Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-01-29 / 4. szám
Budapest 1893. (2.) BUDA és VI DEKE Januarius 29. őrzé meg, ha reá is nem ragadt az uj j jövevény baja. Ma már azonban az okszerűen épített kórházakban az egyes épületek közötti tér akkora, miszerint az egymásra való kölcsönös ártalmas befolyásnak annyira nincs meg a lehetősége, mintha akár mértföl dnyi távolságban lennének egymástól. Azonkívül a ragályos betegek teljesen elkülönített úgynevezett ragály-kórházakba vétetnek fel, külön csoportosítva a hasonló betegségi nemek szerint, úgy hogy ki van zárva az anya-kórházak fertőzési esélye akár himlőtől, akár hagymáztól, a mint az annak előtte majdnem minden járványnak természetes következménye volt. A mai modern kórház minden tekintetben előnyösebb gyógy fel tételekkel rendelkezik, mint akármely magánház. Nemcsak azért, mert egy lendületes fejlődésben levő épitészettannak legfő büszkeségét képezi, hogy az egészségtan szabályait megtestesíteni törekszik, hanem legkivált azért, mert a beteg kényelmét, nyugalma, jól kiválasztott étkezését s a mi a fő, bajának tüzetes ellenőrzését állandóan és rendszeresen csakis a kórházban találhatja fel. A családi önfeláldozó ápolást és a hozzátartozók szeretetéből kifolyó gyengéd bánásmódot természetesen semmi sem helyettesíti, de magában a szeretet nem elégséges az ápolás nehéz feladatának teljesítéséhez. Az ápolás egyik legfontosabb tényezője a gyógyulásnak, de azt is mint mindent tanulni kell, elméletileg úgy mint legkivált gyakorlatilag. A mit a családban előjövő nehány megbetegedési eset után valaki a legjobb igyekezettel s finom megfigyelési érzékével elsajátított vajmi kevés ahoz az öntudatos biztossághoz és szabatos eljáráshoz képest, a mit kifejteni és végezni képes egy minden körülmények között otthonos ápolóné, kiben betege ép úgy bízik mint orvosában. A „ISIM és VIDÉKE“ TARCZAJA. Gróf Széchenyi István hősies elszántsága a lipcsei ütközetben. (Thewrewk Árpád tanárnak a Il-ik kerületi polgári körben Széchenyi emlékére tartott felolvasása január 15-ikén.) Midőn Széchenyi egy barátja kíséretében (1814.) Nápolyban tartózkodott, a, királyi udvarnak is gyakori vendége volt; de inig Széchenyit a nápolyi udvar mindig jobban és jobban megkedvelte és minden módon kitüntette, addig barátját mindinkább növekedő hidegséggel fogadta a királyi család. El is panaszolta ezt végre Széchenyi-nek négyszem közt, a ki ekkor e kérdéssel fordult barátjához: „Irtál-e már haza levelet?“ — „Oh igen, már néhányat,“ volt a válasz. — „S mit Írtál meg bennök?“ kérdé Széchenyi. „Hát azt, a mit látok és tapasztalatok itt; nevezetesen, hogy zsarnokság "uralkodik itt s hogy járom alatt nyög a nép“. •—■ «Db te ügyetlen!“ kiálta fel Széchenyi, „hát nem tudod te azt, hogy itt minden levelet íelbontanak és elolvasnak ? Lám, én is irtain mar több levelet haza, de tudván azt, hogy leveleimet íölbontják, csakis arról Írtam, hogy mily kellemesen töltöm itt az időt s hogy" nevezetesen az udvar mily előzékeny irányomban; azt, hogy politikai tekintetben mily sötét tapasztalatokat szereztem itt, otthon élő szóval fogom elmondani.“ Széchenyit oly előnyösen jellemző nyilatkozat után barátja, Nelátván, hogy nagy bakot lőtt, rögtön elhagyta hápolyt. A háborús időkben pedig hirtelen és sürgősen felszaporodó beteg és sebesült létszám megfelelő mértékben igényel szakavatott és az ápolás tanaiban jártas kezeket. Ezeket előteremteni nem lehet, csupán hosszabb idő alatt nag}r gonddal készíthetők elő. E feladatot tűzte ki magának a vörös - kereszt - egylet Erzsébet - kórháza, melylyel a közönségnek egy minta-kórházat bocsátott rendelkezésére, hol a beteg tüzetesen ellenőrzött ápolásban részesül. Az lévén a czél, hogy tisztének minden részletében begyakorlott és önfeláldozó kötelességérzettel biró ápolónők kópeztessenek, kik elméleti és gyakorlati éveik elteltével bármely kórházban a czélszerü ápolás tanait meghonosíthassák — kivált háború esetén. Közlekedési mizériák, vagy : utazás Pestről Budára, Irta : gróf Vay Sándor. Nagyou szeretem Budát, ösmerőseim egyenesen rám fogták, hogy szerelmes vagyok belé... Hogy és miként van, magam sem tudom, de annyi tény, hogy semmi uton-módon nem bírnak át csalni. Valami csodálatos vonzerőt gyakorol rám a jobbpart, méla csöndjével, elhagyott zig-zug utczáivaJ, kisvárosias hangulatával. Utczámban ösmerek mindenkit, ha hazafelé ballagok szalutál a sarkon álló rendőr, barátságosan mosolyog a gesztenyesütő olasz, a ki nyáron jövendőmondó kanárikkal foglalkozik, a „Fekete kutya“ derék főnöke megkérdez mi újság oda át és a kis rácz trafikosné Pesten soha nem tapasztalható előzékenységgel rakja elém a legis- legszárazabb trabukkókat. Pedig tessék nekem elhinni, hogy a kinek a nap nagyobb részét, mint például nekem is, oda túl kell töltenem, annak télen valódi halál megvetéssel kell bírni a budai lakáshoz és legalább is annyi hősieséggel, mint Zrínyi Miklósnak mikor kirohant Szigetvárból vagy Leoni- dosnak a Termopyleákon való átmeneteihez. Értem alatta az ilyen fogvaczogtató, agyvelőt hasogató és a levegő páráiban diíteritiszt Egy második érdekes adat a következő : Széchenyi egy alkalommal magához több mágnást hitt, hogy velők a lánczhidtervét közölje és részleteit velők megbeszélje. Midőn eltávo- zának, Széchenyi kikisérte őket Tasn er Antal titkárával együtt a lépcsőig. Midőn még lent sem voltak egészen a lépcsőn, az egyik hangosan (úgy hogy a lépcső legfelsőbb fokán álló Széchenyinek hallania kellett) igy szólt: »Hallottátok, hogy min töri ismét a fejét az a bolond?“ Szavait a többiek hangos gúny- kaczaje követte. Egy harmadik ismeretlen adat, melyet a felolvasó szintén egy olyantól hallott, ki azt Széchenyi titkárának, Tasn er Antalnak szájából hallotta, a következő: A mai Széchenyitér helyén azelőtt bűzös ganéj- és szemétdombok emelkedének és esős időben térdig érő sár boritá a tért. Széchenyi egy napon az ujépületi had- , parancsnoknál látogatást tett és előadta neki, hogy ezt a tért, mely a szemre undorítókig az orra boszantólag s a tüdőre fulasztólag hat, sétánynyá szándékozik átváltoztatni s hogy ennélfogva a katonai parancsnokság engedélyét kéri hozzá. A parancsnok nagyon helyeselte a sétány tervét azon megjegyzéssel azonban, hogy a katonaparancsnokságuak a térhez semmi köze sincsen, hogy az engedélyt nem ő, hanem csak a város adhatja meg. Széchenyi ekkor a városhoz folyamodóit; de ez illetéktelennek mondta magát ez ügyben és Széchenyit az ujépületi parancsnoksághoz utasította, minthogy csak az adhatja meg az engedélyt.-----------Széchenyi ek ként szabad kezet nyervén, azonnal hozzáfogott a munkához és létrehozta ama tért, mely létrehozójának nevéről ma is a Széchenyitér nevet viseli. rejtegelő telet, mint az, mely az üdv 1893. évében ereszkedett ránk. A Duna . . . nem simára (akármilyen regényesen hangzanék is ez, az igazság kedvéért nem írhatom igy) göröngyösre van fagyva s hókupaczain csak néhány elkeseredett varjú ug- rándoz ... a vígan f'ütyengető, melodikus dalokat zuhogó propellerek réges régen Ui-Pesten és O-Budán vannak s mi szerencsétlen budaiak száz mértföldnyire fő- és székvárosunk fiatalabb felétől . . . Buda és Pest ilyenkor játszák a „Divorqons“-t s ebben a vígjátékban a jobbparti lakosságnak jut a tragikus rész. Mikor a propeller jár fél kilenczkor fölkelek, a lehető kényelmesen megiszom theámat, fölöltözöm, rágyújtok s a negyed tizét veri a barátok tornyán oda át, mikor a hatvani ut- czába befordulva, „jó reggelt“ kíván a vastag Náthán hordár. Most . . . legjobban szeretnék erről a mostról egyátalán hallgatni, mert az épen olyan mint Heine ama dala, melyben a költő elmondja szenvedéseit, de arra, hogy miként állta ki csak azt jegyzi meg — aber fraget nur nicht wie ! én is azt mondom . . . csak budai ember tudja, érzi és talán méltányolja azt, mi az, most átjárni. Az egyetlen közlekedési eszköz az omnibusz, azok az ó-világi bárkák, melyeket az emberiség kocsizására talált ki valami Torquemada idejéből elkésett, inquisitornak született halandó. Még jóformán szürkül, mikor kibújok az ágyból, nagy sietve hörpintem föl a reggelit, kez- tyüimet a kapuban huzom föl és rágyújtani egyátalán nem gyújtok rá, nehogy időt vesztegessek mégis uram fia, ha ácsorgások után végre rákaphatok az omnibuszra kilencz órakor, örülök ha déli harangszó előtt néhány perczczel üdvözölhetem a Fonciére tetején tánczoló Merkúrt. Van még igaz lóvasut is, de azt csak a II. kerületiek használhatják, mert csak nem kerülök a Tnbánból le a Margithidnak, mikor nekem a betvárosban vagy a VIII. kerületben van dolgom. Ezek a kocsi-szörnyek rendesen rozogák, piszkosak, lovaik a szegény Rozinante egyenes utódai, melyek szüntelenül a Nirvána felé sóhajtanak. A kocsisok leggyakrabban ködös állapotban úgy hajtanak, hogy jó szerencse, hogy az Andrássv úttól a Rudas-fürdőig legföljebb egyszer borul föl jármüvük. A konduktorok, többnyire ama bizonyos Azrák törzséből olyan arrogánsok mint legalább is egy hitelszövetkezeti vezérigazgató s ha az utas egy hatost ád oda s csak zóna, azaz szakasz jegyet kér, sehogy sem szeretik visszaadni' A mi Szécheny i-nek egyik legnagyobb- szerű alkotását, t. i. a lánczhidat illeti, a felolvasó, előrebocsátván azt, hogy az alapkő letételének napján az inditványoztatott, hogy a nagyszerű mű, minthogy Széchenyi - nek köszöni létét, Széchenyihid nevet nyerjen, azt kérdi, s nem jogtalanul, váljon miért hívjuk mégis csak egyszerűen „1 á n c z h i d“-nak ? váljon azt gondoljuk-e, hogy úgy is már leróttuk — voltaképen soha eléggé le sem róható hálánkat a legnagyobb magyar iránt ? váljon miért nem érzi magát Budapest, mely a lánczhidon kívül a c a s i n ó t, a gazdasági egyesületet (köztelket), a dunagőzhajózást, a kereskedelmi csarnokot, az első gőzmalmot és gépgvárt, az alagút eszméjét, stb. Szécheny i-nek köszöni, arra indíttatva, hogy Széchenyi leguagyobbszerii alkotásainak egyikével, t. i. a lánczhiddal, az ő nevét örök időkre akként kapcsolja egybe, hogy a hidat — mint az már az alapkő letételekor inditványoztatott — „Széchenyi -hi d“-nak nevezze ? Széchenyi „naplójára“ vonatkozólag a felolvasó igy szól: „Fájdalom, e naplója nincs meg egészen. Megvan az utolsó 24 kötet, melynek utolsóját 1848. márczius 18-án fejezte be. A későbbi köteteket a bécsi rendőrség 1860. márczius 3-án lefoglalta s azóta senki sem tudja, mi lett belőlük? Valóban már nagy ideje volna utána járni, megvannak-e még Bécsben e kötetek, s ha igen, akkor elmulasztliatatlan kötelességünk, Széchenyi szellemének azzal is leróni a hála adóját, hogy elkobzott köteteinek visszaadását, mint a nemzet vagyonát, követeljük, még pedig annál is inkább, minthogy Széchenyi naplója, — a meglevő kötetek után ítélve — a hazai történelem legbecsesebb
