Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-02-26 / 8. szám
Budapest 1893. (2.) BUDA és VIDÉKÉ Február 26. A rendőröket kiállítottuk a kapukhoz. mi pedig beléptünk. Rémséges alak áll előttünk! Egy rongyos katonaköpeny a vállán, lábait rongyokba burkolva, hosszú ősz hajjal, rendezetlen ugyanily szakállal, beesett fáradt arczczal, meghajlott testtel, pislogó istálló-mécsesei a kezében, — igy állt előttünk Macskásy úr! Ki többet akar tudni, megtndhatja Macskásy úrtól, hogy ő es. és kir. főhadnagy volt, hogy vesztére sokat foglalkozott filozófiával, hogy egyetemet hallgatott, hogy előkelő rokonai voltak, hogy ő ettől a háztól megválni nem tud és hogy ő itt éjjeli felügyelő, lévén pedig a lakása oti fenn, egy istálló feletti reteszben. Ismeri a ház titkait s igy vezetése alatt indulunk. Hányán laknak itt Macskásy úr? Ja, kérem szépen, az változó! Van itt 200 ember, de volt már 400—500 is. Nem egyforma, mint tetszik látni. Tehát ki a népszámlálási napi jelentésekkel. 1-ső számú lakás. Lakók száma 3. Lövész János zsákhordó, neje és egy gyermeke. Csakugyan nincs több lakó itt? A konyhában senki! De hová vezet kérem ezen ajtó? Oh, kérem, ez egy kis kamra, rég nem használjuk, kulcs nincs hozza és igy ki sem nyitható. — Tán megy az kulcs nélkül is. Kinyitottuk és ezen ablak nélküli űrben szép egyetértésben még három egyén hál. Felirtuk. Minden lakásban találtunk a nép- számlálás alól kivont anyagot. A 8-ik számú, egy kis szobából álló lakásban, nem elég, hogy a házaspáron kívül, annak szülői, egy pár rokon a hozzávaló gyermekekkel, rongyokban, piszokban, összezsúfolva, vagy 14-en hálnak, — nem, a nyomor rákényszeríti őket, hogy titokban még öt egész ismeretlen egyénnek is adnak szállást a puszta földön. A 9. számú lakhelyiségben Gfrósz házaló, neje és 8 gyermek. A „BtDA és VIDÉKÉ“ TAIK1ZAJA. A Margitsziget múltjából. Irta : Gróf Vay Sándor. Nem éneklek „daliás időkről“ . . . Nem akarom bolygatni a sziget hajdankorát; megcselekedtek ezt már jó krónikairók és rossz poéták. Elmondták körülményesen kiknek a tulajdonát képezte, kik lakták elmúlt századokban azok, emezek pedig eleget idézgették sírjaikból a szép halavány Krisztus menyasszonyokat és fejedelemnőjüket szűz szent Margitot, a magyar király leányát. Csak a legközelebbi múltról akarok beszélni, arról a melyben nem éltem ugyan, de a melyet emlegetni nagyon sokat hallottam és arról, a melyet már saját tapasztalataim után tudok. Az ötvenes évek derekán, mikor a magyarra olyan nagyon szomorú idők jártak, mikor a közélet mindenütt pangott, a sivár társadalmi életnek valóságos oázisa volt a Margit-, sziget. Százados fái, csalitjai, pázsitja nem volt még gondozott ugyan, nem kábított a rózsák édes mámoritó illata, mint most, nem volt modern kényelem, vendéglősök, fürdő, kávéházak, távirda és telefon, ez a sok fin de siécle vívmány — és hátrány is, a Margitsziget úgy A konyha itt is üres, de két ajtóval bir. Egyik ajtóra mutatva, azt kérdeztük, tartózkodnak-e itt emberek. Oh, kérem — nem! Egy szűk, ablak nélküli, dohos, piszkos űrben négy egyén fekszik a földön. így ment ez tovább! 152 oly egyén lett itt felvéve, mely a nappali összeírásnál Budapesten nem lakott sehol. Régi ismeretségnél fogva sok dolga volt itt a rendőrségnek is. Reggel felé járván az idő, el is fáradtunk, — hazamentünk. így mentettünk meg sok lelket — a népszámlálásnak, hogy a közegészségügynek tettünk-e szolgálatot . . . ? — •—• Tabán egyéb nevezetességeiről és e városrész feltűnő hanyatlásának egynémely okairól — máskor. A Naphegy fejlődése. Irta : Willinger Ferencz. Legközelebb a Naphegy fejlődéséről irfcam általános vonásokban, de az alkalommal nem merítettem ki e tárgyat úgy, hogy minden mondani való szőnyegre került volna. Van még sok érdekes mozzanat, a mely igazolja, hogy milyen mostoha sorsban részesült a Naphegy. Ezúttal az elejtett fonalat annak az örömnek a jelzésével kezdhetjük meg, — a mely sajnos álomként oszlott el — midőn a sajtóban 1891. október hó 3-án azt olvastuk, hogy a tanács elhatározta a Naphegy és Lisznyay-utcza m akadamirozását és azt az 1892-ik év munkatervébe fel is vette. Elmúlt az 1892-ik esztendő és eltűnt elévült napjaival az az álom is, miről a költség- vetésben is olvastunk, hogy a Lisznyay-utcza makadamiroztassék. Ha valaki erről tudakozódnék a naphegyi teiek tulajdonosnál ez a kér- dezősködőt ha uj makadámot akarna látni elvezethetné Mexikóba is csak a Lisznyay-ut- czába nem. Nem lehet azt eltagadni, hogy itt egy közgyűlési határozat végre nem hajtásáról van szó, a mi Budával szemben gyakran megtörténik és hálás interpellátió tárgya lehetne a budai törvényhatósági bizottsági uraknak. Elvégre le kellene ’venni a tanács urak szeméről azt a sötét szemüveget, melyen keresztül nem nézett ki mint egy nagyon szép, nagyon bájos asszony — a toilette előtt, de kedves, titokzatos, elragadó, szeretni való volt, épen olyan formán mint a szép asszony, a kinek megölelésében nem gátol bennünket a fűző. Ezt a romantikus félvad helyet, mely úgy hasonlított akkor a Páris melletti Ermonvillei Rousseau szigetre, egyetlen egy épület diszitette akkor, a romok közelében még most is meglévő úgynevezett „kastély“ a század elején divott, épen nem Ízléses, esetlen „Jesuiten styl“-ben építve. A budapesti társaság egy szép, rendkívül szellemes asszonya, Tahy Károlyné lakott benne, a ki egyszersmint az egész szigetet is bérelte. Tündér-fénnyel kiállított nyári bálok, estélyek folytak le azokban az időkben a „kastély“- ban s tizenhat evezős legény, az úrnő egyenruhájában öltözve egyebet sem tett, mint hordta ladikokon Budáról Pestről a meghivott vendégeket. A mi csak észre, névre, szellemre, szépségre fine iteure-je volt az akkori szocietásnak mind találkát adott egymásnak Tahyné báljain s a pezsgős dugaszokkal versenyt pattogtak az éles esprit sziporkázó röppentyűi. Ábrándos magyar melódiák hangjait kapta szárnyára a kósza szellő és szállt-szállt velük a langyos, illatos, csillagfényes nyári éjszakában, busán zokogva az akkori magyar sziveknek oly jól eső dalt: »Megvirrad még valaha, Nem lesz mindig éjszaka — — — « látják az elhagyatott Duna jobbarti részeket, mert ezen keresztül csak a balparti részek láthatók. Nem is csoda, mert ott rohamos a fejlődés, nemcsak a városon belül, de a városon kívül is. Egész kis városrészek emelkedtek, a tisztviselőtelep, Rákosfalva, József főherczeg telep, Almássy Pál telep, Mátyás föld stb. Ezzel szem között nálunk a budai oldalon stagnálás, visszafejlődés, maradás, elfeledkezés, rossz közlekedés, mulasztás, rendezetlen állapotok stb. Minden hatósági támogatás nélkül kínnal vergődnek össze az építkezések, nem tapasztalnak könnyítést csak akadályokat. Van épitési kedv mindezek daczára, de ha lehetetlenséggel állunk szemben. Nézzük csak, hogy pl. Mutsó Mihály, Mehner Vilmos, Bittermann István, Reisz Nándor és Teréz, Kramer Francziska, Marida György, Cettel Ágoston s a többi építkezni szándékozók, ha ut nincs, hogy hordassanak a Naphegyre földet. Nem kell sok bizonyítás ahoz, hogy a mai állapotok szerint ez lehetetlen. Mozdulni kell a fő- és székvárosi tanácsnak. Munkába kell fogni a Lisznyay-utcza kiszélesítését, beásatását és keresztül kell vinni annak makadamirozását, hogy a közlekedésre alkalmatos legyen. Szükséges továbbá a 10944. és 10046. számú lelkek 7/s részének kisajátítása, hogy a tervezett köztérség (mit talán Budenz térnek lehetne nevezni) a közhasználatnak átadassák, mert a legtöbb telektulajdonos csak ebben az esetben közlekedhetne telkéhez. Azt, hogy a tanács határozata szerint e czélra ingyen adjanak területet senkitől követelni nem lehet. A Naphegy egyik hatósági átka az a fővárosi telken levő nagy gödör, melynek hivatása víztartó, különben rendszerint szemét lerakodó. Ezt a gödröt egészségügyi okokból is be kellene fedni. Ismételten felhívjuk a fő- és székvárosi tanács figyelmét a rozzant barakkórház eltávolítására is. A déli vasútnál megforduló és alkalmazott számos munkás, a most még csak éjjel egy szakaszon járó, de később az egész fővárost behálózó közúti vasút veszedelmesen hurczol- hatja széjjel a ragályt. A magánosokkal szemközött is megtehetné a fő- és székvárosi tanács, hogy ügyeik elintézésével ne várakoztatná őket évekig, ha nem intézni el egy pár hó alatt, igy 1896-ban a millenium ünnepén a Naphegy és királyi váriakkal szemben díszes villa városrész lehetne. Ezt a nemzeti ünnep méltósága és a király is megérdemelné. Vegye tekintetbe a fő- és székváros tanácsa, hogy a Naphegy állapota legközelebbről a királyt is érdekli. Nem igen volt valamire való budapesti gavallér-párbaj, a mely ne a „kastély“ nagy termében folyt volna le s az ajtóba alkalmazott kis kerek nyíláson át nem ritkán bevillant egy tüzes szép szem az úrnő szeme, a mely gyönyörködve nézte a hévvel lelkesen viaskodó modern gladiátorokat. Egy római császárné, a ki rabszolgái har- czában gyönzörködik, ó, mert mélyebb és gyógyíthatatlanabb sok szivén ama seb, melyet ez a szép szem ütött rajta, annál a vágásnál melyet esetleg az éles penge rejtett. Kiváló, veterán írónknak, Berecz Károly- nak lapja, a „Hölgyfutár“ rendkívül sok édekes adatot tartalmaz a Margitsziget akkori életéről s külömben is valódi kincsbányája lesz annak, a ki később le akarja majd Írni az ötvenes évek társadalmi életét. * * * És most ahoz a múlthoz értünk, melyet már én is átéltem és a mely örökké fájó hurt pendit meg bennem, mert egy drága sirhoz vezetnek már nyomai csupán, feledhetetlen, drága jó atyám sírjához. Akkor volt ez, a hetvenes évek első éveiben, mikor a legmagvarabb főherczeg, dicsőült József nádor fia, elhatározta, hogy paradicsomot teremt a főváros mindinkább emelkedő intelli- gencziájának. Ekkor kezdték a Margitszigetet ős állapotából kifésülni, miderezni. Csodaszép, délszaki virágokból nagy táblák
