Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-02-26 / 8. szám
Budapest 1893. (3.) BUDA és VIDÉKE. Február 26. Hogy lettem én budai? Irta: Muzslai János. Mert, tetszik tudni, bárom-négy évvel ezelőtt még Pesten laktam, a pipa-utczában. Nem tudom, honnan kapta a nevét: a formájáról-e, vagy arról a mocsokról, mely benne mindig hagyományos bőségben találtatok. Különben arról nevezetes, hogy néhány élelmes lakója az utcza-tisztitásnak egy uj és felette czélirányos módját találta fel, melyet nem lehet eléggé ajánlani az érdemes tanács figyelmébe. Az úgy történt, hogy valamelyik télen abban az utczában teljesen fennakadt a közlekedés. Egész hegyláncz húzódott rajta végig óriási hórakásokból, melyek az idők folyamán koromból és szemétből kombinált pompás fekete patinát kaptak. Hogy a csalódás teljes legyen, a hegyek alján tavak és patakok keletkeztek, úgy, hogy a kép egy mosdatlan Svájcz benyomását tette. Talán ez lehetett az oka, hogy csak tapasztalt turisták mertek arra vállalkozni, hogy hegymászó botokkal és kaucsuksandolinokkal ellátva rajta keresztülhatoljanak. A lakosság ama része, melynek nem volt érzéke a tuiúsztika magasabb gyönyörei iránt, kezdte ezt az állapotot tűrhetetlennek találni. Elvégre, az ember mégis szeretne télen is néha- néha saját szemeivel meggyőződni róla, hogy meg vannak-e még a régi tisztes omnibuszok s hogy csakugyan uem épült-e még fel a központi városház, (Hogy az uj vízvezeték nincs meg arról otthon is meg lehet bizonyosodni.) Szóval: kiütött a ribillió. Utczai csődületről természetesen szó sem lehetett. Ilyet ott legügyesebb rendőrbiztosaink sem lettek volna képesek rendezni. E helyett az elégületlenek népgyülést tartottak — telefonon. Ennek eredménye volt az a pompás eszme, melynek nincs párja az európai kontinensen, a hol pedig az utc ák tisztántartását egyaránt szivén hordja a közönség is, meg a hatóság is. Ebben külöm- bözik Ázsiától, hol az utcza szemetjével sem a közönség, sem a hatóság nem törődik. Budapest, miut a földrajzból tudjuk, az a város, a hol Európa végződik és Ázsia kezdődik, viselnie kell tehát mind a kettőnek a jellegét. Talán innen van, hogy nálunk az európai dolgok iránt a közönség érdeklődik, a hatóság pedig inkább Ázsia felé húz. Hogy a népgyülés egy hódolatteljes folyamodvány volt ő Felségéhez. Nem denuncziálták a tanácsot. Oh nem. Még csak a kormányra sem panaszkodtak. Arra kérték a szeretett királyt, a ki akkor Budán tartózkodott, örvendeztesse meg legalázatosabb jobbágyait azzal, hogy — egyszer, csak egyetlen egyszer -- hajtasson véemelkedtek, a gyepet megnyirták, sok fát kiirtottak s megkezdték az építkezéseket, az utak szabályozását. A jó öreg „Szubovits bácsi“ Szu- bovits Antal a főherczegi javak igazgatója, királyi tanácsos, már akkor egész nyáron át ott lakott abban az egyik kis svájczi házban, mely az alsó vendéglő mellett van és legelőször készült el. 0 dirigált, igazgatott, jött, ment s tanácskozott a főherczeggel, a ki hetenként egy- szer-kétszer rendesen kirándult a készülőben levő paradicsomába s ilyenkor egész családi fesztelenséggel ebédre is vendégül maradt Szu- bovitséknál. Rendesen szegény jó apámmal, a ki akkor főudvarmestere volt s még néháhy segédtiszttel jött egyik délelőtti hajóval. Bzubovitsék, édes anyám és öcsém többnyire a hajóhidnál várakoztunk reájuk s a fenséges urnák mindenkihez volt egy nyájas, lekötelező szava. Egyszer, soha sem felejtem el, szintén Bzubovitséknál ebédelt ő fensége kíséretével s határozott kívánságára, atyám bennünket gyermekeket is kénytelen volt az asztalhoz ültetni. Én az asztal legvégén ültem, épen szemben a főhelyen ülő fenséges úrral. Első fogásnak valami rettenetesen megpaprikázott leves-féle jött az asztalra, melylyel sehogy sem tudtam megbirkózni. Köhögni nem mertem, a szemeim könyeztek s minden kanál leves mellé titkon egy jókora darab kenyeret gyűrtem a számba. József főherczeg úgy látszik sokáig nézte gig a pipa-utczán. Valami ártatlan ürügy alatt, hiszen olyan könnyű rá alkalmat találni. Ok meg vannak győződve róla, hogy ő felségének az a puszta elhatározása, hogy az ő utczájukon fog áthaladni, úgy elfujja onnan a hóhegyeket, a tavakkal és patakokkal együtt (az egész Svájczot), hogy hírük sem marad. Hát nem nagyszerű eszme ez ? Én Istenem, a király már annyit tett az ő hűséges magyarjaiért, ez a csekélység már számba se jönne. Évenkint, a legsárosabb, leglutskosabb téli időben, szép lassan sorra venné az utczákat. Még talán ki sem kellene mindig mozdulni a palotából. Elég volna kilátásba helyezni, hogy hátha, meglehet stb. Hogy ragyogna minden! Milyen elégedett ábrázattal tekintene végig Ráth Károly (nem iparos) a kiszemelt „útvonalakon“, önkénytelenül mormolva hangulatmérő bajusza alatt a kaleidoszkóp elvei szeriut berendezett közmondását, mely lelki örömmel kezdődik és az emberi kor legvégső határánál végződik! Mindez bizonyos érdekességet kölcsönöz a pipa-utczának s lehet, hogy engem is ez vonzott oda. Udvari lakásom és szebb kilátásom volt, mint a szomszédomnak, kinek a szobái pedig utczára nyíltak. Mert ő az ablakaiból egy szemközti baromfikereskedő raktárába és műhelyébe látott, én pedig a Duuában s a gellérthegyi czitadellában gyönyörködhettem. (Rövid idő alatt a hajó-jelző kosarászat terén meglehetős tekintélyre vergődtem.) Igaz, hogy szomszédom viszont abban az előnyben részesült, hogy nemcsak a vánkosa volt pelyhes, hanem a kávéja, meg a levese is. Mindjárt az első fertály alatt egész madárfeszek képződött a gyomrában. Mikor én kinéztem az ablakon, ez nagy gyönyörűség volt nekem, mikor pedig a nyári nap nézett be rajta, az meg neki lehetett nagy gyönyörűség. Ezt abból következtetem, mert nem tudott vele betelni. Délelőtt tiz órától eäte nyolczig a világért nem mozdult volna el onnan. Ezalatt a lakásomban kedélyes élet fejlődött ki. A hőmérő kéjesen fortyogott s nagy ambiczió- val ugrándozott a negyvenes szánj felé. (Mindig gyűlöltem a kiállkatatlan strébersége miatt.) Á nagyobbik fiam, a Jani egész nap főzősdit játszott. Papirfazekokban forralta a vizet. A kisebbik, az Anti, nem játszott semmit, hanam barnára sülve lihegett a szőnyegen. Néha-néhi úgy tett, mintha lubiczkolna. Azt hitt3, hogy fü- rösztik. A legkisebbik ... no az akkor még nem állott közelebbi vonatkozásban a napvilággal. A feleségem, meg én filozofálni kezdtünk. Különösen azt a kérdést taglaltuk behatóan, miféle lelki elváltozások vezethetnek egyes szerencsétlen halandókat arra, hogy mesterséges kínlódásomat, mert egyszerre csak jóizűn elmosolyodott szokott vontatott modorában odaszólt hozzám: — A ki katona akar lenni, meg kell annak enni a paprikás levest. Hátha puskapor lett volna, nem e birkóztam volna meg vele. Szerencsésen lecsúszott az utolsó kanál is. Az élet sokkal feketébb leveseket is megkóstoltatott azóta, de merészen elbántam azokal is, — nehéz napokban mindig fülembe cendiilt a fejedelmi szózat és bizony — soha sem a leves gyűrt le engem! A már szépülő édennek Ígérkező szigeten láttam sétálni a belgák királynéját, a ki akkor még nem is sejtette, hogy szőke fürtű, angyal szép kis lenyának milyen tragikus sors fog jutni Magyaroszág történelmében. Mért is nem engedhette meg a kaján végzet, hogy Szent-István trónján egykor oly utód üljön, kinek ereiben József nádor unokájának vére csörgedez . . . Itt kötöttek neki illatos virágokból három színű bokrétát, itt hangzottak mélabus hárfa- kiséret mellett ajkairól a „Képeddel alszom el“ ábrándos akkordjai — — — Régen, régen volt. A fejedelmi álom teljesült, a Margitszigetet József főherczeg valóban Budapest paradicsomává tette és a Dana e gyöngyét méltán irigyelheti tőlünk minden európai főváros, de én mindig busán bolyongok árnyat vető platanusai alatt, mert lombjai nekem a múltról beszélnek, a mi viszzahozhatat- lan, a mi mindörökké fáj-fáj . . . gőzfürdők értékesitésével spekuláljanak. Ezeket találtuk ugyanis a világ legfölöslegesebb intézményeinek. Egyszer meglátogatott egy ismerősünk. Nagy örömmel fogadtuk. Az első perczekben igen jól érezte magát. Azután elkezdett izzadni. Ezt természetesnek találtam. Majd olyan vörös lett, mint a rák. Ezt kissé különösnek találtam, mert nem mondtam, semmi olyant, a mitől pirulnia kellett volna. Negyedóra múlva engedel- met kért, hogy levethesse a kabátját. Természetesen megengedtük. Legalább én is levethettem. A második negyedóra múlva a mellényét is levetette. A harmadik negyedóra leteltével — nem vetett le semmit, inkább újból magára vette a mellényét is, meg a kabátját is és ünnepélyesen kijelentette, hogy ebben a meleg lakásban nem tudna megmaradni egy napig sem. Ajánlotta magát és a nyaralást, azután hízelgő gyorsasággal távozott. Elment, de nálunk hagyott egy bogarat, — a nyaralást. Remegve őriztük, mert féltettük a nap haragjától. Csak borús időben mertük elővenni, de akkor aztán nagy szeretettel ápoltuk, beczéztük, mig lassankint akkorára megnőtt, hogy majd bekapott bennünket. Végre is be kellett látnunk, hogy ennek egy „kisebb javadalom“ a fél fogára sem elég s egy szép napon, nem minden köny és verejtékhullatás nélkül, túladtunk rajta. Elkeseredésünkben neki indultunk a világnak és fölfedeztük — Budát. Azóta többre tartom magamat Kolutnbusnál. Mert az olyan földet fedezett fel, melyet a világtenger végtelenje rejtegetett, ón meg azt, mely itt volt a szemünk előtt, még se láttuk meg. Makacsul ragaszkodom ahhoz a gondolathoz, hogy az utóbbi nehezebb, Nyilt levél. Teli, Schinabeck Engelbert urnák, mint az >Ó-Budai Dalkoszoru« ez idtiszerinti alelnökinek , Igen tisztelt alelnök ur! Ön e lap ez idei 6. számában közzétett felszólalásomat arra méltatta, hogy a múlt számban „Válasz a megrovásra“ czimen nyilatkozatot adott ki. Fogadja érte első sorban köszönetemet és pedig nemcsak azért, mert érdemesnek találta, hogy nyilatkozzék, hanem azét is, mert soraiból látom, hogy nekem mekkora és mennyire igazam volt. Lássuk csak : Ön beismeri, hogy a kifogásolt programúi semmiképen sem felel annak a várakozásnak, a melylyel minden magyar ember az „Ó-Budai Dalkoszoru“ iránt viselkedik ; ön beimeri, hogy a kérdéses programmou majdnem csupa német „zengeráj stikli“ (e szót ö n használja !) volt jelezve, elismeri, h^gy azt a műsort kinyomatták, szét is küldték (mert hisz különben én sem vehettem volna róla tudomást!) tehát a legkomolyabban gondoltak arra, hogy azokkal a „zengeráj stiklikkel“ „abrakoltassák közönségüket“ (e kifejezés is az öné!); s elismeri azt is, hogy az ön határozott fellépésére volt szükség, hogy a „szép“ terv dugába dőljön. Engedjen meg nekem egy kijelentést, t. alelnök ur ! Azt hiszem be fogja látni, hogy én, s velem együtt mindazok, a kik azt a hírhedt műsort olvasták, nem tudhattuk, nem tételezhettük fel, hogy azt egy u. n. szükebb bizottság az elnökség tudta nélkül nyomassa ki, s annak appróbálása nélkül oszsza szét; ha ezt meggondolja, nem fogja rósz néven venni, hogy az ön általam nagyrabecsült személyét is szóba hoztam múltkori felszólalásomban. A mint kijelentéséből látom, megtette azt, a mire én felhívtam minap : latba vetette egyéni és társadalmi tekintélyét és csakugyan meg volt a foganatja. A midőn tehát e helyen kijelentem, hogy Önhöz intézett múltkori kérdéseimet illetőleg a „uem kellő tájékozottságot“ (a hogy Ön mondja); egyúttal kalapot emelek az Ön haza- fisága előtt. Ámde ez nem azt jelenti, hogy én nekem nem volt a minap igazam. Ezen beismerésem egyes-egyedül csakis Önt, az egyesület ez időszerinti alelnökét illeti; mert a mennyire sikerült Önnek magát tisztázni a germanizálás vádja alól, akaratlanul, önkénytelenül is ugyanakkora mértékben rásüti az egyletre ezen vádat, melyet én múltkor emeltem.
