb, a nagyvárosok szegénye is. A kis hivatalnok, a kis iparos, a fel nem kapott ügyvéd, orvos, sőt a legegyszerűbb munkás is. Arról van szó, hogy mindenki, a legszegényebb is, örök áron megszerezhesse, megvehesse magának lakását! És pedig nem csupán künn valamely távol külváros zug utczájában, hanem ott, hova őt hivatása utalja, a varos legelőkelőbb helyein, legkeresettebb központjain is! Oly építkezési rendszerről van szó, mely a bérházak fölépítésével a lakosok valódi szükségei és igényeinek kielégítését tekinti első feladatának s akként osztja be az egyes lakásokat és szobákat, hogy azok mindegyike egy magában egy-egy külön egészet képezzen s a kevésbé módosok, sőt szegények által is örök áron megszerezhető legyen!
