Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-03-19 / 11. szám
Budapest 1893. válaszszon az értekezlet 63 tagból álló végrehajtó-bizottmányt, melybe beválasztandó volna az I. II. és III. kerület törvényhatósági bizottsági tagból 36 és pedig úgy, hogy minden kerületből 12 legyen e végrehajtó bizottságban. Továbbá a Budán fennálló 8 kör mindenikéből 3—3 tag és a budai oldal 3 országos képviselője. A 36 törvényhatósági bizottsági tagot az illető kerületi bizottsági tagok ösozessége a körök képviselőit pedig ezek választanák. Az igy létesülő 63 tagból álló végrehajtó-bizottmány maga választaná meg tisztikarát és állapitaná meg működésének módozatait. Időnként azután össze fogja hívni őket, hogy teljes ülésben számoljon be működéséről és meghallgassa amaz előterjesztéseket és indítványokat, melyeket ez értekezlet ama tagjai kívánnak tenni, kik nem lesznek tagjai a választandó 36-os bizottságnak. * Sokan voltak jelen, számszerint vagy 400-an. Ott voltak a kerületek oraz. képviselői: Fáik Miksa, Darányi Ignácz és Horváth Gyula is. Képviseltették ezenkívül a kaszinó-egyesületek s nagyobb társas testületek kvildöttségileg magukat. Az elnöki széket egyhángu felszólításra Fáik Miksa foglalta el. Az előadói teendőket Toldy László dr. főv. főlevéltárnok látta el. A hídépítés kérdésénél Tatay Adolf az óbudai hid tervét is fölvenni ajánlá, Rónay Károly és Kanócz min. titkár azt kívánják, hogy az értekezlet tartózkodjék a részletektől. Darányi Ignácz kifejtette, hogy az építkezés helyét és sorrendjét megjelölni még most korai volna s a részletek a végrehajtó-bizottságra hagyandók. (Helyeslés.) A forgalmi eszközök kérdésénél több szónok egy uj sikló építését, uj útépítést a fehérvári ut s a Kelenföld közt, a fogaskerekű vasút vasárnapi tarifáinak leszállítását kívánta, — az értekezlet kimondta, hogy a forgalmi eszközök szaporítására s javítására a főváros egész területén törekedni fog. A Dunapart szabályozása dolgában Olay Szilárd és Hampel elöljáró felszólalása után az emlékirat szövege változatlanul elfogadtatott. A kúria épületnek Budán emelését az értekezlet Fáik felvilágosítása folytán mellőzte. Fáik ugyanis ez ügyben már küldöttséget vezetett az igazságügyminiszterhez, de Szilágyi Dezső a kívánság teljesítését megtagadta, újabb lépések szintén eredménytelenek volnának. E tárgyhoz még visszatérünk. Régi dal. Simulj hozzám, kis tubiczám, Tubi-tubi-tubi-tubi, kis tubiczám, A f'ennti dal-refraint dúdolta maga előtt Kálmán barátom, mikor évek óta először lévén nála látogatóban, régi jó bajtársommal elmerengtünk az elmúlt évek boldogságában és bolondságaiban. A hányszor beszédiinben egy kis szünet beállott, rögtön rákezdett e dal mormo- gására vagy plane fütyülésére. „Ki a manó tanított téged erre a rigótempóra ? — szóltam végtére, egy kissé boszan- kodva — ha már lelki kényszered van régen látott barátodat dudolással traktálni örventesd legalább egy kis változékonysággal! Talán több dal is létezik a világon és emlékezetedben?!“ „„Igaz — mosolygott — van több dal, de nekem csakis ez egy megy dalszámba, telkemet, szivemet legbenső boldogság varázsával töltvén el, emlékezetemben kápráztató szépségű képeket teremtvén, ragyogóbb, mint a legmerészebb fantáziának aranyos sugárban rezgő délibáb túlvilági alkotásai““ és a lelkesedéstől sugárzó arczczal, felindulástól remegő hanggal újra rákezdette: Simulj hozzám, kis tubiczám, Tubi-tubi-tubi-tubi, kis tubiczám. „Szánalomra méltó ember — gondolám magamban — milyen vig, kedélyes, okos fiú voltál — és most ? !“ ,,„Ho, hó, barátom“, szakította félbe gondolatim menetét, mintha arczomról leolvasta volna a bekövetkező conclusiot, „ne hogy hiába fárazsszad agypathologiai tudományodat elmesélem neked, miért oly kedves előttem e dal !“ BUDA és VIDÉKE És szemeit a látóhatárt ölelő, bíboros ködben úszó hegyekre szegezvén, így kezdé : „„Tudod, hogy kerültem ki a nagy városok zajos hajszájából az én remetei magányomba a Kárpátok alján. Egy kis katlanszerű völgyecs- kében, meredek, sziklás hegyek ölében állott elég tágas házam ; három-négy kunyhó hajlékot adott ugyanannyi családnak. Velem egy házban lakott a testi kellékeimről gondoskodó „Zsuzsi néni“, azon napokat élvén már, melyek a szent- írás szerint „már nem szépek“ ; fösvény kézzel készítette részemre s fél tuczat ebeim részére a mindennapi kenyerünket. Szomszédok voltak egy oldalon egy órajárásnyira két tót falu, melyek oly szegények voltak, hogy még pálinkás-zsidó sem telepedett le bennük, itt lakott egy 80 éves lelkész ; más oldalra szintén egy órányi távolságban egy városka feküdt, melynek politikai és vallási viszonyai azonban reárn nem lehettek csábítók. Tehát emberi társaság hiányában magamra maradtam a szép természettel és kutyáimmal. Puskával a vállamon, kalapácsos bottal a kezemben, egy-két vizsla vagy kopó által kisérve, barangoltam a hegyek között, imitt-amott megijesztvén egy vigyázatlan rókát, a frissen feltúrt hangya-halmon látható medvenyomokról örömmel véve tudomást a legközelebbi vadászat javára, vagy pedig a kőzeteket tördelve s kalapácsolva, arany vagy ezüst érczeket kutatván — hasztalanul. Nem mentem én prédát ejteni, hasznot sem kerestem, csak virágcsokrot hoztam rendesen az én magányos szobámba. És mégis kerestem valamit, a nélkül, hogy tudtam volna mit, éreztem, szomorú magányomat és még sem kerestem fel senkit. Boszantott, hogy mindenütt párosán, hármasával, stb. élnek és csak egyedül én lopom czéltalanul s magamra hagyva az Ur Istenek legszebb napjait. Egy napon, mikor megint sajnáltam, bogy bőröm nincs berendezve gombolásra, mert szerettem volna tízszer is egy negyedóra alatt kibújni belőle, kirohantam az erdőbe, futkostam bent keresztül-kasul, mig egy kissé megnyugodtam és egy terebélyes bükkfa alatt áfonya-cserjecskék közé lefeküdtem. Előttem ezüstös habjaival, ugrándozott egy hegyi patak, mohlepte sziklákon át, szeszélyesen jobbra- balra vetvén magát a sötét-zöld sűrűség árnyékában, felettem a nyári meleg szellőben szendén mozgó ágakat ellepték a piczi kis czinegék, himbálódzván, röpdösvén, egymást kergetvén és végtelenül csicseregvén. A gyönyörű természet e titokzatos magányában magamhoz tértem, csendesebb lett a felkorbácsolt idegzet és mikor messziről áthallatszott egy gerle szerelmetvágy ó turbékolása, már én is hegyeztem ajkaimat, neki felelendő, de szándékomat abba kellett hagynom, mert bámulat, meglepetés torkomba rekesztette tur- békolásomat, s nyitott szájjal bámultam az erdő sűrűjébe. És volt is okom. A patak mentén két hölgy — akkor majd azt hittem, hogy tündér — közeledett, vidámszinü nyári ruha lebegett kaczérkodva az időnként látható harisnyák vakító fehérsége s a kőről-kőre ugrándozó piczi lábacskák csókolnivalósága körül. És az életkedvtől duzzadó bíboros ajkaktól csak úgy tört az árnyas faóriások, az azúrkék ég felé, egy érző szív kimondhatatlan melegével: Simulj hozzám, kis tubiczám, Tubi-tubi-tubi-tubi. kis tubiczám. És feleltek erre a gerlék magas fészkükben és feleltem én egy fájós sóbajjal. Röviden szólva, az egyik tündért ösmertem, kedves kis kaczér asszonyka volt, a völgynek úrnője, az énekesnőt, mint barátnéját mutatta be, ki hozzá jött búcsút venni messzi földről, mert búcsút vesz az egész világtól egy közeli kolostorban. Hogy nézett ki ?! mint egy erdei őzike. Sugár termete, villogó, sötét szempár, fekete fürtös haj, mosolygó, üde arcz, az egész lény hajlékony, mint egy tropikus liánná. Megismerkedtünk, jól mulattunk a szép természetben, szamóczát szedtünk, ijesztgettük a patak villámgyors pisztrángjait a naplenyugvásig. Haza felé menvén, józan eszem felét ott vesztettem valahol a patak habjai között, mert mikor át kellett kelni a más-oldalra, a szőke kis asszonyka, megszókván már a hegyi sétákat, fürgén ugrott át egy kőről a másikra, nevetvén és gúnyolódván, hogy segítsem át a fővárosi Márczius 19. úrnőt, ki nincs betanítva ily expedicziókra. Szomszédnémra néztem, ez félénken vsszahúzó- dott, rózsás pir lepte el kedves arczát, tágra nyitott tüzes szemeit reám szegezte, félig ijedten, félig fenyegetőreg, de én a mint mondám, eszem felével csak bírván, illendőség ide illendőség oda, megfogtam a kedves leánykát, felemeltem karjaimba, magamhoz szorítottam és uczczu neki a sziklás pataknak; igaz, hogy a puha kezecskéknek valamennyi fiz rózsás ujját és körmeit éreztem az arczomon és szakálomban, de bántam is én, az édes teher letevésével a túloldalon is eleget késlekedtem, csak reá néztem és halkan ismételtem dalát: Simulj hozzám, kis tubiczám, Tubi-tubi-tubi-tubi, kis tubiczám. Akkor kezdődött életem legszebb szaka; nem volt már üres a szivem, nem közönyös többé a világ, kezdettem megint a mit már eltanultam volt, kívánni s reményleni. Hetek múlva, mikor már-már a kolostor sötét kapuja nyitva állott, hogy azt a szabadságszerető, életvidám őzikét a zord, szürke falak között eltemesse, mikor nála voltam, a fejedelem-asszonyhoz ajánló levelet hozván — búcsúzni s akkor valahogy találhoztak kezeink és tekinteniük és a kolostor rideg falai helyett karjaim dobogó szivemhez szoriták a kedves kis galambot, boldogan és boldogítva, halkan dúdoltuk együtt akkor is : Simulj hozzám, kis tubiczám, Tubi-tubi-tubi-tubi, kis lubiczám. Az idők múltak, a fürge őzike, most már az én kis menyecském, kezdette a sziklás sétákat valahogy nem kedvelni; kissé bágyadtabb, fáradtabb lett és ha azt mondtam neki „maga lustácska már megint fekszik, a helyett hogy velem sétálni menne“, elfordult, elpirult és mindég valami titkolni, takarni valója volt; varrni, kötni, hímezni, vasalni volt az ő folytonos programmja, nekem pedig kellett egy szép uj fűzfakosarat zöld posztóval bélelni, csokrokkal, szalagokkal díszíteni s tudja az Isten mi minden érthetetlen dolgot végezni; — hála az Úristennek, kedves barátom, végre mégis kisült, mi baja volt és nem sokára versenyeztünk a zölddel bélelt bizonyos kosár körül, odahajolva a vígan kapálodzó kis emberkéhez, kirántván őt kényelmes párnáiból és mindkét fülibe énekelve: Simulj hozzám, kis tubiczám, Tubi-tubi-tubi-tubi, kis tubiczám. Szerény, csendes életünkben ily felvonás több is volt, boldogítván egymást, észre sem vettük, hogy most már minden oldalról simulunk egymáshoz; igy egy kis világot képezvén, a külvilág boldogságunkra vajmi kevés befolyással van, úgy mint mi sem kívánunk boldog megelégedésünkkel kifelé tolakodni. És hogy oly soká tart szivemben, lelkemben utóhangja annak az erdőben oly régen hallott dalnak, az egy édes titok, kedves barátom, melyet testi s lelki üdvöd kedvéért neked elmondok ; a kis feleségem . . .“ E pillanatban felugrott . . . barátom futólag kezet szorított velem, odavetette: „bocsánat máskor . . . mert . . .“ és egy ugrással kint volt a szobából. — A lakás túlsó szobáiból pedig egy női 'hang édesgetve énekelte : Simulj hozzám, kis tubiczám, Tubi-tubi-tubi-tubi, kis tubiczám. Féry Narczis. Kossuth levele gróf Kreithhoz. Kedves gróf Kreith! Az elintézett és el nem intézett levelek halmaza összekeveredtek asztalomon, tartok tőle, hogy e miatt válaszom október 3-iki becses levelére késő érkezik, de az hogy a 48—49-iki szabadságharcz országos múzeumnak ép azért, mert „or szágó s“, helye csak a főváros lehet, előttem annyira világos dolog, miként reméllem, hogy az én véleményemre nem volt szükség, miszerint a kérdés ily értelemben döntessék el. Sok mindent czentralizálnak a fővárosban, a mit czentrelizálni nem kellene, de hogy „o r-
