Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-11-19 / 46. szám
Budapest 1898. (4.) BUDA és VIDÉKÉ November 19. ködők, kik a társadalmi élet különböző, legnagyobb részt jelentéktelen kérdésein fennakadnak és a szerkesztőségtől várják a helyes választ. Fiatal szerelmesek problémák megoldását kivánják, melyek gyakran nyilt kérdésekké fejlődnek és az olvasd közönség maga is részt vesz pro és contra véleményével a probléma helyes megfejtésében. Titkos drámairók és versfaragók a szerkesztőségeket boldogítják szellemi termékeikkel, onnan reményük az üdvhozó igét, mely hivatva volna őket a hallhatatlanok sorába beiktatni. Pedig e művek legnagyobb része a papírkosár mélyében találja meg méltó nyugvóhelyét. Nem csekély azok száma sem, kik orvosi tanácsért a szerkesztőséghez folyamodnak. Szeplő, májfoltok, vörös orr s ezekhez hasonló bajok ellen minden szerkesztőség készletben tart egynéhány reczeptet, sőt némely lap külön rovatba foglalja a gyógyászat keretébe tartozó üzeneteket. Előfordulnak azután még oly kérdések is, melyeknek megfejtéséhez a szerkesztőség valamennyi tagja hozzájárul. Ezek valóságos ré- buszok; a megfejtéshez minden képzelhető kulcs vagy tudományos támpont hiányzik, naiv dolgok, melyek a kérdezősködőt helyezik komikus világításba és melyekre komolyan válaszolni úgyszólván nem is lehet. — Csak nemrég kérdezte valaki egy napilap szerkesztőségétől, váljon Jókai Mór okos ember-e ? — Azt hiszem, e kérdésre az algvmnasiumok középszerű tanulói is helyesen felelnének, mindazáltal van hazánkban egy kételkedő, ki koszorús regényirónk ország-világ által csodált tehetségéről, nyomtatott bizonyítványt követel. Jókai Mór e kérdésre külömben humoros tárcza-czikkben maga is megfelelt; megelégedett-e a kérdezősködő a válaszszal, arról hallgat a krónika, de hogy a közönség örült Jókai szellemes czikkének, az kétséget nem szenved. A rózsaszínű borítékban megjelenő lapok „Kérdések és feleletek“ czimü rovatában, az olvasó közönség egymás közt levelez. Nagyrészt hölgyek, poetikus álnevek alatt a háztartás keretébe tartozó dolgokról kérdeznek vagy adnak egymásnak felvilágosítást és mondhatjuk, hogy a hölgyek rendkívül figyelmesek egymás irányában, a mennyiben egy kérdésre gyakran hárman-négyen is szolgálnak útbaigazítással. „Tiszaparti szőke“ és „Vágvölgyi barna“ ily módon szellemi barátságot kötnek és nincs kizárva, hogy ily levelezés a legbensőbb magán- levelezést is eredményezheti. A hírlapoknak különben manapság a társadalmi életben rendkívüli szerep jutott osztályrészül. A kiadóhivatalok immár közvetítő irodák jellegével bírnak, melyek révén minden képzelhető czikkhez juthatunk. A házasságok nem a menyország, hanem az apróhirdetések révén köttetnek és bizony igen sokan vannak, kik ezen „már nem szokatlan“ utón ölték magukra a hímen lánczait. A reklám leghatalmasabb eszköze a hirdetés, melynek legdivatosabb formája az apró hirdetés. Nincs e világon lap, e nagyrészt czim nélküli nyilt levelek közlését s az ezekre érkező ajánlatok közvetítését el ne vállalná. A hírlapok különben a közönség nap nap után fokozódó igényei mellett hirdetések nélkül existálni nem volnának képesek. Hisz’ tudjuk, hogy újonnan keletkező hírlapok csábitó ígéretekkel kecsegtetik az előfizetőket; ígérnek könyveket, karácsonyi ajándékot, olcsóbb képes lapok havonkint ékszereket sorsolnak ki az előfizetők között. Mind e kedvezményeket tisztán az előfizetési pénzekből nyújtani lehetetlenség volna. • Magánérdekig levelezések sorába felemli- tendők még „a közönség köréből“ és „nyilttér“ czimü rovatokban megjelent közlemények. Az előbbiben nagyrészt panaszok a kövezet, világítás, goromba konduktorok s más ezekhez hasonló dolgokról, az utóbbiban sokkal kényesebb természetű ügyek, melyekért a felelősség kizárólag a beküldőt illeti, látnak napvilágot. Nyílttéri nyilatkozatok előzik meg rendesen a párbajokat; e rovatban leplezik le egymást kölcsönösen a vérszomjas ellenfelek, azután párbajoznak, a párbaj után pedig kibékülnek. Ez a dolog rendje, melyet megváltoztatni talán még a napirenden lévő párbaj-ellenes akcziónak sem fog sikerülni. 'Wladár Róbert. Jókai jubileuma. Mi budaiak teljesen magunkénak mondhatjuk Jókait. Eltekintve irodalmi babéraitól, nagyrabecsült személye reánk nézve különösen azért érdekes, mert ő az élők között a legrégibb svábhegyi települők egyike. Lapunk első számában tisztelt meg bennünket a költő király azzal, hogy egy szép visszaemlékezést közölt a svábhegyről. Az utóbbi számok egyikéhen fejeztük be egyik legszebb regényét, „Az utolsó budai basát.“ Azzal az előzékenységgel, a mit a „Buda és Vidéke“ irányában tanúsított, kimutatta azt, hogy ő érdeklődik Budáért. Az év legnagyobb részét, még sokszor a téli zordon napokat is svábhegyi nyaralójában tölti, itt írja remek alkotásait, melyeknek minden darabjaival gazdagítja irodalmunkat. Nem volna szép, ha a budai közönség, a budai egyesületek és társulatok, magánosok és az összesség impozáns részt nem venne a jubileumban. A nemzet félszázados ragyogó irodalmi múlttal szemben akarja leróni kegyeletét és háláját. Jókai művei a magyar nemzet szivével össze vannak forrva. Ismerik ezeket a tróntól a kunyhóig. Az összes világirodalomban nem találunk Írót, ki annyit dolgozott volna, mint Jókai és e nagy termelés daczára müvei nem veszték el azt a meglepő bübájt, fantáziát, mely őt különösen jellemzi. Nem lehet, nincsen alkalom most arra, hogy a remekművek bonczolásába bocsátkozzunk, ez a kritikus feladata, de különben is olyan lángelme mint ő, ki annyit használt bubán és örömben, bírálaton kiviil áll, hiszen a hatás, a siker sohasem marad el, a sikernek és hatásnak titkát ő nálánál jobban senki nem ismeri és mindig költő marad. Mi budaiak nem hibázhatunk ebből az erkölcsi tüntetésből, ott kell leunünk még pedig úgy, hogy ez által megmutassuk azt is, hogy mi lelkesedni tudunk. Szép alkalom kínálkozik újon a budai hölgyeknek a nemzet ünnepélyén kitüntetni magokat. Első sorban az ő szivöknek, honleányi érzésöknek ajánljuk a jubileumot. Lépjenek munkába, szítsák a lelkesedés tüzet, mert megérdemli ezt legnagyobb mértékben Jókai. Az ő példájok, kezdeményezésök helyes és sikerre vezeti, irányba fogja terelni ezt a mozgalmat. Nem kételkedünk, hogy e sorok kellő viszhangra fognak találni a lelkes budai hölgyek körében. Erdélyi Gyula. Felhívás előfizetésre. A „Buda és Vidéke“, mint azt tisztelt olvasóink láthatják, teljes igyekezettel törekedik megfelelni programm- jának, a miért joggal várhatja azt, hogy egyesek és testületek előfizetői sorába léphessenek. Különösen a villatulajdonosokat kérjük ezúttal lapunk méltánylására, úgyszintén a közeli községek elöljáróságait és az egyesületeket. Kérjük lapunkat vendéglőkben, kávéházakban, szállodákban, szóval, mindenütt kérni. Ha előfizetőink közül mindenki magán kivül még egy előfizetőt nyer, úgy lapunk olvasóköre nagy terjedelmű lesz és mi még gazdagabban állit- hatjuk össze a tartalmat. Minden 5 előfizető után egy tisztelet-példány nyal szolgálunk. Előfizetőinket kérjük, hogy minden ügyeikkel forduljanak hozzánk, mi készséggel szolgálunk utbaigazitással. Ajánljuk hirdetési rovatunkat kis- hirdetésekre is, mely eladás, vétel és mindenféle ügyletek elintézésére alkalmas. . . A „Buda és Vidéke“ előfizetési árai: Egész évre .... 12 korona. Félévre ....................6 „ Ne gyedévre ... 8 „ Kiadó-hivatal: I. kér., Krisztina-utcza 14. sz. Régi magyar balladák. »Oh, szép magyar nyelv ! A ki egyszer téged Ajkára von, többé nem dobhat el; Szentség gyanánt, hogy befogadja éked Őrző oltárrá válik a kebel.« Ábrányi Emil. A költő eme szavai jutottak eszembe, hogy végighallgattam a „Budapesti népszerű felolvasásokat rendező társulat“ ezidei első felolvasó estélyét. Beköszöntőül Ekkert Antal társulati titkár vázolta lelkesült szavakban az egyesület czélját, mely abban áll, bogy mentői több hívet szerezve a szép magyar szónak, terjessze, ápolja azt és vele együtt a nemzeti érzületet és kultúrát. Utalt a társulat tizennyolez évi működésének eredményeire és buzdította a jelenlévőket a nemzeti szellem ápolására, megerősítésére, terjesztésére, hogy a nép, mely ezer éve él e hazában, ne csak a múltban, de a jövőben is lelje büszkeségét. Lelkesült szavai magával ragadták a hallgatóságot, mely többszörös taps és éljennel adott kifejezést elösmerésének. Majd Balásy Dénes polg. isk. tanár lépett az emelvényre s olvasta fel „Régi magyar balladák“ czimü általános tetszést nyert tanulmányát. Beszélt a régi magyar lantosok és hegedűsökről, a magyar dal- és népköltés keletkezése- és fejlődéséről; majd áttért magára a balladára és egész gyűjteményét mutatta be a régi magyar-, különösen a székelyföldi balladáknak. A magyar nép szivvilága a maga becsületes egyszerűségében és poetikus mélységében tárul elénk e régi dalokban, melyek egyszerűek és természetesek, mint maga a nép, amelynek ajkán keltek, de meghatók és igazak, mint maga az érzés, amelynek folytán létesültek. Egyikben másikban a gyengéd érzelmek helyett ott rezeg a bűn utálata, a kötelességszegés lenézése, mint például a „Rossz feleségében, akit hiába hív fia a mulatságból: »Jöjjön haza, édes anyám. Kiterítve édes apám.« csak az rá a felelete, hogy »Had járjak még egy kis tánezot, Had hörpintek egy pohár bort.« Mélyen megható a „Szép Ilonka“ története. Álmot látott szép Ilonka: széles utón fehér bárány jött az égből, fején a napot s holdat hozta, a hány szál szőr csak volt rajta, annyi csillag rezgett róla. Szólt a bárány Ilonkához: hogy menyekben várnak rája, hajoljon a hivó szóra. Hajlott is rá és hiába keserg anyja, mert megholt a szép Ilonka. A milyen naiv, gyermekded a „Szép Ilonka“ nyelvezete, olyan erőteljes drámaiságában szinte megdöbbentő a „Bogár Imre“ vagy „Gyenge Sándor“ történetének nyelvezete. Valóban : »Mogorva bánat ünnepélyes hangja, ügy zendül benne mint egyház harangja, Mely messze hinti mély, komor szavát; Búg mint a gyászdal, mint sirfáklya lobban S mint súlyos léptek kripta csarnokokban Úgy dobban, úgy dong a kedélyen át.« Hát még a dallama e régi balladáknak, milyen jellemző és érzésteljes. A felolvasás folyamán fel-felzendült Petz István hatalmas hangja s szólt az ének, régi ének, Kaszner Károly diserét és művészi czim- balom kísérete mellett. Csak hallgattuk, mint versengett Szilágyi és Hajmási a szép „császár“ Katalinért, gyönyörködtünk az álruhába bujt királyfi történetében, mig vége nem szakadt dalnak, regének és el nem hangzott az utolsó szó, az utolsó taps. Ujházy Irma.
